Megjelent Agárdi Gábornak, a Pannon RTV megbízott igazgatójának első novelláskötete, a Szalonspicc a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában, Kanyó Ervin illusztrációival.
Agárdi Gábor e kötete hódolat Párizsnak, a fény városának. Novellaciklusában a szerző sajátos párizsi időutazásra invitálja olvasóját, történetei egy sosem volt aranykor nosztalgikus világába kalauzolnak bennünket – áll többek között a novelláskötet hátoldalán Sándor Zoltán író, kritikus ajánlójában.
A szerző lapunknak nyilatkozva mesél inspirációiról, a történetek születéséről, Párizsról, annak miliőjéről, és hogy milyen gondolatokat, érzéseket szeretne közvetíteni a könyvet kézbe vevők felé.
Hogyan született meg a könyv, és mi inspirálta, hogy a belle époque korszakát idézze meg novelláskötetében?
– Az események az 1910-es évektől egészen az 1990-es, 2000-es évekig játszódnak, így nagyjából egy évszázadot ölelnek fel. A karakterek pedig olyan figurák, akik nosztalgiával tekintenek erre a korszakra. A franciák belle époque-nak, vagyis „szép kornak” nevezték az 1870-es évektől az első világháború kitöréséig tartó időszakot. Ekkor új irányzatok jelentek meg a festészetben, kiemelkedő alkotók alkottak az irodalomban, és viszonylagos béke és nyugalom uralkodott ekkor a világban. Ebből a szép korból mindig megpróbáltam egy-két apróságot a szövegekbe belevinni.
Többször jártam már Párizsban. A második utazásom során az egyik helyi bisztró atmoszférája mélyen megérintett. Az ottani pincér emlékeztetett az apai nagyapámra, aki szintén vendéglátós volt Vajdaságban: éttermeket vezetett, főpincérként dolgozott, sőt, a második világháború utáni időtől egészen haláláig művelődésszervezőként is tevékenykedett. Sok színésszel dolgozott együtt, főként magyarországiakkal. Az általa mesélt történetek, valamint a régi fényképek és dedikált emlékek mind eszembe juttatták, hogy igen, ezzel lehet ilyen formában foglalkozni. Az ő emlékére választottam a főszereplő nevét Jules-nak, hiszen nagyapámat Gyulának hívták. Valójában mindegyik nagyszülőmnek igyekeztem egy-egy karaktert szentelni, ez az én tisztelgésem előttük. Ugyanakkor nagyon sok történet fellelhető még, ami valós dolgokon alapul. Három gitártanárom is ihletett bizonyos szereplőket – közülük sajnos ketten már nincsenek köztünk. Egyik írásomban a főhős alakját pedig az egyik legjobb barátom édesapja inspirálta. A történetek igazából hétköznapiak is lehetnének, hiszen szerepelnek benne szerelmi csalódások, a szeretteink elvesztése, más tragédiák, vagy a nincstelenség. Olyan történetek ezek, amikkel remélem, az olvasók azonosulni tudnak, miközben a párizsi atmoszféra különleges hangulatot kölcsönöz nekik.
Miért éppen Párizs?
– Mert kellően távol van ahhoz, hogy elég közelinek érezzük, és fordítva, kellően közel van, hogy elég távolinak érezzük. Szeretem a város hangulatát, valamint azokat a művészeket, akik egykor ott éltek és alkottak. A könyvbe néhány híres embert is beleírtam, akik főleg amerikaiak, hiszen az ’60-es, ’70-es években sok amerikai film készült Franciaországban, lemezeket is rögzítettek, több jazzelőadó fellépett ott Count Basie-től kezdve Sinatráig, úgyhogy ez a zenei vonal is megjelenik.
Nyilván nemcsak a helyszíni tapasztalatai segítettek, hanem alapos kutatómunkát is végzett.
– Azért tartott hat évembe megírni, mert nálam ez egy hosszadalmas folyamat. Bár újságíróként napi szinten foglalkozom szövegekkel, ez egy egészen másfajta koncentrációt igényel.
A novellaciklusban megjelenő melankolikus hősök és történeteik mennyiben reflektálnak a mai ember érzéseire, vágyaira?
– Valaki egyszer azt mondta, hogy a világban elidegenedő ember nem a mi történetünk, én viszont azt gondolom, hogy igenis az. Sok szereplőm a saját világában is kicsit idegennek érzi magát. A történeteim között vannak melankolikusak, vidámak és tragikusak is, de mindig arra törekedtem, hogy szépek legyenek. Mert attól, hogy egy történet szomorkás, még lehet szép. Persze, volt, aki megkérdezte, miért olyan melankolikusak ezek az írások, de valójában az élet is ilyen: tragikus és komikus pillanatok keverednek benne. Én is ezt akartam visszaadni. Szerettem volna, hogy életszerű, életszagú legyen.
A könyve szereplői gyakran nosztalgiáznak és merengenek. Ön szerint a nosztalgia inkább menedék vagy csapda?
– A kettő keveréke.
A történetek arra is szolgáltak, hogy kiírja magából az érzéseit?
– Igen, számomra ez egy gyógyszer volt. Ahogy írtam, egyre könnyebb lett a lelkem. Amikor később visszajelzéseket kaptam, hogy „velem is történt hasonló”, akkor éreztem igazán, hogy megérte leírni. A célom az volt, hogy valami szépet adjak az embereknek – valamit, amit elolvashatnak, ami után jó érzéssel gondolnak vissza rá. Egy barátom mesélte, hogy az egyik rokona mindig arról álmodott, hogy könyvet írjon, hogy maradjon utána valami. Akkor nem gondoltam bele, de most már látom: ezzel talán tényleg marad valami belőlem is. Az újságíró barátaim mindig azt mondják, hogy: ,,Igen, ti, művészek!’’ az író barátaim pedig: ,,Igen, ti, újságírók!” Azt szoktam mondani, én csak átutazó vagyok ebben a világban, egy kiránduló, de azt kell mondjam, nagyon tetszik.
Van-e a történeteknek valamilyen üzenete? Mit szeretett volna átadni az olvasóknak a novelláskötettel?
– Minden történetnek van üzenete. Aki elolvassa őket, az maga is rájöhet ezekre. Az emberi sorsokat akartam megírni. Miroslav Antić mondta egyszer, hogy az élet és a halál, vagyis a két évszám között van egy kötőjel – és hogy ebbe a kötőjelbe mi minden fér bele, az rajtunk múlik. Ez a gondolat mélyen megérintett, és valahol ezt akartam összefoglalni minden egyes novellában. Azt szerettem volna, hogyha az emberekben ez megindít valamit.
Nyitókép: Agárdi Gábor
