Nemrégiben vette át Oláh Dóri a Sinkó-díjat, melyet a Rakétaiskola darált húsból című kötetéért ítéltek neki. Dóriról már messziről virít, hogy művészettel foglalkozik, hiszen önmagában is feltűnő jelenség. A színes külső azonban színes belsőt is takar, hisz vizuális úti naplója már önmagában egy grafikai bumm.
Magyarkanizsa–Eger–Pest útvonalon ingázik a Rakétaiskola vajdasági lánya. Milyen utat jár be vagy kérdezhetném úgy is, jársz be?
– A Rakétaiskola készítése közben igen, jellemzően ezek voltak a rendszeresen érintett városok. Havi szinten biztosan megfordultam mindháromban. Azóta eltelt több mint 3 év, habár útba esett Németország, de most a bázis Budapestre települt, innen járok rendszeresen haza.
Azt mondtad, az írás díszelem ebben a könyvben.
– Egyértelműen. A szövegek csak ,,illusztrálják” a képeket. Tehát teljesen felcserélődnek a megszokott szerepek. Leginkább a képregényekhez tudnám hasonlítani, ahol sok mindent szöveg nélkül is bőven meg lehet érteni, de azért azzal a pár mondattal lesz teljes a történet. (Habár, meg kell jegyeznem, ez nem túl szerencsés hasonlat, hiszen a hagyományos értelemeben vett képregényeket nem kifejezetten szeretem, és még kevesebbet tudok valójában róluk, sőt mi több, a Rakétaiskola is messze áll tőlük. De ennél jobb 3 év alatt sem jutott eszembe.)
Mi hat rád inspirálóan?
– Néha szinte bármi. Persze messze nem mindenből kerekedik valami konkrét. Néha csak élvezem, ahogy döngicsélnek a rovarok a tavaszi napsütésben, és talán majd évekkel később csapódik le ez vizuálisan, valamilyen formában.
Munka vagy hivatás vagy a kettő egyben az, amivel töltöd napjaid? Tényleg, mivel töltöd a napjaid?
– Én igazából máshogy rendszerezném ezeket; van egy munka, ami egyben hobbi, és van egy hobbi, ami lehet, hogy inkább hivatás. Tehát van egyszer a grafika, ami kitölti a hetem legnagyobb részét. Szerencsére remek projekteken dolgozhatok, amibe sokkal többet tudok beletenni néha, mint amiért fizetést kapok. Ezt magamban úgy könyvelem el, mint befektetés, hiszen az, hogy mérhetetlenül élvezem a legtöbb munkanapot, és lelkesedni tudok minden reggel, ezerszer többet jelent, mintsem hogy a meggazdagodás legyen a cél. És mivel ennyire tudom élvezni a munkám, szükség volt egy hobbira, ami sokkal fontosabbnak bizonyul, mint csupán egy szabadidős tevékenység, ez pedig a közösségépítés. Nagyon nagy szerencsénk van Vajdaságban, hogy különösebb erre fordított erőfeszítés nélkül magát generálja, és elképesztő ütemben szövődnek szorosabbra a szálak. Persze egy kis támogatás ráfér, ezért vagyunk, illetve hogy ezt megmutathassuk máshol, ahol nem megy ez ennyire gördülékenyen.
Magyarkanizsától sem szakadtál el, gyakran fel-fel bukkansz a jellegzetes járművel. Annak mi a története?
– Ez egy Volkswagen lakóbusz. Nagyban megkönnyíti az ember életét a puha ágy, ha fesztiválról fesztiválra jár, és közben dolgozik. A kipihentség túlságosan alulértékelt. Nem tudom, mit mondhatnék a történetéről. Funkcionális luxustárgy, ami egy nagy álom volt nekem is, és a páromnak is. Két éve meg is valósult.
A magyarországi útvonalakon kívül milyen pályát rajzol le a vajdasági lány?
– Rengeteget kalandozom az alkalmazott grafika és a képzőművészet határán, néha oda, néha vissza, néha egészen a peremén táncolok, fél lábbal, lábujjhegyen. Ez az egyik kedvenc helyem, sokat lehet ott tanulni.
Lenyomatod Oromon is ott van minden Malomfesztiválkor. Ott egy réteghez szólnak a rendezvények. Van olyan, hogy külön réteg? Te hová tartozol?
– Érdekes, én éppen úgy gondolom, hogy nagyon szűk és szélsőséges az a réteg, akinek nem szól a Malomfesztivál. Aki nyitott a világra, annak mindenféleképpen érdemes ellátogatni közénk. Egyébként nem tudom hová tartozom. De szeretek fára mászni, az biztos.
Jelenleg min dolgozol és mit tervezel, tervezel-e egyáltalán?
– Hatalmas szerencsém van, hogy jelenleg 90 százalékig olyan projekteken dolgozhatok, amikben ki tudok teljesedni, így sajnos – vagy éppen nem sajnos – nem foglalkozom semmilyen nagyobb saját alkotással. Terv az sok van, de hosszú távra. Most élvezem, hogy haladnak a dolgok. Ideje volt.
Az elismerés mindenkinek jólesik, a díjak dicséretek. Neked mi számít igazi dicséretnek, mi ad lendületet?
– Nem biztos, hogy a dicséretek adják a lendületet, sőt. Nekem sokkal jobban hiányzik néha egy szakmailag építő kritika, hogy visszarángasson a realitások talajára, mintsem egy hátba veregetés. Persze a dicséret jólesik, és szükséges, de mindig a múltra vonatkozik, míg a kritikából a jövőben lehet építkezni.
Merre tovább, vajdasági rasztás lány?
– Előre. Egyértelmű!
