Ápolt, fehér szakállával, boltozatos homlokával, erőteljes termetével úgy bukkan elénk háza kapujában, a decemberi ködből, mint egy látomás. Semmi kétség. A hatvanéves Szajkó István prófétai jelenség. A nyomában pajkoskodó két kutya azonban fittyet hány gazdája tiszteletet parancsoló megjelenésére. Féktelen hancúrozásával mindenáron igyekszik megakadályozni, hogy bejussunk a Mester szentéjébe, újonnan renovált szabadkai otthonába.
– A kisebb hét hónapos. Az egyik kőművesmester hagyta nálam... Megszerettem. A napokban kiugrott az utcára, én utána ugrottam, s kibicsaklott a lábam. (Magyarázza, mért sántít a jobb lábára.)
(Hát igen. Az élet már csak ilyen. Előreláthatatlan és kiszámíthatatlan. Ésszel föl nem fogható. Utunkat véletlenek szegélyezik. Aki a szíve kizárásával, csupán az eszével akarja megközelíteni s megérteni, nem jól teszi. Tévútra jut vele – állapítjuk meg később hosszúra nyúlt beszélgetésünk folyamán.)
A barátságtalan téli szürkületből a műterem-lakásba lépve, mintha tündöklő nyári napsütésbe csöppennénk. Színek, formák kavalkádja, harmóniája mindenütt. Amerre csak nézünk, festmények csüngnek a falon, a Szajkó-féle szívbe markoló poézis tárgyi lenyomatai. Itt van, a műteremmel szerves összefüggésben, a Mester ,,hálószobája” is, amelyet egy narancssárga lepellel letakart, kényelmes pamlag képvisel. Könyvek, képek, festékek, falhoz, székhez, asztallábhoz támasztott kisebb-nagyobb méretű remekművek. Tévét nem látok, csupán egy komputert. Ajtó csak annyi, amennyi feltétlenül szükséges, a lakás valamennyi helyisége nagyszerű, kellemes egységbe folyik össze.
Az előszobában egy kis barna vizsla néz ránk a falról, esdeklő tekintettel, lelógó bársonyos fülekkel – mintha a végtelenből villanna elénk hirtelen. Szemünkkel tapintjuk, megsimogatjuk, magunkhoz öleljük, becézgetjük, aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy színei elhalványodnak, elmosódnak, kontúrjai szertefoszlanak, s lassan eltűnik a semmiben.
Emitt egy édes megnyugvást sugalló, szénaboglyás kép köszönt ránk. Alatta a cím: Apám álma.
– Lókúton készült, a bakonyi házamnál. Mint csaknem minden képemhez, ehhez is fűződik egy kis történet. Apám kedvenc hálóhelye volt ez a szénaboglya. Nyaranta, amikor leszállt az este, magára öltötte a pizsamáját, fölmászott a boglya tetejére, belebújt a hálózsákjába, s aludt, mint a tej, napfelkeltéig. Nem tudjátok ti, milyen nagyszerű érzés, amikor megindul a friss levegő a Bakonyból lefelé, mondogatta. De azért, mint a képen is látszik, odatámasztotta a vasvillát a keze ügyébe. Hátha szükség lesz rá. Vaddisznóriasztáshoz...
Lókút. A Bakony oldalában. Az egyetlen utcájával. A kétszázötven lakosával. A gyönyörűséges háborítatlan természet közepében. Nyaranta hónapokat töltesz ott. Sokszor egyes-egyedül. Nem tör rád, nem szorongat néha a magány?
– A festő kívánja a magányt. Lókúton olyan pillanatokat éltem meg, amilyeneket máshol még soha... Néha sikerült megosztanom ezeket a pillanatokat másokkal is. A lányom leginkább a teleket élvezte ott... Amikor a Bakonyból hozzák a szelek a havat... Az ember kint áll, nézi, s reggelre betemet bennünket a hóvihar... Örülök, hogy sikerült megszerettetnem a lányommal nemcsak a természetet meg az erdőt, hanem a biciklizést meg az olvasást is! Ez az a három legfontosabb dolog, amit át szerettem volna adni neki. Ő rendszerint fönt olvasott a hálószobában, én lent festettem, aztán bringával jártuk a vidéket. Összehaverkodott egy öreg juhásszal. Tizenkét évesen már egymaga karikázott el hozzá, követte a nyájat. Most Budapesten kommunikációt tanul, diplomázás előtt áll...
Itt van ez a szomorúfüzes festményed is... Ha nem tévedek, szintén lókúti motívumokkal.
– Persze. Én szeretem körülvenni magam a motívumaimmal. Sütök például négy cipót, hármat megeszek, a negyediket, a legszebbet félreteszem, megfestem.
(S tényleg, a konyhája faláról ott mosolyog ránk a gömbölyű, ropogós héjú, barnásvörös kiscipó.) Sokan tudják rólam, hogy ahova csak lehet, biciklivel járok, s a többi között állandó témám, motívumom a kerékpár meg a galambok, amelyek folyton ott bóklásznak körülöttünk a város főterén. Innen, a Bajai útról, ha nem kell cipelnem valamit, rendszerint bekarikázok a centrumba, de aztán alig várom, hogy hazaérjek. Itt érzem magam legjobban, ez az én szellemi fészkem.
Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy egész életemben azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Szabadkán jelenleg én vagyok az egyetlen szabad művész. Nyolcvankettőben lettem azzá. Akkor még más szelek fújtak. Miután 1978-ban diplomáztam Zágrábban a Képzőművészeti Akadémia festészeti szakán, majd hazajöttem a katonaságból, azt mondtam a művelődési érdekközösség illetékeseinek: adjatok nekem egy műtermet. Szükségem van rá, hogy dolgozhassak. Itt szeretnék maradni a városban, de ha nem lesz meg, én elmegyek. A családomon, a szüleimen kívül engem semmi nem köt Szabadkához. Én Csonoplyán születtem, Újvidéken fejeztem be az iparművészeti középiskola grafikai szakát, aztán meg, ugye, Zágrábban tanultam. És adtak nekem egy műtermet a Városházán, Torok Sanyié mellett. Ma egyetlen műterme sincs a városnak... Érdekes viszont, hogy a kis Verbász tizenhéttel dicsekedhet.
Szóval már huszonévesen pontosan tudtad, hogy mi kell neked, mivel akarsz foglalkozni.
– Már tizenhárom évesen is tudtam... Nekem ez ösztönös tevékenységem. Nekem muszáj festenem. Csonoplyán, a nagyszüleim házának teraszán, amikor nem volt odaöntve a gépész munkájáért járó búza vagy napraforgó, én rendszerint festettem. Dobozos olajfestékkel. Úgy éreztem, hogy nekem azt kell. Hogy muszáj. Emlékszem, érkezett egy könyvárus a faluba, az iskolánál megállt, én meg bámészkodtam... Látok egy háromkötetes művészettörténetet. Belelapozok. Mondom apámnak: nekem ez borzasztóan kellene. Földműves, parasztember volt az apám, nem fizette még ki az adót, de elment a bátyjához kölcsön kérni, és megvette nekem. Lapoztuk a barátommal, Franyó Jánossal – ma jó nevű ginekológus Pécsett –, akivel együtt jártunk zeneiskolába is (harmonikáztunk, majd hegedültünk), s mondtam neki: A festészet az nem valami csodás dolog? Nézd, hogy vannak megfestve a Mona Lisa ruháján a díszítések! Mire ő: De gondolj te bele a zenei hangszerelésbe! Ilyen gyerekek voltunk.
Milyen program szerint, milyen módszerekkel dolgoztatok annak idején az akadémián? Kik voltak a tanáraid?
– Én Nikola Reiser osztályába jártam, s a tanáraim nagy része szabadúszó volt. Amikor elérték a hatvanadik életévüket, behívták őket az akadémiára tanítani. Például a kiváló rajztanáromat, a nemzetközi hírű grafikusművészt, Ivan Lovrenčićot is. Hogy az a tapasztalat, amit életük során szereztek, ne ússzon el. Krsto Hegedušićnak – akinek a temetésén én vittem a koszorúját – például volt egy mesterműhelye Zágrábban. Aki elvégezte az akadémiát, az elmehetett hozzá, hogy megerősítse a tudását. A mi tanáraink mind elvégezték ezt a mesterműhelyt. Emlékszem, gyakran jártunk kiállításokra is oda.
Téged még soha senki nem kért föl arra, hogy ennyi sikerrel, elismeréssel, tapasztalattal a hátad mögött valami ehhez hasonló munkát vállalj? Például, hogy a mesterség alapjaira, rajzra tanítsd a népet?
– Még senki. Én negyven éve szabadúszó vagyok, és meg tudok élni a képzőművészetből. Persze beosztással. Az emberek vevők egy ilyenfajta szenzibilitásra, erre az őszinteségre, amit én művelek, érzik, hogy ez belülről jön. De szívesen segítenék másoknak, például az amatőröknek, ha igényelnék. De nem igénylik. Meg vannak elégedve saját magukkal, meg vannak győződve arról, hogy mindent tudnak. Nem tűrnek semmilyen ellentmondást. Dicsérik egymást, s jól megvannak a saját körükben. Szeretnének is kitörni onnan meg nem is. Én például, ha iszok egy kicsit, nagyon jól harmonikázok. De hogy a milánói Scalában nem fogok föllépni mint zenész, azzal nagyon is tisztában vagyok. Ők ezzel a munkával, amit itt végeznek, a párizsi Grand Palais-ben biztosan nem fognak kiállítani. Nem gondolják, hogy azon a határon kívül, amelyen belül ők mozognak, valami más is van? Igaz, hogy Dalinak, Picassónak meg Csontvárynak sem volt akadémiája, de ők kiugró tehetségek voltak. Szabadkán az amatőrök között nincs ilyen. Előnyük viszont, hogy jól szervezettek. Mivel jó tartozni valakihez, ezért egynéhányan az akadémiát végzettek közül is hozzájuk csatlakoznak. Nagy baj, hogy nincs mérvadó képzőművészeti kritika, amiért a művészettörténészeket hibáztatom.
Kár az is, hogy Szabadkának nincs igazi modern galériája. A Raichle-palota nem felel meg erre a célra. Ezt a gyönyörű épületet csak lelakja az ennek nevezett intézmény, nem ilyen célra épült, a modern galéria itt nem funkcionál jól. Itt vannak azonban a kaszárnyák, amelyekkel eddig nem tudott mit kezdeni a város. Nagyszerű művelődési központot lehetne kialakítani bennük. A képzőművészet, a modern galéria, az irodalom és a zene is megtalálhatná a helyét. Be lehetne állni autóval, állandó kiállításra nyílna lehetőség, a műtermek nyitva lehetnének, éttermek, kávézók működhetnének.
És egy mesterműhely is nyílhatna persze.
Tűnődik. – Ha lenne valami a kaszárnya-ötletből, akkor ezt még vállalnám, megcsinálnám. Életem végéig támogatnám. De azt hiszem, ehhez egy Zágráb kellene, másmilyen gondolkodás...
Egy mesterműhely azért is jó volna, mert van egy olyan érzésem, hogy a mai képzőművészeti akadémiákról kikerült fiatalok egy része nem kellően ismeri a mesterségbeli fogásokat, s jobb híján majmolja a világirányzatokat...
– Mindig is voltak olyan osztályok, tanárok, amelyek/akik nagyon követték a világtörténéseket a képzőművészetben, az volt a céljuk, hogy áthozzák őket, alkottak is jelentős dolgokat azokban az irányzatokban. De engem például soha nem érdekelt semmilyen izmus. Ki csinálja őket? Egy ember a sor elején. Ezek nem az én embereim. Az enyém egy Cézanne, egy Van Gogh, egy Gauguin, egy Picasso... Egy Cézanne, aki nem ment el a saját anyja temetésére, mert akkor épp olyanok voltak a fények, amilyenekre vágyott, s neki el kellett mennie megfesteni azt a hegyet, azt a motívumot, amit előtte már százszor megfestett, de nem találta elég jónak a képet... Ezek az én embereim. Egy Picasso, aki egy kis szerencsével amatőrként kiugrott a sorból, fényesen meg tudott élni a munkájából, de számára nem ez volt a fontos, hanem maga a munka. A nap huszonnégy órájában a munkájának élt, csinálta, és jól csinálta. Délben ébredt, egész éjszaka dolgozott, reggelre a szárítókötél tele volt aggatva a festményeivel. Festett hajnalig. Reggel meg rajzolt. Óriási energiával. Megalkotta a zseniális kecskét is meg a majmot, amelyiknek az orra egy kis autó... Az ilyen hatalmas energiára az emberek felfigyelnek, s oda pénz is jön a házhoz. Konjović működött kicsiben úgy, mint Picasso nagyban.
Én a látványnak vagyok a rabja. Szeretem például a jól megcsinált filmeket. Filmeken olyan dolgokat is látsz, amit az életben nem. Bergman például úgy komponálta meg a kádereit, mint egy festő. Gondolj csak a Suttogások és sikolyokra! Állandóan a Tiziano-festmények forognak a fejemben, amikor a YouTube-on most újra nézem a filmet. Milyen nagyszerű művészi kompozíciók! A kép elsősorban művészi kompozíció kell legyen.
Mert ha nem az esztétikumot szeretjük a versben, a képben, a szoborban, a dalban, akkor a művészet – Kosztolányi szavaival élve – ,,rideg értelmi játékká aljasul: az emberek megértik, miről szól a vers – tehát okvetlenül félreértik –, aztán állást foglalnak tartalma mellett, vagy ellen, végül pedig jobboldal vagy baloldal átnyújt a költőnek egy hitvány politikai koszorút”.
Vannak olyan festők, akik figurációval foglalkoznak. Te szintén ezt a fajta festészetet műveled. De hogyan? Milyen művészi eszközökkel?
– Én ezt új figurációnak nevezem. A köztudatban élő realista festészethez az én képemnek semmi köze. Duránci sokszor magyarázta a kiállítás-megnyitókon, hogy az én képeim befejezetlenek.
Mért azok?
– Azért, mert a legrosszabb az, ha az ember túlfesti a képet. Ha már rajta van annyi a vásznon, amennyi kell, hogy beszippantsa magába a nézőt, megfogja, s akkor majd ő befejezi a saját látásmódja szerint.
A néző első pillantásra úgy láthatja: képei egyszerűek és nagyszerűek. Amit nem lehet egyszerűen és világosan közölni, úgysem érték. Mindig a legegyszerűbb dolgok a legnagyobb csodák. A képzőművész motívuma lehet akár egy furcsa kis kavics vagy akár egy zsenge ágacska is. Az a többlet, amit a kép megformálása során a szerző a saját lelkéből, zsenialitásából hozzájuk ad, az teszi oly megkapóvá a látványt. Az egész lét, a világmindenség, az őskép viharzik át az alkotást nézve rajtunk.
Min dolgozol most?
De már látom is a készülő új művet: a szoba közepében kifeszített vásznon ott hullámzik a tenger. Talán az őstenger (?) végtelen kékje egy örök napos délutánon. Lám, máris beszippantott a kép. Hiszen szavakat keres s talál bennem, készen állok a befejezésére.
– Megrendelésre készül. Ez csak az alap. Hozzájönnek még a mediterrán dubrovniki motívumok... Én is imádom a tengert. Dalmáciában voltam katona. Amikor soroztak, 78-ban, s kérdezték, hova akarok menni, azt mondtam, az Adriára, hogy megélhessem. Nagy ajándék volt ez számomra az élettől.
Szereted a megrendeléseket?
– Aki figurációval foglalkozik, az szeretne mindent megfesteni. De nem lehet, Szelektálni kell, kialakítani valamilyen motívumvilágot. Amit én megtettem, ugye. De mi van a végtelen motívumvilággal, amiből kimaradunk? Ezek a megrendelő emberek kifejezik a kívánságaikat, hoznak egy fotót, amit ők készítettek, kérdik, lehet-e vele valamit kezdeni. Megnézem. Mindenből lehet valamit kihozni. Például nemrég egy házaspár – tudós emberek, tőlem vásároltak régebben is képet, valaha Bécsben éltek, most kikerültek Hollandiába – felhívott azzal a kérdéssel, hogy a lányuk a Balaton-felvidéken készített egy fölvételt egy learatott búzatábláról, préselt szalmabálákkal, a háttérben meg ott látszik a Balaton-felvidék – hogy ezzel tudok-e valamit kezdeni. Meg hogy a holland barátjának nagyon tetszenek a biciklis képeim... Aztán a bálákhoz odatámasztottam egy kerékpárt. (De milyen rafinált hangulati kellékekkel!) Két variációját készítettem el a képnek, az egyiket elvitték, a másik megmaradt nekem...
Nem idegenkedem a megrendelésektől. Elvégre Michelangelo remekműve, a Sixtus-kápolna mennyezetfreskója is megrendelésre készült, és Leonardo da Vinci csaknem minden műve is, a reneszánszban ez volt a szokás, de ennek ellenére jelentős művek születtek.
Hogyan, milyen lendülettel alkotsz?
– Hogy állok a festőállvány előtt, az csak pár óra. Többet foglalkozok a fölkészüléssel meg a kész képpel. Fölkészülésen a motívummal való foglalkozást értem. Például kinyomtatom a megrendelő által küldött fotót, és nézem. Fölspanolja magát az ember, aztán nekiugrik, és csinálja...
Az utóbbi években valahogy nem sokat hallattál magadról. Mintha alábbhagyott volna az alkotókedved...
– Öt évig ápoltam az anyámat, tavaly januárban ment el. Igen, megtapasztaltam az alkotói krízist – azt is meg kellett tapasztalnom. Nem olyan intenzitással dolgoztam, ahogyan szerettem volna. A nyáron aztán átráztam, renováltam egy kicsit a házat az öcsém meg jó barátom, Árokszállási Karesz segítségével, s most jól érzem magam itt a képeim között. Örülök annak is, hogy végre normális körülmények között tudom megmutatni őket a látogatóknak... Júniusban Provence-ban lesz kiállításom. Arra is készülök... Kis méreteket kértek, számítanak az eladásra, s azokat jobban megveszik...
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
