A hagyományos indián spiritualitás hatja át Fujkin István újabban született alkotásait, pontosabban a préri-indiánok kultúrájának elemei, eszközei, a történelmük, zenei hagyományuk. Különösen Robbie Robertson, indián származású rockzenész zenei kompozíciói érintették meg a lelkét, vallja a művész, s szabadították fel a tudatalattijából azt a különleges érzés- és gondolatvilágot, ami aztán képzőművészeti megfogalmazást nyert. Hogy nem akármilyent, bizonyíték rá a napokban Szabadkán, a Klein House-ban, illetve szombaton Nagy Lászlóék királyhalmi alkotóházában Kék bagoly címmel rendezett, előadással egybekötött kiállítása.
,,Délvidéki mivoltom adta e képsorozatom témáját – mondta a megnyitón –, konkrétabban az ominózus 2004. december 5-i népszavazás, amikor anyaországunk eldobta a határon túli magyarságot.” Az indiánok is kifosztva, idegenként élnek a saját földjükön, nem beszélve a kanadai eszkimókról, akiknek tíz-tizenöt évvel ezelőtt még személynevük sem volt, számmal jegyezték be őket. Ma az indiánok iskolában tanulják az anyanyelvüket, s ünnepségeiket, szokásaikat, dalaikat, táncaikat is csak nem régóta gyakorolhatják.
,,Nézd az indiánt a hegyen / meg tudod-e mondani nekem, miért sír(…), miért haldoklik / Elmúltak azok a napok, / Amikor még volt bölény és volt festett tipink / Ezüst nyilunk és arany dárdánk / De jöttek ők / Elvették földünket / És most már nincs semmink / Az alkohol megölte álmaink (…) ” (Chester Knight) – olvassuk a kiállítás katalógusában. Ugyancsak példaként említi a szerző Robbie Robertson „It is a Good Day to Die” (Jó nap ez a halálra) c. dalát: „…Gondoztuk a földet, / és a föld is gondozott bennünket / Így volt ez kezdettől fogva / sohasem kért túl sokat tőlünk / És most te mondod nekem, / hogy ennek vége lett // Letettem fegyverem / Letettem nyilamat / S most te akarsz kivezetni / magaddal arra a földre, ami nincs már // (kórus) Jó nap ez a halálra / Gyermekeim szárítsátok föl könnyeiteket / Jó nap ez a halálra // Emeljétek hangotok az égig / Jó nap ez a halálra…
Az 1997 óta Kanadában élő Fujkin István Horgoson született 1953-ban, képzőművészeti pályafutása 1974-ben kezdődött, azóta állít ki rendszeresen. A többi között illusztrátor, festő, képregényrajzoló, 1985-ben alapító tagja a Q-csoportnak. 1990-ben áttelepül Magyarországra, a Lézer Színház látványtervezője lesz, a többi között az ő nevéhez fűződik az egy-, illetve több oldalas szöveg nélküli képregény meghonosítása Magyarországon. Új képzőművészeti kihívásokat keresve települ át Torontóba, és veti papírra vagy faragja, önti szobrokba a zene ihlette képzőművészeti vízióit. (Fujkin’s Music Vision) Ma ő az egyik legmegbecsültebb tagja a világon egyedülálló, kanadai Metronom Zenei Múzeum és Nemzeti Zeneoktatási Központ alkotócsoportjának.
Kritikusai a Kék bagoly c. képsorozatát tartják kanadai munkássága egyik legérettebb gyümölcsének. Ezek a művei hidat képeznek a nyugati kultúra és az indián hagyományok megértése között. Élményszámba ment a Nagy Lászlóék királyhalmi alkotóházának udvarán tartott előadás, amelynek egyfajta „küldetést” szánt Fujkin István, s amelyhez zenei aláfestést is kapott a szép számú hallgatóság Varga Attila furulyajátéka, valamint DVD-k felhasználása révén. Az alkotások részletes művészi és spirituális elemzése közben bepillanthattunk a mű megszületésének folyamatába is, az ihlető zene meghallgatásától kezdve a műveken látható tárgyak szimbolikus jelentésének feltárásán át a „vízió” létrejöttéig, illetve a vizuális és az akusztikai élmény átlényegüléséig.
A kiállításon az eredeti olajfestmények grafikai változatát láthattuk csak persze, amelyek tus és ceruza kombinációjával készültek. A bagoly mint szimbólum ugyanazt a jelentéstartalmat hordozza az európai és az indián kultúrában is, a bölcsesség madara, de az indiánok közvetítőnek tartják a való világ és a másvilág között. És hogy miért „kék bagoly”? Mert a kék a festő kedvenc színe, tudtuk meg. ,,Szeretném én is megérteni a folyamatot magát, hogy a lélek bölcsőjéből melyik zene hogyan formálódik festménnyé. Mert egyet biztosan tudok: az eredeti zenei gondolat a képi valósághoz vezető úton nemcsak metamorfózison megy át, hanem az új mű alakjában egyfajta teljességet is elér” – áll a katalógus zárószavában.
