Érdekes és minden bizonnyal nem véletlen, hogy a kiadás előtt álló, naplójegyzeteit tartalmazó Ludas könyvének élére épp azokat a tizenöt évesen írt följegyzéseit helyezte Gulyás József, amelyek a művészetekkel, elsősorban a képzőművészettel való ismerkedéséről szólnak. A még életében általam lektorált kötet a saját 12 ceruzarajzát és akvarelljét is tartalmazza. A következőket: 1. A palicsi festőnő, Macskovics Mária háza möge, 2. Ágak, 3. A Cvíjó sor, 4. A Cvíjó sor a nagy akácfa alól, 5. Vizeskancsú, 6. Muskátli konzervdobozban, 7. Öregember arcképe profilból, 8. Kosciuszko, 16. századi lengyel szabadsághős arcképe, 9. Spanyol lány, 10. Virágok, 11. Cserepes virág, 12. Dinnyés csendélet. Az 1. irka – 1952 címet viselő, kötetnyitó fejezet így kezdődik: „Május 18-án kezdtem járni ki Palicsra rajzórákra egy idős festőművésznőhöz, neve Macskovics Mária. Június 20-áig csak a rajzolást gyakoroltam, 20-ától már vízfestékkel kezdtem dolgozni. Július 20-án abbahagytam a vízfestékkel való munkát, innentől kezdve az arcképrajzolást gyakoroltam. Július 29-én az asszony felmondott – úgy tett, hogy nehezére esik, fárasztó számára a tanítás, öregnek érzi magát. De szeptemberig még elfogadott. 1950-től 52-ig (fényképről) 7 arcképet és (természet után) 5 darab tájképet készítettem megrendelésre…” Ezekben az években még festő szeretett volna lenni, de aztán – talán azért is, mert nem talált eléggé lelkes szakembert képességeinek kibontakoztatásához – meggondolja magát, 1954-ben eldobja az ecsetet, és az irodalom felé kacsingatva versírásba kezd. Nem érdekli többé a saját képzőművészeti karrierje, de mindig nagy öröm számára, ha ellátogathat újonnan szerzett barátjának, Petrik Pálnak a műtermébe. Urbán János mutatta be neki a vele rokon lelkű, tehetséges szabadkai festőművészt, akitől később sok képet vásárolt, s amelyek némelyike ott látható a kiállításon.
Gazdag hátrahagyott képgyűjteményét látva, vizsgálva, természetesen felvetődik a kérdés: kiknek, milyen képzőművészeti felfogást képviselő alkotóknak a képeit gyűjtötte Gulyás József? Egy interjújában ezt vallja: ,,A gyűjtés eleinte a megélhetést szolgálta… Ma, mint Hemingway, egyetlen napot sem tudnék meglenni kép, festmény látása, nézegetése nélkül.”
Azonban mint a tanulóévei kötelező témáin kívüli, saját képei is tanúskodnak róla, ennek a tájnak, szeretett szülőföldjének a lelkülete érdekelte elsősorban, ennek a vidéknek és emberének a megjelenítése, azok a festmények, grafikák, linómetszetek és egyéb műalkotások, amelyek ,,igaz” képet adnak tudatformáló gyermekéveinek a világáról. Elsősorban az ilyen témájú alkotásokat gyűjti a korabeli művészek opusából. A palicsi kiállításon látható többek között a nagy művésznek, Balázs G. Árpádnak egy feltehetően a korai korszakában készült monotípiája, a Ludasi-tó partján horgászó parasztemberről, Oláh Sándornak egy ételt kavargató nőt ábrázoló, az otthon meghittségét, nyugalmát árasztó rajza, valamint a színészként és képzőművészként is ismert Szilágyi Lászlónak az egyszerű, piros tetős, kis ablakú, fehér falú falusi házakat, zöld füvű, kanyargós utcákat idéző olajfestményei, akárcsak több hétköznapi jelenet e táj emberének az életéből a talán villamoskalauzként dolgozott, rendkívül tehetséges szabadkai Ludvig László ecsetvonásai által megörökítve. Itt vannak ugyancsak a kiemelkedően tehetséges, fiatalon elhunyt barátnak, Bíró Miklósnak, akárcsak Sáfrány Imrének, Urbán Gábornak, Petrik Pálnak, Marko Vukovićnak, Oláh Sándornak, Hangya Andrásnak, Szilágyi Gábornak, Faragó Endrének, Ana Bukvićnak és más nagyszerű alkotóknak az e táj emberének lelkületét tükröző portréi meg csendéletei is.
A mély szegénységben, egy szoba-konyhás tanyaházban, a ludasi Cvijó sor konzervdobozba ültetett muskátlis ablakai, szívós akácfái alatt, a mezítlábas, faklumpás, papucsos földmunkások által keményre döngölt, végtelenbe kanyargó ,,kisutak” (ösvények) mentén, a látástól vakulásig keményen dolgozó emberek között nevelkedett költő élete végéig nem tud, s úgy tűnik, nem is akar szabadulni ezektől a témáktól, mint versében vallja: ,,körbe zárt menekülő” ő, aki valahol a peremléten konokul hisz a szocializmus igazában. ,,Én, Gulyás József, ma 2001. december 4-én elhatároztam, és kijelentem: földet, vagyont pedig vissza nem adok. Úgyszintén mától kíméletlen (szellemi) harcot kezdek – már folytatva –, harcot hirdetek, meghirdetem ma és mindig, örökké tartó harcomat a tőkés társadalmi rendszer ellen – a dolgozó ember szent nevében. Szívemben Petőfi, Ady, József Attila. Zászlómon vagy ingemen Szabadság, Egyenlőség, Testvériség…” Az a benyomásunk, hogy összegyűjtött képei is valahogy ezt a versvilágára jellemző peremlétet, a sivár magányosságból, az anyagi, erkölcsi elesettségből, a holtáig robotoló ember eseménytelen életéből való menekülési vágyat tükrözik – a ,,nem lehet maradni, nem lehet menni / mert bármelyik irányba indulnék el, minden út a völgyben fut össze” életszemléletét. És az Igazság megismerésének lázas hevületét, vágyát. Küldetéstudatos versei mellett itt áll támasztékul küldetéstudatos képgyűjteménye is.
,,A legnagyobb szépség az Igaz” – írja naplóföljegyzésiben az esztétikumról – gondoljunk csak a konzervdobozba ültetett muskátliról készült korai rajzára, s egész versvilágára. ,,Ami igaz – vallotta – akkor is szép, ha csúnya. Így vagyok a széppel is: akkor is igaz, ha mese. A szépség (esztétika) mondanivaló. De a legfőbb és legnagyobb szépség az Igaz.” (Éjszakai feljegyzések, 1993. május 21.) Nem hódolt be sohasem a divatoknak, az uralkodó ízlésvilágnak, mint ahogy a konvenciónak sem, nem akart uniformizálódni költőként és irodalmárként, sem pedig képgyűjtőként, s nyílt sisakkal harcolt az álértékek, a saját ízlésvilágának ellentmondó művészeti felfogás, olykor a közízlés ellen. Lektorként volt alkalmam megtapasztalni, hogy még a Helyesírási tanácsadó szótár szabályait is sutba vágta néha, ha úgy látta, az ő vidékén másként él a szó. ,,Nem oda kell a vessző, ahova kell, hanem, ahova én akarom!” – mondta nekünk a Hét Nap szerkesztőségében egyszer, s megengedtük neki természetesen ezt a költői szabadságot, hiszen a helyesírási szótárnak maga a címe is mondja: nem kötelező, hanem ,,tanácsadó” csupán…
Összegezésképpen elmondható: ugyanolyan merészen konok, őszinte és önmagához hű Gulyás Józsefnek ez a Török István és Petrik Tibor által összeállított kiállítása, mint amilyen sajátos költőnk versvilága is.
Halottak napja előtt, tavaly október 31-én távozott közülünk olyan magányosan, mint ahogyan élt is, de magányából bátran ki-kiszólva, mint ahogyan bátran vállalta a halált. Mert mindvégig tudta a lényeget, amelyről így fogalmazott: „Nem azért születtem, hogy vigaszt keressek az életre… Én tudni akartam a rettenetes igazságot, mindent tudni akartam, vigasztaló hazugságok nélkül… Titkokat feltárni, vérezni és elvérezni, ahogy kell… jegyet harapni belé s itthagyni.”
Nyugodt lehet ott a más, szebb világban költőnk: megvan a jegy!
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
