Huszonöt éves a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, Kárpátalja egyetlen magyar nyelvű színháza. Vidnyánszky Attila rendező volt az alapító igazgató. Nagyon nehéz körülmények közt működtek, de tekintélyt vívtak ki.
Hogyan emlékszik vissza az elmúlt időszakra, mit emelne ki ebből az értékteremtésből? – kérdeztük Vidnyánszky Attilát, a budapesti Nemzeti Színház igazgatóját.
– Huszonöt év folyamatos élet-halál harc. A beregszászi színház az első 5–6–8 évében tulajdonképpen háromhavonta szűnt meg és alakult újjá. Most is állandóan a túléléséért küzd, viszont van közönségünk, egy minket nagyon szerető közönségünk Kárpátalján, és azon belül Beregszászban. Ezt a közönséget mi neveltük ki. Ez egy nagyon értő közönség, amely Szarvassá változott fiút, Három nővért, Zoltán újratemetvét néz. Ez a közönség egy kincs. Azt hiszem és ki merem mondani, egy kicsit ott tartó erő is vagyunk, és ha tényleg így van, akkor már csak ezért is tényleg érdemes volt harcolni – nyilatkozta Vidnyánszky Attila.
NEM CSOROG BE AZ ESŐ
Az ősszel az Újvidéki Színház nemzetközi Synergy fesztiválján többek között a 25. évfordulóját ünneplő beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház is részt vett. Zelei Miklós Zoltán újratemetve című darabját mutatták be az újvidéki közönségnek, amely Rómeó és Júlia története a vasfüggöny két oldalán. Az előadás rendezője Vidnyánszky Attila. A produkcióban Kacsúr András is szerepel, aki a színészi munka mellett a beregszászi színház igazgatói tisztségét is betölti. Vele beszélgettünk a jeles évforduló alkalmából megrendezett Sztalker Fesztiválról, az elmúlt negyed évszázad eseményeiről, nehézségeiről és szép pillanatairól egyaránt, valamint a társulat további terveiről.
Nem is akárhogy, hanem egy fesztivállal ünnepelték meg a színház megalakulásának 25. évfordulóját. Milyen hangulatban telt el a fesztivál?
– Nálunk ez nagy esemény, hiszen nem rendezünk évente fesztiválokat. Az idei fesztivál volt a harmadik a 25 év alatt, és már csak ezért is kuriózum. A fesztiválnak a Sztalker elnevezést adtuk, hiszen ahogyan az ikonikus film hőse, úgy mi is még mindig keresgélünk. A fellépő társulatok körében mindig vannak ismerős, baráttársulatok is. Az idén a budapesti Nemzeti Színház nagy szerepet vállalt, hiszen három előadással vett részt a fesztiválon, valamint a debreceni Csokonai és a kijevi Ukrán Nemzeti Színház is tiszteletét tette nálunk. A nézők visszajelzései alapján minden est fantasztikusan sikerült. Úgy érzem, sikerült megteremteni az ünnepi hangulatot, annál inkább, mert színházunk a magyar kormány nagylelkű támogatásának köszönhetően megújult, és ez pozitív meglepetés volt a közönség számára is. Intézményünk kibővült, szebb és élhetőbb lett, már meleg van mindenütt, ez nálunk nagy dolog. Nem folyik be a tetőn keresztül az eső. Vannak már segédszínészeink is, akik szintén kivették részüket a munkából, valamint a kollégáim is rengeteget segédkeztek. Fúrtunk, faragtunk, sokat dolgoztunk, hogy minden elkészüljön a fesztiválra. A mi körülményeinkhez képest elsőosztályú volt a lebonyolítás, nem voltak fennakadások, nem zavarta meg semmi az előadásokat, és számunkra ez nagy boldogság. Ennek az emléke, az élménye nagyon sokáig fog minket kísérni.
Az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház Kárpátalja első hivatásos teátruma Beregszászban. Milyen volt a színház elmúlt 25 éve?
– A negyed évszázad munkája sosem volt könnyű, de nehéz sem, hiszen itt vagyunk, túléltük, nem adtuk fel. Természetesen sokszor különböző problémahegyeket másztunk meg, hol éppen a hideggel, a porral, a kosszal, az anyagiak csúnya hiányával küzdöttünk. A kezdetekben hónapokig is elmaradozott a fizetésünk. A színház 1993. október 23-án kezdte meg működését, de csak két év múlva költözött be abba az épületbe, ahol jelenleg is alkotunk. Ezek után kilenc évig az épületnek csak az egyik szárnyát használtuk. Szó szerint egy pici stúdiószínpadon születtek olyan nagyszínpadi előadások, mint a Három nővér, a Tóték, a Szarvassá változott fiú, a Gyilkosság a székesegyházban. A mi színházunk egy kísérletező, keresgélő színház, és a 25 év alatt számtalan helyen megfordultunk, ahova hívnak bennünket, szeretettel megyünk. Cigányéletet élünk, beülünk a buszba, visszük a díszletet és megyünk. Az új városokban mindig új és új színpad, az adott előadást adaptálni kell az új helyszínhez. Előadásainkkal rangos színházi fesztiválokon is megjelentünk, Moszkvában, Kijevben, Bresztben, Nancyben, Párizsban, és bizony volt rá példa, hogy díjakkal tértünk haza. Nem tudok kiemelni olyan díjat, amely a legkedvesebb, hiszen teljesen mindegy, hogy a magyar államfő ad át egy Csengettyűt, vagy egy szakmai zsűri ítél oda nekünk egy különdíjat. Egyik is, másik is elismerés, egy visszajelzés arról, hogy látunk és hallunk titeket, tudunk rólatok, és ez mind felbátorít bennünket. Úgyszintén arra a kérdésre sem tudok felelni, hogy melyik a kedvenc vagy a legemlékezetesebb előadásunk. Nyilván vannak emlékezetes alkalmak, de azok inkább olyan belső emlékek. Mindegyik előadásunk, mindegyik premierünk egy ünnep, hiszen akkor úgy érezzük, hogy győzedelmeskedünk a befejezés, az elmúlás, a bezárás felett. Hogy meddig, nem tudjuk.
HAVI 5–11 ELŐADÁS
Mi az, ami életben tartotta, tartja továbbra is a társulatot?
– Nem tudom, hogy mi hajtja előre az egészet, valamitől működik, és csináljuk. Van még makacsság, van még egy kis elszántság. Mindig a gondok közepette csináltunk színházat, de a tenni akarás, a dac, a „csak azért is”, tartott bennünket. Meg valójában a hétköznapi gondok, a politika elől mi szépen beletemetkeztünk a saját kis világunkba. Elmentünk a mi szigetünkre, és ott azzal foglalkoztunk amivel akartunk, amit szerettünk. Nincs előre meghatározott éves munkatervünk. Amikor hívnak valahova bennünket, megyünk. Havonta 5–11 előadást tartunk. Jelenleg 18 színészünk van, de ebből nyolcan más társulatok tagjai is, úgyhogy gyakorlatilag tízen vagyunk, viszont a régebben elkészült előadásokat, nem vesszük le műsorról, nem felejtjük el őket. A Liliomfi 11 éves, a Tóték 14 éves, a Csehov Egyfelvonásos komédiái 23 éves, és ezek mind műsoron vannak.
A további tervekben mi szerepel?
– Kezdünk megszilárdulni, úgyhogy van egy hosszú távú tervünk is. Mi Beregszászon felkaroljuk a fiatalokat, akik ezután a Kaposvári Színművészeti Egyetemen diplomát szereznek. Az oktatásukban részt vállalt a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola is, valamint a Nemzeti Színházban is próbálnak, ami szintén egy óriási tapasztalat számukra. Amikor lediplomáznak, akkor pedig reméljük, hogy nálunk maradnak. Szükség van rájuk, szükség van a vérfrissítésre, hiszen mi is öregszünk lassacskán, nem csak a színházunk. Már csak a karakterek szempontjából is kell egy fiatal Fruska, egy fiatal Nyalka.
A beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház nemcsak Kárpátalja, hanem Ukrajna egyetlen magyar nyelvű színháza. Nem kérdéses, a mi színházunknak élnie kell!
