Tavaly ősszel sajátos évadot kezdett a Zentai Magyar Kamaraszínház: kilenc, frissen végzett színész érkezett az újvidéki Művészeti Akadémiáról, hogy megmutassa mindazt, amit tud, hogy egy társulatként öregbítse a város méltán híres színházi hagyományait. Egy évfolyam diákjairól van szó, akik László Sándor vezetésével tanulták a színészmesterséget. Sorozatunkban őket mutatjuk be a Magyar Szó olvasóinak. Ezúttal Lőrincz Tímeát ismerhetik meg. Az ő személye többek között azért is érdekes, mert a fiatalok közül ő tett a legtöbbet azért, hogy a csoport Zentára érkezzen.
– Egy évvel ezelőtt, amikor még nem tudtuk, mi lesz velünk, hogyan alakul az osztály jövője, akadtak kisebb-nagyobb lehetőségek egyikünk-másikunk számára. Állandó szerződési lehetőséget azonban senki sem kapott. László Sándor tanár úrral akkoriban kezdtünk közösen gondolkodni, s akkortájt született az ötlet, hogy találjunk egy helyet, ahová mindnyájunkat befogadnak. Felvettük a kapcsolatot a Magyar Nemzeti Tanáccsal, s akkor vetődött fel, hogy Zenta lehetne a mi helyünk.
Valószínűleg könnyebb szívvel jelenik meg utolsó vizsgáin az ember, ha tudja, hogy van hová mennie…
– Természetesen, s emiatt nagyon szerencsésnek érezzük magunkat. Jómagam Magyarkanizsáról érkeztem és nagyon jól érzem magam Zentán. Elégedett vagyok. Azt hiszem, mindannyiunknál most köszöntött be a változás időszaka; most kezdünk ténylegesen felnőtté válni, szembesülni azzal, hogy önmagunknak kell megtalálnunk a helyünket az életben. Persze, most is megkapjuk a szülői támogatást, csak ez egy más élethelyzet. Ha megindulok otthonról, nem iskolába megyek, hanem dolgozni. És ennek sokkal nagyobb a súlya. Ráadásul azt tapasztalom, hogy amióta Zentán vagyok, több irányba nyitottam a színházon, a színészi világon belül is. A kísérletezős korszakomat élem. Az évet úgy kezdtük, hogy Kucsov Borisszal egyetemben úgy döntöttünk, részt veszünk a szabadkai Népszínház drámapályázatán. Persze, egyikünk sem ért el helyezést, de már maga a tény, hogy drámaírásra adtam a fejem, az újdonság varázsát hordozta, hiszen ilyesmivel azelőtt sohasem foglalkoztam. Utána Dévai Zoltánnal jelentkeztünk, hogy kipróbáljuk magunkat a filmezésben. A Menni vagy nem lenni című produkcióban életemben először kerültem kamera elé. Ez is hatalmas élmény volt. De a kísérletezős korszakomat jelzi az is, hogy február elején mutatta be a zentai diákszínjátszók Zsebtársulata Föld nélkül című darabomat.
Tehát az állandó munkahely nem a lehetőségek szűkülését jelentette…
– Éppen ellenkezőleg: a lehetőségek kitárulkozását. A kísérletező kedvet részben valószínűleg a környezetváltozás hívta elő. Kikerültünk a Művészeti Akadémiáról és keressük a helyünket meg próbálgatjuk magunkat. A Zentai Magyar Kamaraszínházon belül is mindenki teljes erőbedobással, energiái maximális kihasználásával dolgozik. A fösvényt is közösen hoztuk össze; ötletekkel halmoztuk el a rendezőt, igyekeztünk önmagunkból is minél többet „beletenni” a produkcióba. A készülő darabban is ugyanezt próbáljuk tenni, azon vagyunk, hogy minél jobban segítsük a rendezőt.
A drámaírás, a filmes tapasztalat mit eredményezett?
– Próbálkozom mindennel, amire lehetőség kínálkozik. Nagyon élvezem ezeket a dolgokat. Azt már tudom, hogy a kipróbáltak közül a legtávolabb a drámaírás áll tőlem. A filmforgatásról is megtudtam, hogy valami teljesen más, mint a színház. Egy egészen új világ az. Nem könnyebb, vagy nehezebb; a filmezésnek éppúgy vannak nehézségei, mint a színpadi létnek. De nagyon vonzó világ. És a rendezés is nagyon vonz… A Zsebszínház ilyen szempontból az első próbálkozásom, s már pusztán a munkafolyamatot is sikeresnek tartom. Annyit kaptam én a Zsebszínházban dolgozó gyerekektől, hogy már azért is borzasztóan hálásnak kell lennem.
Színházi emberek szokták mondani, hogy a munka addig izgalmas, amíg készül a darab, utána már kissé rutinszerűek az előadások…
– Van ebben valami. Mindig a folyamat a fontos, az, hogy miből alakul ki a végleges darab, hogy az emberek, a helyzetek, a jelenetek hogyan változnak, formálódnak. Egy próbafolyamat végén, egy bemutató előtt nagyon furcsa visszagondolni arra, hogy miből alakult ki, hogy az első olvasópróbától hogyan jutottunk el a tapsig. A legjobb pillanat, amikor sikerül „megfogni” a dolgokat. Viszont a kész előadás sem végtermék, hiszen estéről estére változik, soha nem játszunk ugyanúgy.
Az évad felénél járunk. Mi lesz, ha ennek az évadnak vége?
– Erre egyelőre nem gondolunk. Tesszük a dolgunkat, igyekszünk tetszeni az embereknek, igyekszünk felkelteni bennük a magunk iránti igényt. Ilyen visszajelzéseket kaptunk már. És ezért maximálisan megéri csinálni. Bízunk az ilyen visszajelzésekben és azok erejében. Szeretnénk felújítani a negyedikes félévi vizsgaelőadásunkat, hadd lássanak az emberek ilyet is. Biztosak vagyunk benne, hogy a középiskolások nagyon szeretnék. Készítünk egy tantermi produkciót, amivel a középiskolásokat vezethetnénk be a színház világába, sanzonestet tervezünk… Szeretnénk, ha a nézők szeretnék, amit csinálunk.
