A múlt héten Budapesten hét fiatal művész, köztük a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színésznője, Béres Pešikan Márta vehette át a 2014-es Junior Príma Díjat, amelyet a kiemelkedő teljesítményt nyújtó, harmincévesnél nem idősebb színházi alkotóknak osztanak ki. A fiatal művésznőt felkerestük a rangos elismerés átvétele után, és a pályafutásáról, az abban meghatározónak érzett mozzanatokról, a változásokról beszélgettünk, miközben arra is választ kerestünk, hogy mire jó a naplóírás, hogyan lehet az érzékenység ellenségből jó baráttá, miért is fontos, hogy higgyünk magunkban.
A Junior Príma Díj egy fiatal színész addigi pályafutását hivatott elismerni. Melyek a legfényesebb pontok a pályádon, amelyekre a legszívesebben emlékszel vissza?
– Amikor először idekerültem Szabadkára, akkor a Népszínház Moliére című előadásában játszottam, ami egy nagyon fontos dolog volt nekem. De ugyanez elmondható a diploma-előadásunkról, a Negyedik nővérről, amelyet Nagypál Gábor rendezett. Volt egy nagyon-nagyon nehéz időszakom, amelyből viszont rengeteget tanultam, amikor az Urbi et Orbi és a Brecht – The Hardcore Machine előadásokat készítettük. Fontos továbbá a vígszínházas Othello is, a One-girl Show pedig talán mindegyik felett áll, abból tanultam a legtöbbet, meg talán az volt a legnehezebb is. Kiemelném még a Pál utcai fiúkat, amelyben a Tanyaszínházban játszottam.
Jelenleg 15 előadásban játszom, amelyekből talán 3 van, amelyet nem annyira szeretek, vagy nem annyira élvezek, a többi mind közel áll a szívemhez. Hálás is vagyok azért, hogy így hozta a sors.
Kapásból soroltad fel ezeket az állomáspontokat. Átgondoltad már ezt a kérdést, vagy ezek ennyire meghatározó élmények voltak az életedben?
– Azt hiszem, hogy eléggé rendezettek az akták az agyamban. Ha visszagondolok az eddigi pályámra, eléggé kielemeztem a dolgokat, tisztában vagyok a sarkalatos pontokkal. Sokat írok otthon saját magamnak, amivel helyrerakom magamban a dolgokat, gondolom, hogy ezért is tudok az ilyen témákról ennyire pontosan, letisztultan beszélni.
Tizenöt, repertoáron lévő előadásban játszani emberpróbáló feladatnak tűnik. Hogyan éred el, hogy minden megmaradjon benned, hogy mindegyik produkcióban újra meg újra visszaidézd, amit kell?
– Erre szolgál a próbafolyamat. Minden előadásra egy-másfél-két hónapot próbálunk, ez az időszak pedig arra is jó, hogy a darab beépüljön sejtszinten. Tehát nemcsak egy memóriajáték, hogy, mondjuk, két napom van megtanulni egy rakás szöveget, hanem mindez a próbafolyamat alatt az embernek belemegy a testébe, az agyába is. Azért nem érzem mindezt nyomasztónak, mert bejövök a színházba, fel van állítva az adott előadás díszlete, amelyhez fölhúzom az adott kosztümöt, és ez visszahozza gondolatban azt a folyamatot, visszavisz abba az időszakba. Nem nehéz visszazökkennem. Nagyon sok akta van a fejemben, és mindegyik akta egy külön előadás, úgyhogy elég otthon átismételnem, és minden működik olajozottan. Azt hiszem, hogy elég nagy a memóriám.
Mennyire egyéni és mennyire csoportos művelet, működési folyamat a színház? Miben más pl. a One-girl Show és a többi előadás, amelyben játszol?
– A One-girl Show nagyon sok mindenben más az összes többinél, amit játszom, de nem föltétlenül attól, hogy abban egyedül vagyok. Nekem nagyon felszabadító volt az a felismerés, hogy én nem erőltethetem a többieket, hogy ők végezzék a saját munkájukat. Tisztában vagyok azzal, hogy mi az én részem egy munkafolyamatban, és ha azt jól megcsinálom, akkor teszem a legjobbat az egész produkcióért és a többiekért is. Tehát nem szabad a többiekkel vagy az előadással szemben elvárásokkal lennem, hanem az a fő, hogy én a magam részét a lehető legjobban teljesítsem. Azt hiszem, hogy ez a tőlem telhető legtöbb, mert az én felelősségem csakis én magam vagyok. Ha mindenkinek megvan ez a tudata, hogy felelős magáért, és ez által az egész csoportért is, akkor szerintem a lehető legjobb dolog születik meg.
Sokat írsz magadról magadnak. Mire jó a naplóírás, mit tesz hozzá az életedhez?
– Nagyon nagy önkontroll és lelki erő a naplóírás. Sokszor az embernek nincs kedve írni, nincs kedve edzeni, vagy nincs kedve ehhez-ahhoz. Nem minden nap olyan, hogy nekem pl. maximális erőbedobással van kedvem dolgozni magamon, de akkor is tudnom kell, hogy ezt meg kell csinálnom. Régen soha nem vezettem naplót, de több mint nyolc éve járok pszichoanalízisre Sági Zoltánhoz, aki rengeteget segített nekem mind a szakmámban, mind a személyiségfejlődésemben. Ő adott nekem egy olyan könyvet, amely által megtanultam az írásterápiát. Ezzel együtt elkezdtem magamnak írni, és megtanultam, hogy hogy adjak ki magamból bizonyos dolgokat, hogy ne vesszek el a saját szubjektív megélésemben, hanem tényleg objektíven tudjam látni a sikereket és a bukásokat is. Azt hiszem, hogy nagyon jó, ha az ember képes így látni.
Miben változott a munkához való hozzáállásod, a felkészülésed az évek során?
– Nagyon sokat, össze se lehet hasonlítani. Épp a napokban gondolkoztam ezen. Táborosi Margaréta mondta egyszer, hogy hallotta, hogy Bodrogi Gyulának volt egy naplója, amely kizárólag arról szólt, hogy minden előadás után kielemezte az aznapi játékát, meg hogy hogy sült el az előadás. Ez nagyon hasznos lehet, én is tervezem, hogy legyen egy naplóm, amely csak arról szól, hogy a játszott előadásokat és a magam játékát értékelem. Megpróbálnék minél objektívebben értékelni, és nem a plafonig ugrálni, hogy milyen fantasztikus vagyok, vagy tönkremenni attól, hogy rosszul játszottam, hanem igyekezni racionalizálni azt, hogy miért sikerült valami adott esetben, vagy miért nem. Mi a színházban nagyon sokszor hajlamosak vagyunk misztifikálni a dolgokat, miközben ezek nagyon egyszerűen felbontható vagy levezethető dolgok.
Tíz évvel ezelőtt úgy kezdtem hozzá egy munkafolyamathoz, hogy én nem vagyok ehhez elég, és biztos nem fog sikerülni. Ez olyan volt, mintha 200 km/h sebességgel vezetnék kézifék alatt. Hihetetlenül nagy és felesleges energiát igényelt ez a hozzáállás. Most viszont már úgy fogalmaznék, hogy valamilyen szinten hiszek magamban. A kételynek semmi értelme, de ha rendszeresen fölülvizsgálom magam, az előrevisz.
A játékom, a felkészülésem annyiban biztos változott, hogy huszonévesből harmincévesbe mentem át, sokkal tudatosabb lettem, sokkal kisebbek az érzelmi kilengéseim, megtanultam kezelni az érzékenységem is. Nagyon sokáig olyan érzésem volt, hogy ezzel az érzékenységgel nem lehet együtt élni, hogy ez engem fel fog őrölni, vagy meg fog ölni. Most már viszont tudom, nem ellenségem, hanem szolgálatot teljesít a birtokomban.
Igazából én a pályám kezdetén nagyon sokszor átadtam magam az elégedetlenkedésnek, a kilátástalanságnak, és nagyon kicsi hiányzott ahhoz, hogy egy megkeseredett színész legyek. Most meg azt látom, hogy nagyon ritkán hagyom el magam lelkileg, próbálom fenntartani azt az egészséges energiaszintet, életigenlést vagy élni akarást, amelyben optimális esetben nagyon jó dolgozni.
Hiszek abban, hogy egyetlenegy célunk van mindannyiunknak, mégpedig hogy önmagunk lehető legjobb kiadását hozzuk ki magunkból. Úgy vélem, hogy ez egy nagyon jó életre szóló célkitűzés. Az én mesterem, József Attila azt mondja, hogy ne a körülötted élőkkel, hanem „A mindenséggel mérd magad!”.
A Kosztolányi színház szombati bemutatójáról, a Csendről
Nincs benne szöveg, a gyerekek szexuális bántalmazásáról szól. Nagyon sok szakemberrel beszéltünk, a témába vágó dokumentum- és játékfilmeket néztünk, és rengeteg esetben az derült ki, hogy ezek a gyerekek nagyon nehezen beszélnek a bántalmazásról felnőttkorukban is. Ha azt vesszük, hogy bizonyos kimutatások szerint Szerbiában minden ötödik gyerek bántalmazott, ami egy borzalmas adat, akkor nagyon is aktuálisnak mondható a téma. És talán ezért is van ez a csönd, mert erről nem lehet beszélni.
