Az újvidéki Művészeti Akadémia meghívására érkezett a tartományi fővárosba múlt pénteken Forgách András író, dramaturg. A látogatás apropója az volt, hogy a negyedéves magyar színinövendékek egy Forgách-darabot készítettek el vizsgaelőadásként, és ezt mutatták be aznap szakmai közönség előtt. A fordítóként, forgatókönyvíróként és színikritikusként is elismert budapesti alkotóval közvetlenül a negyedévesek vizsgája előtt beszélgettünk.
Pár perc múlva a Halni jó! című drámája lesz látható Újvidéken, amely egy Szuhovo-Kobilin-darab, a Tarelkin halála nyomán készült, az interjú megjelenése előtti napon pedig a Vásott kölykök című Jean Cocteau-kisregényből készült drámája került színpadra Magyarkanizsán a Gondolat-Jel Társulat előadásában. Gyakran játsszák a darabjait a határon túl?
– Nem állítanám, hogy túlságosan gyakran, de azért mindig történik valami. Az említettek mellett hamarosan Nagyváradon lesz az egyik új darabomnak a bemutatója, amelyet én magam fogok rendezni.
Tehát rendez is. Biztos sokszor megkérdezik Öntől, hogy minek tartja magát. Én inkább azt kérdezném: mit élvez a leginkább?
– Mintegy 30 színdarabot lefordítottam, van vagy 20 drámám, amit bemutattak, forgatókönyvek, melyekből filmek készültek… Mindezek alapján azt lehetne feltételezni, hogy én amolyan nagyvilági figura vagyok, aki élvezi a nyüzsgést a színházi előcsarnokban, a forgatásokat, a csapatmunkát. Pedig a valóság egészen más. Én sokkal jobban szeretek az asztalomnál ülni és írni meg rajzolni, vagy az ágyon heverészve olvasni. Alapvetően szemlélődő, visszahúzódó alkat vagyok. Gyakran felkérésre írok, és közben kifejezetten terhes számomra az állandó egyeztetés, alkalmazkodás és kommunikáció. Legszívesebben saját örömömre művelem a prózát.
Mégis, mindössze két prózakötete, azaz regénye jelent meg…
– A regényeimre elég jó visszajelzéseket kaptam, de – hozzá kell tennem – egyik sem volt nagy közönségsiker, a példányszámok nem szöktek az égbe. Vannak komoly hívei a két regénynek, de tudom, hogy nem tartozom az ún. kanonizált írók közé, ami nem zavar, sőt, nem is érdekel. Nekem a szöveggel van dolgom. Számomra fontos dolgok kerültek be ezekbe a művekbe, és úgy érzem, a forma is eljutott egy bizonyos sűrűségig. A többit az időre kell bízni, hogy a regény túléli-e ezeket az évtizedeket. Az ember nem a pillanatnak dolgozik. Ha pedig prózáról van szó, akkor különösen nem érdekel semmiféle elvárás. Vannak műveim, amelyeket nyolc-tíz évig írtam, érleltem, és az a vágyam velük kapcsolatban, hogy száz év múlva is érvényesek legyenek. De szubsztanciálisan mégsem érdekel a sikerük, nem teszek külön a siker érdekében semmit, azt szeretném, ha a szöveg maga tenné ezt helyettem, ami nyilván naivitás, de nem szeretem a sértődött írókat, akik úgy érzik, elnyomják őket, és ezért nem sikeresek. Én már nagyon fiatalon eldöntöttem, hogy ha valami nem sikerül, akkor egy másik úton kell elindulni, majd később vissza lehet térni az eredeti úthoz. Ezért csinálok sok mindent. Ha nem megy az írás, akkor rajzolok, ha az se megy, akkor nekikezdek egy forgatókönyvnek, vagy épp színikritikát írok.
Furcsa helyzet: drámaíró mint színikritikus. Föltételezem, azért nem saját darabjainak bemutatóiról ír.
– Ez még nem fordult elő, habár tervezem. Van is egy nagy előkép, Friedrich Schiller személyében. Ő saját drámájáról, a Haramiákról írt egy hihetetlenül ledorongoló kritikát – névtelenül. Schiller barátai persze fel voltak háborodva a cikken, és kikérték maguknak, hogy ilyesmi megjelenhetett. Ekkor Schiller felfedte magát, és azt mondta, amit írt, azt úgy is gondolja. Mert habár szenzációs sikere volt a Haramiáknak, ő látta a mű hibáit, és ezekre rá is mutatott. Döbbenetes olvasmány, több mint 200 év távlatából is. Az benne a csodálatos, hogy nem paródia.
A közelmúlt magyarországi színházi történései, az Új Színház, majd a Nemzeti Színház körüli események senkit sem hagytak hidegen szakmai berkekben sem. Ön miként tekint ezekre a fejleményekre?
– Nagyon rossznak találom azt, hogy az állam és a jobboldali önkormányzatok ilyen durván beleszólnak a művészvilág dolgaiba, mint ahogy ez például az említett esetekben is történt. Mégis az a paradox helyzet, hogy egyre több független kis társulat alakul, alternatív produkciók jönnek létre olyan művészek közreműködésével, akik ideológiai megkötések nélkül pusztán alkotni szeretnének. Nagyon izgalmas előadások születnek a Jurányi Inkubátorházban, egy volt iskolaépületben, amit Kulcsár Viktória és a FÜGE egyesület szerzett meg, s amelyben sok független társulat és független művész, de képzőművész, zenész is bérel stúdiót; folytatja nagyszerű munkáját a Trafó, továbbra is Szabó György aktív közreműködésével; jó hír, hogy a Hólyagcirkusz is helyet talált a Patyolat nevű, csak most induló Baross utcai helyszínen, amelyet egy építész, a tulajdonos Koncz János bocsátott a rendelkezésükre. Tehát a hatalom még pénzelvonással sem tudja megakadályozni, hogy új helyszíneken jó előadások jöjjenek létre. Ezek a szabadság helyszínei. Vannak időszakok az életemben, amikor egyáltalán nem járok színházba, akár fél évig sem, de van úgy, hogy mindennap színházban ülök. Az említettek miatt manapság gyakran ülök be előadásokra, de annyira azért nem érdekel a színház, mint egy profi kritikust, aki képes rossz előadásokra is beülni. Én igyekszem a rosszakat elkerülni.
Tehát előbb a kritikákat olvassa el, és ha azok pozitívak, akkor néz meg egy-egy előadást?
– Nem kell kritikákat olvasni ahhoz, hogy az emberhez eljusson a jó előadás híre, mint ahogy nem feltétlenül kell megnézni az előadást sem ahhoz, hogy az ember kritikát tudjon írni róla. Egyszer írtam a Jelenkor folyóiratnak egy színházi évadértékelőt, amelyben elvégeztem egy kísérletet: igyekeztem kizárólag olyan előadásokról írni, amelyeket nem láttam. A színészek sem járnak színházba, mert folyton játszanak, rendezők is ritkán nézik meg kollégáik munkáit. Ennek ellenére abszolút kiforrott véleményük van olyan előadásokról, amelyeket soha nem láttak. Elég, ha tudják, ki a rendező, melyik színház produkciója, kik a színészek, esetleg egy-két kritika, füles is eljut hozzájuk, és ezek alapján összerakják a mozaikkockákat egy adott előadásról. Én például elég jól ismerem a vezető kritikusokat, és a kritikájuk alapján matematikailag nagyjából rekonstruálni tudom az előadást. Akkor is, ha valamiről, ami jó, rosszat írnak, mert tudom, hogy miben szoktak tévedni.
