Balázs Áron, az Újvidéki Színház művésze érdemelte ki az idén a Vajdasági Művelődési Intézet Kultúra szikrája-díját, amelyet a kortárs alkotóművészetben elért teljesítményért ítélnek oda minden évben a 35 évnél fiatalabb színészeknek. A zsűri indoklása szerint Balázs Áron „fiatal kora ellenére már nagyon sok nagy szerepet játszott el, talán azért, mert különös felelősséget érez hivatása iránt, ami valószínűleg a díjakra érdemes művészek sajátossága”. Balázs Áron két ízben érdemelte ki a Sterija-díjat és a Pataki-gyűrűt, többször díjazták a Vajdasági Hivatásos Színházak Fesztiválján és megkapta a Jászai Mari- díjat is. A színművésszel egy átlagos napján, a délelőtti és a délutáni „műszak” (próba) közötti másfél órás ebédszünetben beszélgettünk.
Tanársegéd vagy a Művészeti Akadémián. Az Újvidéki Színház aktuális repertoárjának tucatnyi előadása közül nyolcban játszol, ötben főszereplő vagy; a most készülő Opera ultimában ugyancsak tiéd a prím. Nem gondolod, hogy ez a terhelés kimeríti a munkahelyi mobbing fogalmát?
– Rátapintottál a lényegre. Irigykedve néztem a kollégákat, akik a délelőtti próba után mehettek haza, mert nem szerepelnek a délután próbálandó előadásban és az esti előadásban. Igen, néha megterhelő tud lenni, olykor az az érzésem, hogy minden reggel ugyanarra a napra ébredek és ugyanazt csinálom végig. De a remény hal meg utoljára: a következő évad talán kissé nyugisabb lesz.
Hogy lehet ennyi szerepet fejben tartani és elkülöníteni egymástól? Megtörtént-e már veled olyasmi, hogy mondjuk a Mester és Margarita Wolandja tört elő belőled, miközben épp az Óz, a nagy varázsló gyáva madárijesztőjeként álltál a színpadon?
– Nem fordult még elő, hála istennek, de épp a madárijesztő figuráját alakítottam egyszer, amikor úgy éreztem, hogy valami nem stimmel vele, mintha nem az volna, aminek lennie kell. Tehát nem egy másik karakter lépett elő belőlem, hanem valahogy mintha nem sikerült volna megtalálnom a megfelelő hullámhosszat. Azonban, ahogy múlt az idő, „helyrerázódtam”. Én általában már reggel úgy ébredek, hogy ott van a fejemben, milyen szerepet fogok alakítani az esti előadásban. Úgymond mentálisan készülök rá.
Több mint 15 éve vagy a színpadon. Ennyi idő után mennyire válik rutinná egy-egy szerep megformálása, vagy még mindig érzel gyomorszorítást, amikor a közönség elé lépsz?
– Hál’ istennek, még érzek ilyet. Akkor ijednék meg, ha túlságosan nyugodt volnék. Egyébként inkább lámpaláznak nevezném, mint gyomoridegnek. De hamar elmúlik ez is, ahogy egyre magabiztosabbá válok.
Mi okozza számodra a legtöbb szorongást a színpadon: ha személyiségedtől távol álló karaktert kell alakítanod, ha túlságosan kiszolgáltatott a szereped más szereplőknek, vagy ha túl sok szöveget kell felmondanod?
– A szövegmennyiség esetén a nyelvbotlás a fő veszély, hiszen betanult szövegről van szó. A kollégákban viszont abszolút megbízom. Ez a kölcsönös bizalom mindennek az alapja. Attól nem félek, hogy mi lesz, ha a kolléga nem úgy csinálja, ahogy kell, vagy nem ad rendes végszót. Ha egy hullámhosszon vagyunk, akkor sikerül áthidalni ezeket a helyzeteket.
Ha a jelenleg repertoáron levő előadások közül kellene kiválasztani egyet, melyikre mondanád, hogy a legmegterhelőbb?
– A Mester és Margarita pszichikailag megterhelő, a Rozmersholm részint a szövegmennyiség, részint az érzelemgazdagság miatt, a Berzsián és Dideki pedig azért nehéz, mert rendkívüli precizitást követel, a stíluskeveredések, az ének és tánc összehangolása is próbára teszi az embert.
Megteheti-e az Újvidéki Színház színésze, hogy besokall és nemet mond egy szerepre vagy megtagad bizonyos rendezői utasításokat?
– Bizonyára beleférhet, de én még nem érzem úgy, hogy vissza kéne utasítanom ezt vagy azt a szerepet. Eddig ilyesmi nem történt még meg. Egy-egy előadás szereposztása a rendező és a színház művészeti vezetőjének konzultációja során dől el. A művészeti vezető pedig tudja, hogy ki mennyire terhelhető, kire milyen szerepet érdemes rábízni.
Jelenthet-e még bármit is számodra, ha díjaznak, hiszen a régió legjelentősebb díjait a magadéinak tudhatod. Vagy már úgy működik ez nálad, mint a drog: elvonási tüneteid vannak, ha egy ideig nem kapsz kitüntetést?
– Ott még nem tartunk. Örülök minden egyes díjnak, még ha ez nem is mindig látszik rajtam. Most is megkérdezték tőlem, hogy „nem is örülök”. De, persze, hogy örülök, csak nem mindig tudom elhelyezni magamban ezeket az elismeréseket, nem nagyon jut időm ezzel foglalkozni és arról beszélni, hogy „mit jelent számomra ez a díj”. Igen, nagyon meglepődtem, nagyon jólesett, rangos elismerés, nem tudom megmondani, hogy ez-e a fontosabb vagy valamelyik másik. És mindez igaz, csak közhelyesen hangzik, de mást nem tudok mondani. Nem fogom az utcán cipelni a „szobrocskát”, az biztos, de segít a továbblépésben.
Kipróbáltad a filmezést, szerb nyelvű előadásban is játszottál. Mi az, ami mégis egy vajdasági magyar színház színpadán tart?
– Van ez a kis magyar közösség, megpróbáljuk tartani benne a lelket. Olyan nagy lehetőségeink nincsenek. Van persze alternatíva: az ember összecsomagol és elmegy szerencsét próbálni máshol. Én azonban nem érzem még azt, hogy el kellene mennem innen. Volt szerencsém kipróbálni magam Magyarországon is, és úgy éreztem, hogy nem tudnék egy középszerű taposómalomban dolgozni. Büszke vagyok arra, hogy egy olyan színház társulatához tartozom, amely a régió egyik legjobbja. És amíg nem érzem úgy, hogy művészi téren nem tudok olyképp kibontakozni, ahogy szeretnék, addig nem gondolkodom az Újvidéki Színház elhagyásán.
