RIPORTER: Hajlamosak vagyunk kívülállókként azt gondolni, hogy a magyar színinövendékek külön kis osztályukban valósággal családként funkcionálnak a nagy akadémia konglomerátumában. Hogy sülve-főve együtt vagytok még szabadidőtökben is. Látszat vagy valóság?
ARNOLD: Nem, ez nem csak látszat. Úgy érzem, ez egy valóban különleges, nagyon összetartó osztály.
RIPORTER: (Provokál.) És ez kezdettől fogva így volt?
ARNOLD: Persze, össze kellett csiszolódnunk, de például olyasmi, hogy több hétig nem beszélünk egymással, nincsen.
Kopognak az ajtón. Belép Valika.
VALIKA: Most jelentette a professzor úr, hogy holnap elmarad az órájuk.
Taps. Ováció. Valika ki.
RÓBERT: Tényleg szinte családként funkcionálunk. Például minden évben megajándékozzuk egymást karácsonykor, ilyenkor együtt forralt borozunk, mézeskalácsot eszünk, előkerül a mézes pálinka is… Ha pedig nem vagyunk fizikailag együtt, bejelentkezünk a Facebookra, ahol van egy zártkörű csoportunk, a Kilenc csiga nevezetű. Itt bármikor találkozhatunk virtuálisan.
GYÖRGY: Nekünk, kilencünknek… ez a kilenc ember…
Benyit a Fotóriporter. Egymás kölcsönös köszöntését követően ő a továbbiakban csöndesen végzi a dolgát – eltekintve egy kellemes melódiájú mobiltelefon-csörgéstől.
GYÖRGY: (Tovább keresi a megfelelő szavakat.) …mi kilencen… szóval ez alatt a négy év alatt még a szüleinkkel sem töltöttünk el annyi időt, mint itt egymással. A három lány immár negyedik éve lakik együtt. A fiúk közül négyen szintén közös albérletben kezdtük az újvidéki életünket, Zoltán csak azért nem, mert ő eleve újvidéki, Robi pedig magányos farkas típus…
RÓBERT: De azért én is szeretlek benneteket.
BORISZ: Az is fontos tényező az összekovácsolódás szempontjából, hogy eddig minden nyáron szerepet vállaltunk a Tanyaszínházban, így szinte a teljes vakációt is együtt töltöttük.
RIPORTER: (Tovább provokál.) Túlságosan idealisztikus ez a kép. Nehezen hihető, hogy legalább kezdetben nem volt valaki, akit kiközösítettetek, vagy aki nem akart beilleszkedni a csoportba.
ZOLTÁN: Szerintem már az elején mindenki előtt világos volt, hogy szinte egyhuzamban együtt leszünk, hiszen nagyon sok időt töltünk az akadémián, és könnyebb lesz mindenkinek, ha alkalmazkodunk egymáshoz.
JUDIT: Pontosan ismerjük egymás rigolyáit, szokásait. Ha valakin látom, hogy rossz napja van, inkább nem szólok hozzá.
MÁTÉ: Az a jó ebben az osztályban, hogy nem egymás háta mögött áskálódunk, hanem egymás szemébe mondhatjuk, ha valami nem tetszik.
RIPORTER: (Rendületlenül provokálni próbál.) És ki viseli legrosszabbul a kritikát?
GYÖRGY: Ezt nem kötjük mindenkinek az orrára.
RIPORTER: (Visszakozik.) Jó, akkor beszéljünk erről a csiga-dologról, amit a Facebook kapcsán említett Robi. Mi akar ez lenni?
Többen bekiabálnak: „Majd a Timi elmondja, ő az ötletgazda.”
TÍMEA: Ez úgy történt, hogy a második tanyaszínházas turnénk alkalmával négyünk egy kanális mellett éjszakázott. Amikor lefeküdtünk, Robi mondta, hogy tele vagyunk csigákkal, de ezt akkor nem vettük túl komolyan. Hajnalban aztán arra ébredtem, hogy valami feketéllik az arcomon. Abban a félhomályban és félálomban nem regisztráltam, hogy vajon mi lehet az, úgyhogy félig öntudatlan állapotban fogtam és átdobtam Huszta Dániel kollégára, aki szintén ott aludt. Ekkor láttam meg, hogy mi is az tulajdonképpen, és annyira ledermedtem attól a tudattól, hogy ez eddig rajtam mászott, hogy utána még fél órán át néztem az alvó Dánielt, amint teljesen benyálazza a csiga. Aztán valahogy ez a csiga, a csigizmus átragadt az osztálytársakra is. Így váltunk mi mindannyian csigákká, és mivel együttest is alakítottunk, azt Csiga zenekarnak neveztük el.
RIPORTER: Az együttesben is mind a kilencen közreműködtök?
RÓBERT: (Mindenkit megelőzve válaszol.) Igen!
Általános hangzavar. Többen mintha nem osztanák ezt a véleményt.
RÓBERT: De igen, mindenki közreműködik. Valóban, csak öttagú maga a zenekar, de vagyunk négyen, akik mindig ott vagyunk a koncerteken, és lelkesen tapsolunk.
RIPORTER: Ezek szerint a zenekar a csigákról kapta a nevét, és nem a KMV kultikus figurájáról, Csiga Józsiról?
GYÖRGY (Csiga Józsi figurájának megszemélyesítője – a szerző megj.): A kettőnek semmi köze egymáshoz. Sőt, a csigás sztori előbb volt, mint ahogy Csiga Józsi megszületett volna.
RIPORTER: (Újabb kényes kérdést erőltet.) Térjünk vissza az osztályon belüli viszonyokhoz. Valamiféle szerelmi kapcsolat, esetleg három- vagy többszög kialakult-e köztetek az évek során?
EMESE: Ez maradjon a magánügyünk.
RÓBERT: Színházi emberek vagyunk, nincs magánélet. Valljátok be!
EMESE: Meséljenek azok, akik érintettek.
TÍMEA: Konkrét értelemben vett párkapcsolatokról nem beszélhetünk.
RÓBERT: Én az osztálytársaimat testvéreimként szeretem. A lányokat sem úgy élem meg, mint nőket. (Nevetés, bekiabálások: „Köszönjük szépen, kedves vagy.” Róbert magyarázkodik.) Szóval nem úgy értettem, hanem hogy szexuális vonzalom szintjén… Szerintem ez a kötelék így erősebb… meg egyébként is: abba a fészekbe, amiből eszünk, nem piszkítunk.
Újabb hurrogás: „Ez a hasonlat nem volt túl szerencsés, Robi.”
RIPORTER: Rendben, akkor ezt a fejezetet itt most zárjuk le. (Általános egyetértés.) Úgy tudom, első éven volt egy olyan szerepgyakorlatotok, melynek során magatokra kellett öltenetek egy olyan figurát, amely igencsak távol áll tőletek, és így, a szereppel azonosulva kellett élnetek napokig, de nemcsak az egyetemen, hanem az utcán és odahaza is a szerepnek megfelelően kellett viselkednetek. Ki mivé lényegült át, és milyen élmények érték?
ARNOLD: Két stílusváltáson estünk át. Én az első héten egy aktatáskás ügyvédet alakítottam. Borzasztó érdekes volt megtapasztalni a külvilágot, a reakciókat. Azt vettem észre, hogy több tiszteletet kapok. A második héten hippi voltam, parókával. Két verekedésbe is belekeveredtem, pedig nem vagyok verekedős típus.
GYÖRGY: Én előbb punk voltam, és oldalt kopaszra nyiratkoztam, középen viszont hagytam egy hajsávot. A második héten szerzetes lettem, így a maradék hajamból csak egy kör alakú hajpamacs maradt a fejem búbján. Tudom, hogy az igazi ferenceseknél ez épp fordítva van, de mivel nem növeszthettem két nap alatt hajat, ezért így oldottam meg.
ZOLTÁN: Számomra az volt érdekes, hogy bizonyos stílusbeli dolgok a gyakorlat után megmaradtak. Én is aktakukacot játszottam, nyakkendőt és cipőt viseltem. Megjegyzem, addig mindkét ruhadarabot utáltam, viszont azóta egyikkel sincs problémám. A második szerepem egy borotvált fejű buddhista szerzetes volt. Azóta jógázom.
RÓBERT: Elvileg elárulhattuk, ha rákérdeztek, hogy miért nézünk ki úgy, ahogy, de én még a rendőrségen se „köptem”. Először ugyanis Marilyn Manson-rajongónak öltöztem: fehérre púderezett arc, eltúlzott fekete smink, fekete körmök, bőrkabát, bakancs. A viselkedésem azonban „normális” maradt, mégis a rendőrök többször megállítottak az utcán, és igazoltattak, egyszer be is vittek a rendőrőrsre, hogy kivallassanak, de nem értették, hogyan lehetséges, hogy még nincs dossziém náluk. Másodjára „bosnyák parasztnak” öltöztem, kötött gyapjúzokni volt a lábamon meg gumibocskor, a kezemben pedig műanyag piaci bevásárlószatyor. Megjegyzem, én semmit nem tartottam meg e stílusjegyekből.
EMESE: Én előbb egy elegáns, nőies üzletasszonyt játszottam. Előtte ugyanis nagyon sokat jártam nadrágban, „fiúsan” öltözködtem. A második már durvább volt: szakadt, rongyos, piercinges, láncos punker csajszivá vedlettem át. Egyébként mi hárman, lányok másodjára hasonló stílust képviseltünk. Eleinte nem volt mindegy ilyen ruházatban megjelenni az utcán, kicsit meg is ijedtem, hogy bántani fognak, de egy idő után azt éreztem, hogy inkább tőlünk tartanak az emberek.
BORISZ: Én előbb egy edzőruhás, tornacipős, fehér zoknis, arany nyakláncos, rövidre nyírt frizurás személy – magyarán: dizelás – voltam. Másodjára pedig bajszos, farmernadrágos, kockás inges, micisapkás „kamionsofőr”. Mások szerint inkább Super Marióra hasonlítottam.
MÁTÉ: Én előbb egy fenszi csávónak akartam látszani, de ez egyesek szerint nem jött teljesen össze. A második héten viszont hajléktalannak adtam ki magam. Az volt a fura, hogy az emberek egyszerűen ignoráltak, nem néztek rám. Akárhova bemehettem, olyan volt, mintha ott se lennék.
JUDIT: Én először egy rövid hajú fiú voltam, amit nagyon megszenvedtem, mert a másik két lány épp ekkor volt gyönyörű és nőies. Úgy mentünk az utcán, hogy ők ketten mentek elöl, én meg mögöttük kullogtam a Gyuri rappernadrágjában. Úgyhogy alig vártam a váltást. A második héten, amikor szakadt punkok voltunk Emesével, két lány nagyon kinevetett bennünket a buszon. Nem tudom, mi vitt rá bennünket, de amikor leszálltak, követtük őket az utcán. Egy pillanatban elkezdtünk szaladni utánuk, bakancsokban, láncokkal fölvértezve. Szörnyen megijedtek, és fejvesztve futottak előlünk.
TÍMEA: Én is fiús voltam, amikor megkezdtem az akadémiát, és azért tanácsolták, hogy legyek szőke cicababa, rózsaszín cuccokban, fehér kabátban. Be is festettem a hajam szőkére, és ez mind a mai napig megmaradt. A második stílusváltás alkalmával, mint már említették, én is valamiféle darker fazont képviseltem, és egy nagyon szép, filctollal fölvitt tetkóm is volt.
RIPORTER: Az osztályon belül kialakultak valamiféle szerepsztereotípiák? Ki az, aki utat mutat és fegyelmez, ki anyáskodik, ki a család bölcse, és ki az „udvari bolond” stb.?
JUDIT: Arni és Gyuri a két viccmester. Azzal, hogy Gyuri a faviccmester.
GYÖRGY: A tudomány letéteményese, a család Wikipédiája Zoltán. Aki a bölcsességet, helyes meglátást, vagyis az úgynevezett tatizmust képviseli, az Borisz.
ZOLTÁN: Juca az, aki anyáskodik felettünk, Robinál pedig nincs kecmec, ő szokott közénk csapni, ha cirkuszolunk.
JUDIT: Megtörténik, hogy a Timi is diktátorra ébredi magát.
BORISZ: Máté meg az, aki mindenben kételkedik, és minden helyzetben az ellenpontot képviseli.
ZOLTÁN: Emese pedig a fanatizmus megtestesítője, bármiről is legyen szó.
RIPORTER: De úgy tudom, egy idő óta már van „gardedámotok” is…
RÓBERT: Kilencen indultunk, viszont a harmadik év második szemeszterében kaptunk egy új osztálytársat Körmöci Petronella (a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának tagja – a szerző megj.) személyében. Az ő megjelenése azt bizonyította, hogy bár összetartó kis család vagyunk, ez nem azt jelenti, hogy nem tudunk befogadni senkit. Egy éve van tehát velünk, de nagyon jó a viszonyunk, még ha nem is találkozunk olyan sűrűn.
JUDIT: Én elképzelhetetlennek tartottam korábban, hogy egy ilyen összeforrt társaságba valaki kívülről bekerüljön. Persze Nella nem volt teljesen idegen, hiszen ismertük korábbról, láttuk már színpadon, de ennél nem több. Viszont ő annyira belevaló csaj, hogy nagyon megszerettük.
EMESE: És hiányzik, amikor itt van közöttünk pár napig, utána meg elmegy.
RIPORTER: És mi lesz az után, hogy már nem lesztek egyetemisták, és mindennek vége szakad?
Itt néhány obligát poén következik a december 21-ére jósolt világvégével kapcsolatban, minekutána már úgyis minden mindegy lesz stb.
ARNOLD: (Komolyra fordítva a szót.) Vannak kitűnő rendőr- és fémesztergályos-kurzusok, azok egyikére szépen mindannyian beiratkozunk.
BORISZ: Nyilván az akadémiai évek után nem tudunk majd annyit együtt lenni, mint most, de azok a dolgok, amelyek az elmúlt évek során belénk ivódtak és összekötöttek bennünket, örökre megmaradnak. És bármikor, amikor újra találkozunk, ott tudjuk majd folytatni a megkezdett beszélgetéseinket, ahol abbahagytuk.
RÓBERT: Ezt milyen szépen mondtad, Borisz.
RIPORTER: Végszónak tökéletes. Köszönöm a beszélgetést.
(Függöny.)
SZEREPLŐK:
DÉVAI ZOLTÁN, aki nyakkendőben jógázik
KUCSOV BORISZ, az ún. tatizmust képviselő kamionsofőr
LÁSZLÓ JUDIT, az ámokfutásáról elhíresült családanya
LŐRINC TÍMEA, a csigadobáló cicababa
NAGYABONYI EMESE, a fanatikus üzletasszony
NEŠIĆ MÁTÉ, az ember, aki ott se volt
PAPP ARNOLD, az egykori aktatáskás hippi
RUTONIĆ RÓBERT, aki a rendőrségen se köpött
VIRÁG GYÖRGY, a punk szerzetes, más néven: a Józsi
KÖRMÖCI PETRONELLA, kinek szelleme itt lebeg
VALIKA, a titkárság dolgozója
RIPORTER, a provokátor
FOTÓRIPORTER, a csendes tettestárs
Helyszín: Az akadémia 2-es terme, az osztály főhadiszállása. Bohém rend(etlenség), félhomály, körbeült asztal.
