Ma, kedden mutatja be a Zentai Magyar Kamaraszínház Diákszínjátszó csoportja Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című karcolatfüzérére épülő előadását. A darabot Verebes Judit és Dévai Zoltán, a Zentai Magyar Kamaraszínház színművészei rendezték. Dévai Zoltánt az előadásról, a diákszínjátszásról és a mai középiskolásokról kérdeztük.
Hogyan választottátok ki, hogy mit adnak elő idén a diákszínjátszók?
– Amikor meghirdettük a középiskolákban a diákszínpadot, huszonvalahány gyerek jelentkezett. Persze mindig morzsolódnak le közülük, de jelen pillanatban húsztagú a csapat. Nagyon nagy öröm, hogy ennyien érdeklődnek, a tavalyi hattagú csapat után ez egy óriási előrelépés. Ugyanakkor nehézség, hogy húsz emberhez nehezebb drámát találni, mint hathoz. Arról nem is beszélve, hogy öt fiú és tizenöt lány van köztük. Valljuk be őszintén, sajnos a világ drámairodalma egy picit hímsoviniszta, nehéz megfelelő szöveget találni ezekhez a nemi arányokhoz. Ezért olyan szöveget kerestünk, ahol nem számít az, hogy ki fiú és ki lány, így esett a választás Karinthy Tanár úr kéremére.
Fontos megemlíteni, hogy nálunk, a diákszínpadon nem az a fő cél, hogy előadást készítsünk. Nyilván mindig létrejön egy produktum, de nem az a cél, hogy mi színészeket neveljünk ezekből a gyerekekből, hanem hogy egy olyan helyet biztosítsunk a számukra, ahova eljöhetnek barátkozni, ismerkedni, saját magukat megismerni, és ahol fölszabadulhatnak, kommunikatívabbá válhatnak. Ez nemcsak a privát életükben, hanem az iskolában is megkönnyíti a dolgukat. Mi itt a kollégákkal nem pedagógusok, hanem színészek vagyunk, de alkalmazunk különböző drámapedagógiai játékokat, gyakorlatokat. Ezeken keresztül remélhetőleg sikerül rétegeket lebontani róluk, akár egy hagymáról.
Milyenek a gyerekek?
– Másmilyenek. Teljesen máshogy állnak hozzá a világhoz, a világszemléletük is nagyon más. Néha meglepődöm azon, hogy mennyire máshogy látják a világot, mint én, vagy mint ahogy én elképzelem azt, hogy ma egy középiskolás hogyan látja a világot. Ez van, hogy negatív csalódást jelent, máskor meg nagyon is pozitívat, hiszen előfordul, hogy annyira éretten és komolyan gondolkodnak és cselekednek különböző helyzetekben, hogy meglepődöm azon, hogy még csak 15 évesek. Máskor meg elszabadul a pokol, és óvodásként viselkednek.
Nagyon sok az elsős köztük, aminek azért örülök, mert ha továbbra is itt maradnak, akkor számíthatunk egy nagyon szép fejlődési ívre a következő három évben. Ugyanakkor érződik, hogy ez a helyzet új nekik, bár mi is sokszor nagyon mély vízbe dobtuk őket. Azt látom, hogy nagyon szépen megbirkóznak a feladatokkal.
A másmilyenségük ellenére Karinthy szövegeivel összhangba tudnak kerülni?
– Szerintem igen. Ez egy több mint száz évvel ezelőtti szöveg. Sokat beszélgettünk arról, hogy miben más ma a tanár–diák viszony, mint ami akkor volt, meg arról is, hogy vajon ma hogy zajlanak az órák, mi történik az iskolapadokban, mi történik az órán, mi történik a szüneten. Nemcsak a technológiai vívmányokra gondolok, amik megváltoztatták a mindennapi életünket, hanem magára a tanár és a diák közötti viszonyra. Viszont nagyon sok olyan dolog is van, ami nem változott a száz év alatt. Egy középiskolás továbbra is középiskolás marad, a fiúknak továbbra is hasonló véleményük van a lányokról, a lányoknak is a fiúkról. A szerelem száz évvel ezelőtt is szerelem volt, a vizsga előtti idegesség ma is ugyanaz, mint akkor.
Mire számítson a néző az előadáson?
– Remélhetőleg betekintést kap abba, hogy hogyan működnek ma az iskolák. Az előadás egy iskolai napot ölel körbe. Karinthyból indulunk ki, de nagyon sok mindent tettünk bele, amit a gyerekek hoztak, ami az ő tapasztalataikra, gondolataikra épül.
Nyitókép: A Zentai Magyar Kamaraszínház diákszínjátszói a Karinthy által lejegyzett diákéletet viszik színpadra / Gergely Árpád felvétele
