A Zombori Népszínház nem mindennapi, Semper idem (Mindig ugyanaz) című előadását, amelyet a Sterija Játékok közönsége a székvárosban kedden 18 órától éjfélig – három szünettel – végigkísért, az anyaszínházban a nagyérdemű először tavaly november 24-én láthatta. Ugyanis e produkció bemutatójával ünnepelték meg méltóképp az 1882. november 25-én alapított zombori színház 137. születésnapját.
Đorđe Lebović (1928–2004) azonos című regényét Gorčin Stojanović alkalmazta és állította színpadra. A számos elismerésben részesült színház-, film- és televíziórendező, a fővárosi Jugoszláv Drámai Színház művészeti vezetője tervezte az előadás díszletét, és a zenéjét is ő válogatta. Gondolatilag és képileg gazdag előadással ajándékozott meg mindenkit, aki végignézte, végigizgulta az előadását. Egy önéletrajzi tragikomikus történetet/krónikát sikerült öt órába sűrítve színpadon úgy „elmesélnie”, megelevenítenie, hogy valamennyiünket szembesítsen az élet nagy kérdéseivel. A második világháború tragikus eseményei ugyanis úgy, ahogyan egy zombori zsidó fiú elmeséli, senkit nem hagytak hidegen.
E történet része az, ahogy a fiú gyermekként megélte a Jugoszláv Királyságban a II. világháború előtti években a nácizmusnak a terjedését mind a saját környezetében, mind Európában. A regényíró, a zombori születésű Đorđe Lebović szem előtt tartotta a párhuzamot az akkori őrület és az az őrület között, amely a 20. század 90-es éveiben fellángolt Jugoszláviában. A családjának 40 tagja a II. világháború áldozata lett, ő maga tizenöt éves fiúként Auschwitzba került. „A könyvet nem írtam volna meg, ha nem kerültem volna bele ismét a nagy Gonoszság örvényébe, amelyet ötven évvel ezelőtt jól megismertem” – vallotta az író élete vége felé egy interjúban.
Az előadás, mint maga a regény három, illetve négy részből állt, ezek: A mennyországtól a pokolig, Érés, Jövendölések/Nagy zuhanás. Minden jelenetben nagy energia és érzelmek fonódtak egybe.
Vastapsot kapott a húsz színművész, aki értelmesen, logikusan, élethűen játszotta szerepét. A főszereplő Marko Marković szuggesztíven formálta meg a kíváncsi, korán érő kisfiú alakját, és generálta azokat a helyzeteket, amelyekben szükség volt Đorđe fiatalkori naivitását és ártatlanságát bemutatni. Ily módon nemcsak a történet főszereplője, hanem fő mozgatója és narrátor, aki – időbeli és pszichológiai távolságtartással – kommentálja a történet alakulását.
A fő kérdés: Mi szüli a jóságot és mi a gonoszságot? A „Semper idem” (Mindig ugyanaz) cím, kijelentés a gonoszságra vonatkozik. A gonoszság miért ugyanaz? – kérdezte a főszereplő. „Azért, mert az emberek nem hisznek sem Istenben, sem Isten ítéletében. Nem hisznek abban, hogy a jónak jó a fizetsége, és a rossz fizetsége nagy büntetés” – mondta a nagymama, s az ő válasza csak egy válasz a sok közül.
A ragyogó előadás után azok, akik nem ismerik a regényt, bizonyára késztetést éreznek, hogy azt elolvassák. Habár Đorđe Lebović elsősorban dramaturgként és forgatókönyvíróként ismert (Nebeski odred, Haleluja, Viktorija, Traganje po pepelu, Ravangrad 1900, Valter brani Sarajevo stb.), novellákat is írt, amelyeket a 20. század 60-as, 70-es éveiben folyóiratokban publikált. A kritikusok véleménye szerint azonban a modern realista próza nagy mesterének igazi hagyatéka a Semper idem c. családi regény, gyermekkorról írt könyv, amely memoárként is olvasható.
