Szeptember 12-én tette próbára új cipőjét a magyarkanizsai dzsessz fesztivál, hogy frissült erővel, a régi utat, hagyományt folytatandó, új barátokat, ismeretségeket szerezzen – lásd pl. Facebook jelenlét – hirdesse az alternatív zenei kultúra egy olyan részét, ami kb. (mondjuk hivatalosan) száz éve él, és lüktet, azaz dzsesszt, ötvözve azt a fesztiválon más színpadi produkciókkal, művészeti ágazatokkal (pl. képzőművészet, fotográfia, színház).
A cipő egyenlőre kényelmesnek tűnik. Pont jól jött ez a kis frissülés, hogy fennmaradjon ez a kiemelkedő rendezvény, és hiszem, hogy az a pár Dzsesszidas csuka kellőképpen izmosítja majd a lábizmokat, hogy sikerüljön a vajdasági kulturális életben jelen levő hegyeket megmászni, krokodilokkal teli patakokat átugrani.
Fotogramok: Révész Róbert fotográfus megnyitja a 19. Magyarkanizsai Jazz Fesztivált. Tőle balra, Nagy József koreográfús és képzőművész, illetve Dejan Vujinović, művészeti vezető
Az idei fesztivált Nagy József Fotogramok című kiállítása nyitotta meg, ahol a fotográfia egyik absztraktabb, mintegy festői, annak is a fekete-fehér, vonulatát ismerhették meg az érdeklődők. Ezután a szép számú közönség átvonulhatott a Művészetek Háza nagy termébe, ahol a két főszervező Bálint Zoltán és Dejan Vujinović üdvözölték a színházra és a dzsesszre éhes közönséget.
Agyag és emberek, vérrel
Egy helyről jövünk, és vígan oda is megyünk vissza
Sok szónak is egy vége. Az itt elhangzottaknak egy hálás taps volt, majd jöhetett a Woyzeck, avagy a szédület karcolata posztapokaliptikus, Terry Gilliam világát idéző darab a Jel Színház előadásában. Rendezte, koreografálta: Nagy József, s akik benne szerepelnek: Bicskei István, Döbrei Dénes, Francia Gyula, Gemza Péter, Nagy József, Nagypál Gábor, Varga Henrietta.
Gilliam, pontosan a 2005-ös Tideland filmje miatt jutott eszembe, aminek szinte nullával egyenlő köze van a darabhoz, mivel nem egy mai színházi akcióról van itt szó. Nem kevesebb, mint tizenkilenc éve, 1994 márciusában mutatták be először. ’98-ban bezsebelte BITEF közönségdíját, 2002-ben Aranymaszkkal díjazták Moszkvában, mint a legjobb külföldi előadás.
Mi is ennek a háttere? A mindössze 23 évet megélt Georg Büchner (1813-1837) egy megtörtént gyilkossági ügy több városi legendájából négy félkész drámai művet hagyott maga után. Egy gyilkosságról van itt szó még a messzi 1820-as évek vidéki Németországából. Szóbeszéd tárgyává lett Woyzeck, a lipcsei parókakészítő ügye, aki féltékenységből kezet emelt kedvesére. A kéz lesujtott, s az véres lett.
A Jel Színház előadásában mindez egy folyékony és gördülékeny mozdulatsor, rettenet erős színpadképpel, díszlettel, és a díszlet elemeinek maximális kisználásával, ide-oda forgatásával, átalakításával. A szöveg minimális. Pontosabban csak pár kiérthető szót lehet hallani. A verbális kommunikáció hirtelen levegővételek, zihálások formájában jelenik meg. Az artikulált beszédforma helyett hangsúlyos szerepet kap a zene, vicsorok, fogak fehérjének megmutatása, a sárral bekent arcok mögötti fehér tekintetek. Az élet néha abszurd, s, hogy az abszurditást még növelendő, az ember állatias, és ösztönös. Szeret, fél, akar, és ölni is tud. A végén homok hullik a fejünkre, a száraz föld, ami betemet. S küzdeni, hogy vajon hiábavaló-e, van-e értelme fabicikliket hajtani, az csak a humorérzékünktől függ. Ha a kedves olvasó a közeljövőben, vagy netán a távolabbiban, meglátná egy plakáton a Jel Színház – Woyzeck szópárosítást, kanyarodjon be a deszkák elé, nem fog csalódni. Itt a töbsszörös vastaps után egy csicseriborsóval a zsebemben mentem ki a teremből.
Dob és szax
A színházi produkciót egy rövid szünet követte, hogy mindenki észhez tudjon térni a látottaktól. A friss levegő, és az Art Caféből hullámzó élő zene megfelelő áthangolódási táptalaja volt az este külföldi vendégei előtt. Matthias Schubert német szaxofonista, és Hamid Drake amerikai dobbűvölő élték be a Woyzeck színpadon maradt díszletének terét, majd szépen lassan az egész termet. Schubert zenélése tűhegyes hangokkal tette próbára a finomkodók ízlésvilágát – megint csak eszembe jutottak olyan együttesek, amelyek ezen a színpadon is simán elférnének következő években: Spinifex, .pozvakowski, 12z, Samuel Jackson Five – világos, hogy itt jönnek szóba azok a hegyek, amiknek a megmászása után lehetne ezeket elérni. Új cipő. Tágabb utak. Jöjjenek!
Schubert amikor pont nem nyaki érizmainak építésével foglalkozott, akkor beszélt, suttogott, fütyült hangszerének sípjába... Mindeközben Drake, fenékig érő rasztás megjelenésével, egy állandó békés mosollyal arcán, szinte minden testrészévél verte a dobot, kivéve a fejével – pedig azt vártam legjobban, hogy az legyen a nagy befejező bumm! Dobverők arzenálját vetette be, könyökét, nyálát, csörgőket, őserdőbe vezető esőkopogást varázsolva a terembe, torokbúgásával már egy törzsi altatóhoz érkeztünk, aminek befejeztével Drake puha éneke elcsendesedett, a dallamot a szaxofon vette át és Schubert éles, tébolyult hangokká bolondította őket. Na igen. Ez volt a csúcs!
A csütörtök estét az Art Caféban megtartott free sessions program zárta, ami kellemes szalon dzsesszel zárta az estet. Kellőképpen színes volt az este, és minden szempontból megérte elmenni.
A tegnapi, pénteki benyomások hétfői számunkban jelennek meg, vendégeink a Trevor Watts-Veryan Weston duó és a Mezei Szilárd Septet lesznek.
Ma este, szombaton, Miroslav Vitous – nagybőgő és Jiří Stivin - fúvós hangszerek cseh duó lép fel nyolctól, este tízkor pedig a Grencsó Collective Celebration Magyarországról a következő felállással: Grencsó István - fúvós hangszerek, Pozsár Máté – zongora, Benkő Róbert – nagybőgő, és Miklós Szilveszter – dobok. A koncert után az est az Art Caféban folyik, szabadon, az improvizáció jegyében. Jöjjenek táncolni – szabad!
