Minden gyermekben van érték

A királyhalmán élő Sóti Szobonya Emőke 1983-ban, azaz 41 éve kezdte zongoratanári pályafutását. Már hosszú évtizedek óta két iskolában – a Szabadkai Zeneiskolában és a szegedi Király-König Péter Zeneiskolában – párhuzamosan végzi munkáját. A tanítás az élete szerves részét képezi. Pedagógiai hivatása alatt mindig is arra törekedett, hogy másokat segítsen kibontakozni saját zenei útjukon. A zongoristák és zeneszerető emberek generációit felnevelő, pótolhatatlanul értékes munkájáért, a fiatal tehetségek sokoldalú neveléséért, önzetlen szeretetéért, áldozatos munkájáért, és a fiatal művészek felkarolásáért beszélgetőpartnerünket a közelmúltban Vajdasági Magyar Művészeti Díjjal is elismerték.

Négy évtizedes karrierje alatt növendékei megszámlálhatatlanul sok díjjal tértek haza rangos nemzetközi és országos versenyekről. Diákjaira mindig is úgy tekintett, mint a saját gyermekeire. A legnagyobb siker számára az, hogy mindennap azzal foglalkozhat, amit igazán szeret. Mint mondta, ha még egyszer újra kezdhetné, akkor is az oktató-nevelő munkát választaná. Sóti Szobonya Emőke az alap- és középfokú zeneiskolát Szabadkán fejezte be, majd a Zágrábi Zeneművészeti Akadémia zongora szakán szerzett egyetemi diplomát. Zongorakísérőként, színpadon is igazi partner, zongorajátéka kifinomult, érzékeny, és habár már ritkábban láthatjuk őt a pódiumon, előadó-művészete mindvégig az emlékezetünkben marad.
Sóti Szobonya Emőkével a múlt és jelen történéseiről, a tanítás nemes feladatáról, a tanítványokról, az emlékekről és a jövőbeli tervekről beszélgettünk.

Hogyan élte meg az elmúlt 41 évnyi tanári pályafutását?
– Úgy érzem, mintha tegnap kezdtem volna, viszont hamarosan nyugdíjba vonulok. Gyorsan elrepült az idő, ennek ellenére a mai napig is ugyanazzal az elánnal lépek be az osztályterembe, mint 41 évvel ezelőtt. Hosszú évtizedek óta nagy sikerrel dolgozok a fiatalokkal, és mindig arra törekedtem, hogy jó kapcsolatot alakítsak ki velük. Úgy érzem sikerült. Az az erős kapocs, ami megszületett közöttünk, nagyban hozzásegített a közös munka hatékonyságához. A titkom talán az, hogy jóindulatúan és kedvesen bánok a tanítványaimmal, amit nagyra értékelnek, és ugyanezt viszonozzák. A tanári hivatáshoz hatalmas zenei önismeret szükséges, végtelen szeretet és elhivatottság a tanítás és a gyerekek iránt. Engem mindig is óriási boldogsággal töltött el, ha a növendékeim sikereket értek el. Örömteli pillanatokat nyújt az is, ha egykori tanítványaim felkeresnek engem, ellátogatnak hozzám, vagy esetleg a hogylétem iránt érdeklődnek. Ilyenkor érzem azt, hogy igen, megérte a sok-sok munka.

Páratlan zenei talentuma és elhivatottsága nagyon korán megmutatkozott. Mikor ébredt rá, hogy a zenei pályára szeretne lépni?
– Kiskoromban a nagynénim mindig elvitt magával a templomba, ahol ő orgonán játszott. Emlékszem, messziről árgus szemekkel figyeltem, ahogy zenél. Aztán óvodásként többször álmodoztam arról, hogy zongorázok. Láttam magam előtt a fehér-fekete billentyűket, ami óriási izgalommal töltött el. Kijelentettem édesanyámnak, hogy nagyon szeretnék zeneiskolába járni. Először harmonikára írattak be, de édesanyám inkább a zongorát javasolta, hiszen azt nem kellett sehova se magammal vinni. Később a szüleim megajándékoztak egy csodálatos zongorával, így aztán rengeteget tudtam gyakorolni. Az évek múlásával számos versenyen vettem részt, egyre több sikert értem el. Éreztem, hogy megtaláltam az utam. Mindig is a maximumot próbáltam kihozni magamból. Kurzusokra, továbbképzésekre, tanfolyamokra jártam, ahol megannyi tapasztalatot szereztem, miáltal egyre jobbá és jobbá váltam.

Ön szerint milyen egy hiteles zenész?
– Egy igazi zenész alázatos a zene iránt. Nem azért használja a zenét, hogy saját magát fitogtassa, hanem saját magát használja arra, hogy az embereknek megmutassa a zenéjét. Ez nagyon nagy különbség. Fontos, hogy egy művész a ma élő embereknek úgy tolmácsolja a szerzeményt, ahogy azt a nagy zeneszerzők egyszer leírták.

Miért ajánlaná a zongorát a gyerekeknek?
– Én sosem beszéltem rá senkit, se a zongorára, se arra, hogy zongorista legyen. Nem is fogom. Ezt a gyereknek saját magának kell eldöntenie. Viszont én mindig pontosan éreztem azt, hogy kit tudnék megtanítani zongorázni. Volt már rá példa, hogy megláttam egy diákot, és egy láthatatlan szálat véltem felfedezni közöttünk, zongora nélkül is. Tudtam, hogy oda kell ültetnem a hangszerhez, és meg kell tanítanom játszani. A megérzéseim sosem csaltak.

Ön készítette fel Balázs-Piri Somát a Virtuózok, klasszikus zenei tehetségkutatójára, ahonnan első helyezéssel tértek haza. Merre járt tanulóival még a nagyvilágban?
– Életem legnehezebb három hónapja volt a Virtuózok tehetségkutató verseny, de nagyon megérte. Óriási súlya volt annak, amit ott véghez vittünk. Naponta öt óra hosszát gyakoroltunk, aminek meg is lett az eredménye. Balázs-Piri Soma hozta haza az első díjat. A mai napig az egyik legérdekesebb és legszebb megmérettetésként tekintek rá vissza. Nagyon büszke vagyok Somára. A tanítványaimmal egyébként kétszer voltam Amerikában, Virginiában és New Yorkban versenyen. Ezenkívül Londonban, Belgiumban, Csehországban, Olaszországban, Romániában, Ausztriában, Franciaországban, Párizsban, Szlovéniában is. Egy versenyen való szereplésre óriási előkészületre van szükség, viszont a felkészülés alatt a növendék akkora tudásra tesz szert, amit egy megmérettetésen való részvétel nélkül nem szerezne meg soha. Ha a diák szép eredményt ér el, szárnyakat kap, ha nem, akkor pedig tapasztalatot, amiből akár még nagyobb motiváció is születhet.

Milyen egy jó zenetanár az ön aspektusából?
– Fontos, hogy a gyermeknek legyen kedve zongoraórára járni, ahol élményeket szerezhet, ahol öröm szállhat a lelkébe. Arra törekszem, hogy a gyermekek jól érezzék magukat a zeneiskolában, hogy szárnyaljanak, bontakozzanak ki. Nem baj, ha nem lesznek profi zongoristák. Azáltal, hogy a diákok megtanulnak a hangszeren játszani, esetleg kórusra, szolfézsra járnak, a lelkük gazdagabb, az egyéniségük szebb és nemesebb lesz. A zeneiskolába töltött éveket a növendékek sosem fogják elfelejteni. Biztos vagyok benne, hogy nyomot hagy a szívükben.

Milyen tanítási módszereket vett alapul az évek során?
– Minden gyerek más, van aki tehetséges, de nem szorgalmas, van aki szorgalmas, de nem igazán tehetséges. Ha azonban a tehetség találkozik a szorgalommal, abból lesznek a versenyes tanítványok. Minden gyermek egyforma figyelmet érdemel, zenei képességeitől és tehetségétől függetlenül. A kezdőknél az élményalapú zongorázás a legfontosabb: hogy szeressen újra zongoraórára menni, és hogy otthon is megkörnyékezze a hangszerét szülői noszogatás nélkül. A hangszertanulásnak a kezdeti fázisban is örömforrásnak kell lennie, még akkor is, ha a tanuló esetleg késik bizonyos zenei szabályok elsajátításával. A kezdeti fázisban hiba száraz elméleti anyaggal bombázni vagy technikai gyakorlatokkal elhalmozni a gyerekeket, mert az megtörheti a motivációjukat. Nagyon fontos, hogy fokozatosan, lépésről lépésre kell megtanítani őket gyakorolni. Ez egy olyan munka, amit rendszeresen és figyelemmel kell végezni, és erre a munkára bizony rá kell szoktatni az ifjú tanulókat. Ugyanakkor mivel minden gyermekben van érték, a legfontosabbnak a dicséretalapú tanítást tartom.  Azt, hogy a fejlődés minden apró jelét, a diák igyekezetét vegye észre a tanítója, és mielőtt újabb információkkal halmozza el, méltányolja a pozitív előrelépést.

A kicsivel több mint 41 évnyi pályafutása alatt mi volt mindig az a mozgatórugó, az az erő, ami a mindennapokban motiválta?
– A gyereknek és a zenének az együttese. A gyerek és a zene olyanok, mint egy recept a gasztronómiában. Van két íz, amit ha együtt fogyasztunk, fantasztikus ízélményt kaphatunk. Egy zenemű mindenki keze alatt másmilyen módon szólal meg, annak függvényében, kinek milyen az egyénisége, a lelke, a muzikalitása. Egy verset is sokféleképpen el lehet mondani. Mindenki szájából másmilyen hatást kelt. Ugyanez történik a zeneművekkel is. Engem ez nyűgözött le.

2016-ban megkapta a legjobb tanári titulust, tehát a zeneiskolák tanárai közül a legkiemelkedőbbet, nemrégiben pedig újabb díjban részesült. Hogyan érintette ez a nagyszabású elismerés?
– Nagyon meglepődtem. Felemelő érzés volt számomra, és megtisztelő, hogy valaki észrevett, elismert és figyelt arra, amit oly nagy szeretettel csinálok már 41 éve, kitartóan.

Részt szokott-e előadóművészként venni még koncerteken?
– Úgy gondolom, tudni kell az embernek abbahagyni. A tanítás kitölti az életemet, viszont azért, hogy formában maradjak, szoktam még zongorázni, de már közel sem annyiszor, mint régebben. Amit tudtam, megtettem, most már csinálják a fiatalok. Ők jobban tudnak teljesíteni e téren.

Hamarosan nyugdíjba vonul. Hogyan képzeli el az elkövetkező évtizedeket az életében?
– Mivel két kisgyermek boldog nagymamája vagyok, ezért a nyugdíjas éveimben szeretnék velük minél több időt eltölteni. Az életem során sok mindenről lemaradtam, mivel nagyon kevés szabadidővel rendelkeztem. Szeretnék filmeket nézni, könyveket olvasni, akár kézimunkázni, vagy egy házi kedvencet tartani. Rengeteg tervem van még, amit meg szeretnék valósítani.  Hamarosan véget ér egy életszakasz, de ez nem azt jelenti, hogy teljesen el fogok szakadni a szakmától. A kollégáimmal nagyon jó a viszonyom, ezért bármikor bárkinek segítségre lesz szüksége, én mindig szívesen nyújtok segítő kezet. Ez az út lezárul. Egy újat kell kezdeni, új célokat kitűzni. Biztos vagyok benne, hogy fel fogom találni magam.