A zombori Orsovai Endre zongoraművésszel két évvel ezelőtt beszélgettünk utoljára. Akkor friss diplomásként olaszországi koncertkörútra készült. Azóta ez a kiemelkedően tehetséges fiatalember mesterfokozatot szerzett a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen és beiratkozott a patinás oktatási intézmény doktori iskolájába. Méltán büszke rá, hogy diplomakoncertjét az akadémia nagytermében tarthatta meg, népes közönség előtt és nagy ünneplés közepette.
Endrével ezúttal a (komoly)zeneelemi, tanító és oda-vissza ható erejéről, meghatározó koncertekről, zene-utazási élményekről beszélgettünk.
Van köze a (művész)ember által megszerzett (élet)tapasztalatoknak a zenei üzenetek átadásának módjához?
– Igen, meggyőződésem, hogy egy zongoraművész vagy akármilyen zenével foglalkozó, komoly művész ember az életben szerzett impulzusait, tapasztalatait felhasználja a zene átadásához. Minden, amivel találkozunk a hétköznapokban, hatással van a zenére, az előadásunkra. Az a tapasztalatom, hogy elkülöníthetetlen az ember magánélete az előadóművészi pályától.
Szerintem akkor válik igazán értékes művésszé a művész, amikor ezeket az érzéseket, tapasztalatokat fel tudja használni a zene közvetítése érdekében.
Volt szerencsém hallani, látni a diplomakoncerted felvételét, és meg kell mondjam, azt éreztem közben, de a végén is, amikor, ahogyan a közönség ünnepelt, mintha minden ízében zene volnál, áthat a muzikalitás. Mit éreztél, hogyan élted meg ezt az ünnepi alkalmat?
– Óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy megkaphattam a Zeneakadémia nagytermét erre az eseményre. A zeneakadémiának több épülete, terme van és az idén két zongorista kapta meg a nagytermet diplomakoncertre. Az egyik én lehettem, és mérhetetlen hálát érzek emiatt.
Bevallom őszintén, kissé izgultam a koncert előtt, hiszen nem mindennap van diplomakoncertje az embernek, de elszállt minden aggodalmam, amikor láttam, hogy milyen sokan eljöttek a koncertemre. Attól tartottam, hogy csupán a földszint lesz majd tele a rokonaimmal, barátaimmal, ismerőseimmel, akiket én hívtam, de kellemes csalódás volt látni, hogy megnyitották a két oldalerkélyt, és láttam, hogy még a kakasülőn is helyet foglaltak emberek, úgyhogy nem hazudok, ha azt mondom, meghatódtam egy kicsit. Attól a pillanattól fogva, amikor láttam, hogy megtelt a nagyterem, tudtam, hogy ez már nem egy vizsga, hanem sokkal inkább egy koncert.
Mit játszottál, hogyan épült fel a diplomakoncert?
– Két részből állt, az első része a szóló volt. Itt Bach Esz-dúr prelúdium, fúga és allegro című művét játszottam. Ez kevésbé ismert, Bach eredetileg lantra írta. Utána Chopin F-moll balladája került sorra, majd pedig Schumann Nachtstücke című, négy kis darabból álló ciklusát játszottam. Ezután egy rövid szünet következett, majd a koncert második felében Szergej Prokofjev 2. zongoraversenyét játszottam, a Budafoki Dohnányi Zenekarral, Werner Gábor vezénylésével. Mérhetetlen hálával tartozom a zenekarnak, továbbá Hollerung Gábornak, a zenekar ügyvezető zeneigazgatójának, hiszen neki köszönhetem, hogy a Budafoki Dohnányi Zenekar elvállalta ezt a fellépést és minden további nélkül hozzájárult a diplomakoncertemhez. Mellesleg hozzáfűzném, hogy Prokofjev 2. zongoraversenyét most játszotta először magyar zongorista, tehát ez a budapesti zongora tanszakon még nem hangzott el eddig.
Egyébként megnyugtató érzés zenekarral játszani. Nemcsak tőlem függ minden, hanem vannak ott rajtam kívül nyolcvanan, akikkel egyszerre megosztjuk a fellépés terhét.
Számodra különösen emlékezetes helyszínek, koncertek, versenyek…?
– Két évvel ezelőtt Nagyszebenben volt szerencsém harmadik helyet elérni a nemzetközi Carl Filtsch nemzetközi zongoraversenyen, itt a zenekari döntőben Liszt Ferenc Esz-dúr Zongoraversenyét játszottam a nagyszebeni Filharmonikus Zenekarral, Tiberiu Soare vezénylésével. Ezután jó néhány koncertet tudhattam magam mögött. Szebbnél szebb helyeken voltak ezek a hangversenyek. Még abban az évben Rómában, az ottani Magyar Akadémián adhattam szólóestet. Néhány napra rá Capranicában, Rómától nem messze egy kisvárosi templomban volt szólókoncertem. Ezután felléptem még kétszer Zágrábban, majd Ljubljanában. Ezeken a helyeken szinte mindig más műsorral.
Van-e alkalmad megismerni a helyeket, a városokat tüzetesebben ilyenkor?
– Rómában összesen öt napot töltöttem, úgyhogy volt időm bejárni a várost, körbenézni, megismerkedni az ottani ételekkel, szokásokkal. Azt kell mondjam, mindezek életre szóló élmények.
Egy zeneművész számára vajon a zeneművek, maga a zene, a próbafolyamatok vagy példaképek lehetnek a leghatásosabb tanítómesterek?
– Az embert minden oldalról érik, ha szerencséje van, akkor pozitív inspirációk, hatások. Mindenképpen hasznos, ha az ember mellett vannak tanárok, mentorok, akik segítik. Zongorázásomat, stílusomat és magát a zenéhez való hozzáállásomat két tanáromnak köszönhetem, ők név szerint: Eckhardt Gábor és Némethy Attila. Rengeteget tanultam tőlük, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is több mindenben motiváltak. Most, mivel befejeztem a Zeneakadémiai tanulmányaimat, jólesne még, ha ott lenne mellettem az a két mester, mintegy ,,mankóként”, hogy figyelmeztessenek: ,,Endre, betanultál egy rossz hangot, rossz ritmust játszol…” Most ilyen szempontból magamra vagyok utalva, viszont biztos vagyok benne, hogy bármikor fordulhatok hozzájuk a kérdéseimmel.
Ami a zeneműveket illeti, alapvetően kicsit izgága embernek tartom magam, félévente változik, hogy mi érdekel. Mindig változó, jelenleg teljes mértékben a 20. századi orosz zeneirodalom foglalkoztat. Azon belül is Szergej Prokofjev munkássága. Megemlíteném, hogy sikeresen felvételiztem a Zeneakadémia doktori iskolájába, ahol Szergej Prokofjev háborús szonátáiból írnám majd a doktori munkámat.
Nyár van, hazatértél megpihenni. Mit jelent számodra a szülőföld, a szülőváros, Zombor?
– Zomborban sajnos egyre kevesebb időt töltök, de annál többet Budapesten. Jövőre ez az idő valószínűleg még kevesebb lesz. Sikerült állást találnom, jelentkeztem a doktori iskolába, koncertek lesznek… Egy idő után azonban úgyis beüt a honvágy, tehát ha törik, ha szakad, haza kell jönnöm egy hétre vagy többre. Mindig Vajdaság volt és lesz is a hazám, ezen nem változtathat az ember. Feltöltődni járok haza. Itt tudok olyan mértékben regenerálódni, hogy Budapesten, a nagyváros zajában, a szmogban kibírjam egy ideig. Kell ez a nyugalom, ami megvan Zomborban, a családom is itt van, nem mellesleg a baráti köröm nagyobb része is, tehát igazán sok szál húz haza.
Az itteni közönségnek lehet azért egy kis hiányérzete, hisz rég játszottál itthon. Van rá esély, hogy mindez változzon?
– Állok rendelkezésre, szívesen jövök, amikor csak hívnak.
A zene nyelve nemzetközi, generációkon átívelő és örök érvényű érték. Mit tesznek hozzá mindezen tények az előadóművészi tevékenységedhez?
– A komolyzenének óriási nevelő ereje van. Annyiban különbözik a többi művészettől, hogy azokat könnyebb befogadni. Egy festmény esetében látjuk, miről van szó, egy kis gondolkodás, mögélátás kell csak ahhoz, hogy rájöjjünk, a festő mit akart a különböző szimbolikával jelezni, milyen üzenetet akart átadni nekünk. Ugyanúgy például az operában, a balettben látjuk és halljuk, miről van szó, van szöveg, librettó és koreográfia... Ezek több érzékszervünkre hatnak, ezáltal könnyebb a befogadásuk. Nem véletlen, hogy nagyobb előnyben részesülnek ezek a művészetek a komolyzenéhez képest. A zenét ,,csak’’ hallgatjuk. Aki csak a szemével fürkészi, hogy mi történik fent a színpadon, hogy van felöltözve az előadó… az nem hallgatja jól a zenét, vagy pedig nem is hallgatja egyáltalán. A komolyzene megértéséhez ki kell fejleszteni egyfajta érzéket. Meg kell tanulnunk hallgatni a zenét. Vannak emberek, akik erre fogékonyabbak, vannak, akik kevésbé, de bárki kifejlesztheti ezt a képességet, és akkor az ember felfedezi, hogy a komolyzene igenis tanító erővel bír, nevel minket.
Hogyan viszonyulsz a könnyűzenéhez?
– Hallgatok mindenféle jó(!) zenét, jazzt, rockot, popot, rapet, de sajnos azt kell mondjam, a legtöbb könnyűzene, pláne a popzene, sok esetben nem több számomra utcazajnál. Túl egyszerűen vannak megkomponálva. A szöveg jobb esetben valamennyire költői, de ez ma már ritkaságszámba megy. A népzene viszont annál inkább foglalkoztat. Jelenleg az ír népzene érdekel a legjobban. Olyannyira, hogy vettem egy ír furulyát, amelyen már tanulgatok játszani is.
Szerintem az embernek hallgatnia kell mindenféle zenét. Ezt az internet révén könnyű is megvalósítani. Ilyen szempontból mindenkinek a saját felelőssége, hogyan fejleszti magát.
Említetted, hogy a jó zenét hallgatod. Mi számít jó zenének, értékítéleted szerint?
– Jó zenének tartom azt, ami egy pillanatra sem engedi, hogy a figyelmünk elkalandozzon. Tehát fel sem merülhet az a gondolat, hogy a zene, amit hallgatok, háttérzene legyen. Ezalatt azt értem, hogy a zene teljes mértékben leköti figyelmemet, nem gondolok zenehallgatás közben semmi másra. Emellett a jó zene egyik legfőbb ismertetőjele, hogy mély érzelmeket képes kiváltani a hallgatóból. Természetesen változó, hogy ki mit tart jónak, ki miben éli át a katarzist.
Amelyben el lehet merülni…
– Így van, illetve amelyben fellelhető olyan érzelmi töltet, ami egyértelműen határt szab a minőséges zene és az utcazaj között.
Orsovai Endre ,,civilben” (Fotó:Regi Sebestyén Lázár)
Nyitókép: Orsovai Endre a diplomakoncertjén (Budapesti Zeneakadémia felvétele)
