2024. november 24., vasárnap

„Nem az elvándorlást választottam”

Idén az egyik Pro Urbe-díjat Paskó Csaba, kelebiai plébános, karnagy, tanár vette át

Gyerekként azt mondta, hogy pap vagy szakács lesz. Paskó Csabának azóta mindkét álma valóra váltott, sőt az élete kiteljesedett a zene iránti érdeklődésével, hiszen karnagy is lett, de mindemellett tanít is. Sokoldalúságának, Isten és a közösség szolgálatában teljesített szerteágazó tevékenységének köszönhetően pedig megkapta Szabadka Pro Urbe-díját.

Paskó Csaba Szabadkán született és a tanulmányai után vissza is tért a szülővárosába. A beszélgetésünk kezdetén azt tudakoltuk meg, hogy mindig is itthon képzelte-e el a jövőjét.

– Egy percig sem volt kétséges számomra, hogy Szabadkán van küldetésem, habár 1999-ben, a háborús időkben, senki sem biztatott az itthon maradásra. Abban az évben a diakónus-szentelésem sem itthon volt, hanem Pécsett. A pécsi püspök szerette volna, ha ott maradok az egyházmegyében, sőt már az első hivatalos kinevezésem a mohácsi belvárosi plébániára szólt, úgymond szárazkáplánként, amihez hozzátartozik a hitoktatás, a fiatalokkal való foglalkozás, az irodai munka stb. Fontolgattam, hogy hazatérek, de mivel karvezetés-ének szakon is végeztem, párhuzamosan a hittudományival, a grazi zeneakadémiára felvételiztem. Annak ellenére, hogy Pécsett lettem diakónusként felszentelve, 2000-ben – tehát egy évre rá, hogy megkezdtem a grazi tanulmányaimat –, már itthon kértem a pappá szentelésemet, ezzel pedig elköteleztem magamat az egyházmegyénkhez. Amikor ugyanis valaki egyházmegyét választ, akkor az adott püspöknek és az utódainak ígér engedelmességet. Időközben a háború is befejeződött, 2004-től már átvettem a Pro Musica kamarakórust és a székesegyház kórusát is vezettem, amikor pedig 2005-ben mesterfokozaton is végeztem, végleg hazajöttem. Mint székesegyházi karnagy, megkaptam a Regens Chori címet és sokfelé dolgoztam, 2006-ban a Szabadkai Filharmóniát új alapokra helyeztük, mondhatni belefolytam a város kulturális életébe. Az egy nagyon intenzív és szép időszak volt, de hozzá kell tenni, hogy akkoriban a Vajdasági Magyar Szövetség vezette a várost, a kultúrbiztosi teendőket Lovas Ildikó látta el, és sokkal egyszerűbben egyeztettünk. Sajnos utána, 2008–2009-ben már jött a gazdasági krízis, változott a lakosság összetétele, megbillent az arány a magyarok és a más nemzetiségűek között. Mély zuhanás volt tapasztalható a kulturális életben. Szép és tartalmas időszak állt mögöttem, csak a Pro Musicával 197 fellépésünk volt, a filharmóniával szintén sokszor szerepeltünk, koncertsorozatokat szerveztem, nagyzenekaros események zajlottak a székesegyházban, de ez mind leállt, hiába pályáztunk. Úgy éreztem, hogy teljesen feleslegessé váltam, valami befejeződött. 2011 mélypont volt az életemben, ráadásul édesapám is meghalt. Azt is éreztem, hogy itt az idő változtatni, váltani, vagy elmenni külföldre. Ekkor új út nyílt meg előttem, amely Kelebiára vezetett. Elvégre nemcsak zenész voltam, hanem pap is, még ha az eleinte nem is domborodott ki teljesen. 2011-ben változtattam a helyzetemen és nem az elvándorlást választottam, nem mentem külföldre boldogulni, új karriert befutni, hanem jobban a papi hivatásom felé fordultam.

Mivel szembesült Kelebián?

– Azzal, hogy elvállaltam az egyházmegye egyik legkisebb és mondhatni a legszegényebb plébániáját. A fő motivációm volt megmenteni a kerényi orgonát, de Kelebián egy új életet, új életformát kezdtem. Amikor kimentem Kelebiára, ott még egy Rózsafüzér-társulat, egy kisebb imacsoport sem működött. Fontosnak tartottam megszólítani a cserkészeket, a ministránsokat, a gyermekeket, hogy otthon érezzék magukat a templomban. Elkezdtünk együttműködni a meglévő pasztorális tanáccsal és hozzáfogtunk az építkezéshez. Igyekeztünk lakhatóvá tenni a plébániát, a meglévő borospincét, a szőlőst, a gyümölcsöst racionálisabban kihasználni és fellendíteni a búcsút.

Közben nem hagytam abba a zenével, a kultúrával való foglalkozást sem. A Pro Musicában Csikós Krisztina kolléganőmmel cseréltünk, úgyhogy most én vagyok a segédkarnagy. Kelebián pedig a munkatársaimmal egyre több eseményt valósítottunk meg, elhoztuk például a nyári operettgálát, megalapítottuk a Gál Ferenc Magyar Művelődési Egyesületet, amely összefogja a kezdeményezéseket, valamint kiállításokat, családi programokat is szerveztünk, és sort kerítünk a szüreti napokra is. Kelebia azon ritka helyek közé tartozik, ahol óvodabővítésről beszélünk, mert nő a gyerekek létszáma. Jó a földrajzi elhelyezkedése, közel van a határhoz, de a városhoz is, viszont olcsóbbak a telkek. Az országnak fel kellene ismernie, hogy mekkora lehetőségek rejlenek Vajdaságban.

A kulturális élet fellendítése érdekében tanárként is dolgozik…

– A hetedikes zenekönyv szerzője vagyok, de ehhez szükségem volt gyakorlatra általános iskolában, úgyhogy már 2006/07-ben a Széchenyi István Általános Iskolában tanítottam. Szép együttműködésem alakult ki a korábbi igazgatóval, Fehérvári Magdolnával, a mostanival, Weiss Vesnával és az igazgatóhelyettessel, Burány Irénnel is. Létrehoztuk a Vackor táncegyüttest, akik szép eredményeket érnek el és a gyerekkórust is. A Szabadkai Zeneiskolában is tanítok, de az oktatási minisztérium megszüntette az egyházzenei szakot.

Egy egészen más témájú könyvet is írt, amellyel mondhatni visszatért a gyerekkori álmához…

– Egy brandet építettünk a Paskó atya konyhája mögé. Mindig is nagyon érdekelt a gasztronómia. Ötéves koromban már azt mondtam, ha nem pap, akkor szakács leszek. A gasztronómia végigkísért az életem minden állomásán, gyűjtöttem a szakácskönyveket, a recepteket kipróbáltam, de Kelebiára ezt már tudatosan vittem tovább. Arra gondoltam, hogy ebből kihozhatok valami jót. Mielőtt Kelebiára mentem volna, megírtam a szerb nyelvű Otac Paško u kuhinji című könyvem. Amikor ez megjelent, Szabadkától Kragujevacig, mindenfelé tartottunk könyvbemutatókat, még Belgrádban is. A Pannon Televízióban Kálló Bélával amatőrökként főzőműsort is vezettünk. Jó volt az, de akik főzőműsort néznek, azok abból tanulni is szeretnének. Belegondoltam: ha azt akarom, hogy komolyan vegyenek, iskoláznom kell magamat. Beiratkoztam a szegedi Hansági Ferenc Szakképző Iskolába és befejeztem a szakácsképzést, Budapesten pedig Bernard Deleglise mesterszakács kurzusára mentem. Folyamatosan képzéseken veszek részt, Varga Károly többszörös olimpia díjas mesterszakáccsal is tartom a kapcsolatot, más mesterszakácsokkal együtt az Erfurti Szakácsolimpiára mentem, és habár segédként, de sok mindent elsajátítottam. Kelebián ma már ott tartunk, hogy több mint fél évre előre le vagyunk foglalva kulináris programokkal. Élvezem, hogy a gyerekkori álmommal is foglalkozhatok, és most már ehhez is professzionálisan állok hozzá, nagyszerű munkatársak segítségével. A kelebiai plébánia most már önellátó és ehhez nagyban hozzájárulnak a konyhai akciók. A magyar kormány beruházásának köszönhetően pedig megépülhet a Márton Áron Közösségi Ház. Örülök, hogy nem az infrastruktúrával kezdtük, hanem a tartalommal, amihez elengedhetetlenné vált az infrastruktúra fejlesztése. Ha utánam egy másik plébános jön, erős alapot kap ahhoz, hogy ott tovább építsen.

 Sokszor megkérdezték Öntől, hogyan talál időt minden elfoglaltságára?

– Igen, de aki Vajdaságban túl akar élni, annak meg kell tanulnia alkalmazkodni a kihívásokhoz és élni a lehetőségekkel. Ez a környezet kikényszeríti az emberből, hogy a jég hátán is megéljen. Reneszánsz embernek neveznek, de azt gondolom, hogy csak kellő hozzáállással, akarással, megfelelő intelligenciával és fegyelmezett életformával lehet itt bármit is elérni. Az is szokták kérdezni tőlem, hogy mikor alszok. A titok épp az, hogy mindig. Az embernek ki kell pihennie magát, lehetőleg éjfélig ágyba kerülni, reggel öt-hat körül kelni, rendszeresen táplálkozni és beosztani a munkát. Nagyon fontosak a jó munkatársak, együtt sok mindent lehet elérni. Számomra ez a siker titka.

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás