(Ótos András felvétele)*
Várdai István Magyarországon, Pécsett született. Alig harminc éves, mégis a világ legfoglalkoztatottabb csellistájának számít. Saját bevallása szerint 2016-ban több mint 90 koncertet adott a világ minden táján. Sokat utazik, legutóbb Belgrádban lépett közönség elé, ezúttal Stradivarius-csellón játszott. A régió fiatal zenei tehetségeivel pedig egy külön programmal készültek. Mint beszélgetésünkkor kiemelte, azt tapasztalta, nálunk, Közép- és Kelet-Európában, illetve a Balkánon nincs olyan támogatási hálózat, mint amilyen sok helyen Nyugat-Európában van. Annak idején nem alakult ki olyan jellegű támogatási rendszer, amire tudnának a zenei tehetségek számítani.
– Minél sikeresebben épül a karrierem, és Kristófnak és Dénesnek is (Baráti Kristóf, hegedűművész és Várjon Dénes, zongoraművész – a szerz. megj.), mindannyiunknak egyre fontosabbá válik, hogy megteremtsünk egy alapot azoknak is, akik nem feltétlenül mennek fiatal korban külföldre. Egy stabil alapot, amire tudnak építeni – mutatott rá Várdai István. Kiemelte, hogy fontosnak tartja a fiatal tehetségek felkarolását. Így vándorakadémia megalakításában gondolkodik, ugyanakkor egy olyan európai alap létrehozását szeretné megvalósítani, ami lehetővé teszi majd, hogy a fiatal tehetségek jó hangszeren játszhassanak.
– A mi kulturális gyökereink az egész régióban kapcsolódnak egymáshoz. Jó lenne, ha a gyerekeink is kapcsolatot tudnának teremteni egymással, vagy legalábbis azok a szervezetek, amelyek fel tudják őket karolni. Ez a legfontosabb értékünk, ami ebben a régióban van. Ha exportcikként tekintünk rá, a kultúra, a zenészek és a zenélés nagyon jó jövőkép kellene hogy legyen. Nagyon sokan választják ma is ezt a hivatást. A Virtuózok műsor jó példa arra, hogy miért jó, ha reklámozzuk ezeket az értékeket. Nagyon sok visszajelzést kaptam arról, hogy fiatalok, iskolás csoportok, családok azért ülnek össze Virtuózok műsort nézni, mert utána a 7-8 éves gyerek másnap sokkal lelkesebben gyakorol, jár zeneiskolába, kedvet kap ahhoz, hogy esetleg megtanuljon más hangszeren is játszani. Ez mind hozzátesz az életéhez, akár zenész lesz, akár nem. Az összes kognitív funkciót, a beszédkészséget, a matematikai készséget, a kiállási készséget, a lámpaláz leküzdését, a stresszmegoldást fejleszti, rengeteg pozitív hatása van, aminek az egész társadalomra lehet hatása, ha elegen tanulnak zenét.
Ebben a mai digitális világban el lehet a fiatalok figyelmét terelni a számítógépről a hangszerek és a klasszikus zene irányába?
– Az egésznek az érzete nálam abban csapódik le, hogy egy vonós hangszer vagy egy zongora, vagy bármilyen másik hangszer, amióta kitalálták, azóta működik és nem kell hozzá áram. Mindenkinek már természetes, hogy este feltesszük tölteni a telefont, bekapcsoljuk a számítógépet, megnézzük a leveleinket... Idővel ezek a dolgok érzetben elkopnak. Viszont a zene és a művészet nem érheti el a tetőpontját, a hangszeren való tanulás soha nem ér véget.
Kitartásra viszont szükség van. Mivel lehet a fiatalokat ösztönözni?
– Inspirálni kell őket. Meg kell mutatni, hogy milyen az, ha jól működik. És ha esetleg neki nem sikerül olyan jól, mert nem annyira tehetséges, akkor is van kapcsolódási pontja, hogy elmenjen egy koncertre és értékelni tudja a hallottakat. Mert az ember azt kedveli, amit már tud, ismer valamilyen szinten. Minimális hangszeres tudás vagy nyitottság, affinitás szükséges ahhoz, hogy az ember a zenét igazán élvezni tudja.
Önt mi tartotta a zene, a cselló mellett?
– Kell a zene szeretete. Meg, okosan neveltek a szüleim. Nem kényeztettek el. Nem emlékszem, hogy rengeteg felesleges játékom lett volna. Persze voltak játékaim, meg számítógépem is, olyan, ami abban az időben volt. Játszhattam is velük, de a folyamatos pozitív visszajelzések, inspirációk, a jó tanárok, egyre jobb hangszerek, versenyek, mind a hangszernél tartottak. Utána, a pubertás korban pedig, mert mindig van egy pont, amelyen vagy átbillen a fiatal, vagy nem, már nem az volt, hogy zenével akarok élni, hanem az volt, hogy nem tudok zene nélkül élni. Akár egy pár nap kihagyás után is, mindig valahogy az a rezgés, ami a hangszerből a testhez kapcsolódik, vagy az a más tudatállapot, ami a gyakorlás alatt van, egyszerűen már annyira szokássá vált, hogy nem lett volna teljes anélkül a mindennap, ha nem foglalkozom vele annyit.
Miért a csellót választotta?
– Valószínűleg a mérete miatt. Meg az egész hangszer nekem olyan autentikusnak érződött. Anyukám zongorakísérő, így óvoda után nagyon sokszor be tudtam menni hozzá a pécsi zeneművészeti szakközépiskolába. Nagyon sok hangszert láttam, sok zenét hallottam, és valahogy ösztönösen a cselló vonzott.
A szülei zenészek. A zene felé terelgeti majd a kisfiát is?
– Rám sem gyakoroltak nyomást a szüleim. Én nyolcévesen kezdtem a zenével foglalkozni. Jó zenét kell hallgatni otthon. Jó zenei programokra kell vinni a gyerekeket. Énekelni kell nekik. Nem kell szégyellni énekelni a gyerek előtt. Amikor hallja, hogy gyakorolok, a kisfiam néha odaül hozzám. Vagyis az a fontos, hogy az egész folyamattal kapcsolata legyen. Aztán majd kiderül, hogy mennyire érdekli a zene.
