Pressburger Csaba 2009-től 2011-ig volt a Magyar Szó főszerkesztője
Hetvenedik születésnapján valami szívhez szóló méltatással illene köszönteni az ünnepeltet, adomázgatva az együtt töltött évekről, felidézve a legszebb pillanatokat, a nagy tetteket, melyeket együtt vittünk véghez.
Most erre mégsem vállalkozom.
Nem azért, mert nem szívesen emlékszem vissza azokra az időkre, amelyeket előbb újságíróként, majd főszerkesztőként a lapnál töltöttem, hanem azért, mert ennél sokkal fontosabb most arról beszélni, amit a vajdasági magyarság egyetlen napilapját kézbe véve manapság tapasztalok.
Nem tévedtünk, amikor a 2011. június 24-én megjelent Magyar Szó fejlécén úgy jelent meg, hogy ez volt „a közéleti napilap utolsó száma”. Az őj főszerkesztő kinevezésével ugyanis kezdetét vette a lap gyors leépülése, pártközlönnyé silányítása, amelyben írmagja se maradhatott meg semminek, ami a Vajdasági Magyar Szövetséget és annak tisztségviselőit akár csak szőrmentén is kritizálni merészelte volna.
Persze nem önállóan volt kénytelen bevezetni a vasfegyelmet, és kitalálni, hogy miről mennyit és hogyan kell írnia a lapnak. Hathatós segítséget kap(ott) a Pártszékházból, illetve a Magyar Nemzeti Tanácsból Nincs szükség már politikai nyomásgyakorlásra, hiszen ellenállás a főszerkesztés részéről nincs is.
Azok, akik a szerkesztéspolitikai döntéseket meghozzák a Magyar Szónál, nem nevezhetők újságíróknak, hiszen fittyet hánynak az újságírói etikára. A valóság tükrözése helyett egyetlen párt prizmáján keresztül szemlélik – és ezáltal torzítva adják vissza – a valóságot; ahelyett, hogy az újságíróikat az oknyomozó újságírásra serkentenék, megtiltják nekik a Pártot is érintő kényes témák feldolgozását; választások alkalmával pedig az agitprop olyan méreteket ölt, hogy az már félelmetes volna, ha nem volna komikus.
A félelem, a szervilizmus és a Pártnak való túlzott megfelelni vágyás elegye köszön vissza a mai Magyar Szó cikkeiből. A vajdasági magyar politikai hatalomgyakorlók bírálata tilossá vált, viszont kötelező a jelentéktelen, hírértékkel sem bíró eseményről is méretes tudósításban beszámolni, ha ott felszólalt valamelyik „kedves vezető”. Ellenzéki hangoknak legfeljebb kényszer szülte helyzetben, de akkor is csak külön engedéllyel adnak teret. A közéleti vitát pedig teljesen száműzték a lapból, hiszen sehogyan sem fér össze a fennen hirdetett közösségépítéssel és magyar szellemiséggel.
Azon morfondírozom néha, hogy valóban ennyire vak volna a hatalom, valóban nem látná, hogy az egyszólamúság, a propagandisztikus firkászkodás kontraproduktív, hogynem csak a lap veszíti ezáltal hitelét és bázisát, hanem a magát sikeresnek tartó, agyonajnározott Párt is? Vagy egyszerűen csak a Magyar Szó főszerkesztője teljesítené túl a feladatát, és még nem szóltak rá föntről, hogy „Azért ez már tényleg túlzás, vegyetek vissza a talpnyalásból”?
Igen, szomorú és dühös vagyok. Nem azért, mert leváltottak, hiszen életem egyik legfelemelőbb élménye volt, amit a menesztés napjaiban átéltem. Azért vagyok dühös és szomorú, mert a Magyar Szóból – amely a rendszerváltás(ok) előtt a világ legjobb magyar nyelvű napilapjának számított, a kilencvenes években méltóságteljesen ellenállt a háborús propagandának, majd a kétezres években, az elszenvedett káderbeli veszteség dacára is igyekezett megőrizni szakmai színvonalát – mára a VMSZ szócsöve, propagandakiadványa lett.
Kedves 70 éves Magyar Szó! Azt kívánom Neked, hogy vesd le béklyóidat, zavard el azokat, akik megfosztottak szabadságodtól, s légy ismét méltó Kek Zsigmond, Vukovics Géza és Csorba Zoltán nevéhez.
