Nem múlik el nap ebben a koronavírusos időben, hogy ne esne szó az intenzív terápiás osztályok szerepéről, s ezen belül még hangsúlyosabban a lélegeztetőgépekről. Olyan idők járnak, amikor minden európai ország számba veszi, hány ilyen géppel rendelkezik, s rájön azokra a hiányosságokra, amelyekről évek, évtizedek óta nemigen akart hallani.
Néhány mondat erejéig szólnék az intenzív osztályokrólés azok működéséről. Zárt osztályokról lévén szó a beteglátogatás, normálisnak számító időkben is ritkán, csak kivételes esetekben megengedett, nemhogy ilyen járvány idején. Nem csoda, ha az emberek igen keveset tudnak ezeknek a korházi osztályoknak a működéséről. Az intenzív osztály mind technikailag, mind az ott dolgozó szakemberek felkészültségét illetően a korház legfejlettebb részlegének számít. Aneszteziológus képzettségű orvosok vezetik, akik hosszú évek folyamán tettek szert a tudásukra. Egyik – de csak egyik – fontos eszközük a betegellátásban kétségtelenül a lélegeztetőgép, amely a műtökben használatos altatógépekhez hasonlóan működik. Mind ez ideig, amíg a koronavírus nem lépett be durván az életünkbe, a szakmán kívül senkit nem érdekelt, hány lélegeztetőgép van egy kórházban vagy akár az országban. Az utóbbi válságos időkben azonban felértékelődött a lélegeztetőgépek szerepe, úgymond a világ minden országa igyekszik minél többhöz hozzájutni. Hiánycikknek számít, akár a mindennapjainkban más egyéb. Árat nem kérdezve igyekszik mindenki – ha volna a piacon – akár ezrével hozzájutni. Jogosan merül fel a lakosságban a hiedelem, hogy minél több ilyen géppel rendelkezünk, annál több súlyos koronavírus-fertőzött beteget tudunk meggyógyítani. Ez a nézet azonban, így egyszerűen kifejezve, erősen téves. Látjuk ezt nap nap után a mediterrán országok haláleseteinek tragikus számából. Olyan fejlett egészségüggyel rendelkező országokról van szó mint Olaszország vagy Spanyolország, az USA, ahol a lélegeztetőgépek száma szinte korlátlan. Van elegendő gép, a halálesetek száma azonban a napi több száznál jár. Akkor mi a probléma? Erről szeretném dióhéjban tájékoztatni a Gyógykalauz olvasóit.
Miért fontos a lélegeztetőgép?
Rendes körülmények között 21 százalékos oxigént lélegzünk be. Ha azonban a koronavírus bejut a tüdőnkbe, befészkeli magát a tüdőhólyagocskák sejtjeibe, amelyeknek legfontosabb szerepe az oxigén felvétele és annak továbbítása a vérkeringésünkbe. Ennek a vírusnak sajnos rendkívüli affinitása van a tüdőnk sejtjeire. Gazdasejtre találva a tüdőhólyagocskákban életre kel, gyorsan szaporodik, gyulladást, majd hamarosan a tüdősejtek elhalálozását idézi elő. Mivel mindkét tüdőszárnyat egyidejűleg támadja, a beteg, gyulladásos tüdő, egyre kevesebb oxigént képes a vérkeringésbe szállítani, s emiatt a beteg fulladásos panaszokat észlel. Ha bakteriális gyulladás áll fenn, ilyenkor az orvosok antibiotikummal és esetenként a lélegeztetőgép felhasználásával rendszerint sikeresen megszüntetik a betegséget, és a tüdő visszanyeri eredeti szerepét, kellő mennyiségű oxigént juttatva a testbe. A vírusokra azonban az antibiotikumok nem hatnak, és itt jön a képbe a lélegeztetőgépek szerepe, egyetlen mentségként az adott helyzetben. A fulladásos betegnél az orvosok gyógyszeresen leállítják a beteg hiányos lélegzetét, s a légcsővén keresztül összekötik a beteg tüdejét a lélegeztetőgéppel. A gép képes 21–100%-os oxigént juttatni a tüdőbe, és túlnyomással kinyitja a még épen maradt tüdőhólyagocskákat. Gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy a lélegeztetőgép nem gyógyít, hanem életben tart, ha kell hetekig, hónapokig.Világosabban szólva, időt ad a beteg immunrendszerének, hogy megküzdjön a koronavírussal.
Szakorvosok + képzett nővérek
Önmagában azonban nem sokat jelent a 2000–4000 vagy akár 10 000 lélegeztetőgép, mert működéséhez szükség van sok egyébre. A mérnöki pontossággal megtervezett oxigén és túlnyomásos levegő vezetékei nélkül a gép nem működhet. Szakorvosok és kellő kiképzésben részesült nővérek nélkül, akik a nap 24 órájában felügyelik a beteg állapotát, a gép működését hozzáigazítják a betegség pillanatnyi állásához, ápolják a mozgásképtelen beteget, speciális műszerekkel fenntartják az oxigénhiányban megsérült vese, szív, agy, máj és más vitális szerv állapotát, nem sokra megyünk a beteg kezelésében, legyen akár több ezer gépünk is. A lélegeztetőgép tehát csak akkor működhet, ha a meglévő intenzív terápiás korházi ágyak számát megsokszorozzuk, technikailag ellátjuk, és ehhez kellő emberi erőforrást biztosítunk. Egy speciálisan képzett nővér ideálisan 2 intenzív terápiás ágyat tud ellátni 12 óra alatt. Egy aneszteziológus orvos pedig 5–10 ágyat képes felügyelni munkaideje alatt. De mindez csak az intenzív ágyat ellátó személyzetnek egy kis része. A naponta többszörös vérkép- és vizeletvizsgálat leterheli a laboratóriumok dolgozóit, a röntgenfelvételek nagy száma kellő számú radiológust igényel, s ha ehhez hozzáadjuk a konzultáns orvos specialisták nagy számát, teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy egy intenzív beteg ellátásában akár 30 kórházi személy is közreműködik. Ha ez a rendkívül összetett folyamat hetekig tart, olyan terheket ró egy ország egészségügyére, amit még a legfejlettebb egészség- szolgáltatást nyújtó országok – mint Németország vagy az Egyesült Államok – is nehezen tudnak elviselni.
Embert próbáló állapotok
Összegezésként hadd szögezzem le: igen fontos az, hogy hány lélegeztetőgéppel rendelkezik egy ország. Ha több az olyan beteg, akinek mindkét tüdejét megtámadta a koronavírus, mint ahány gép áll a kórház rendelkezésére, ennek tragikus fejleményei lehetnek. Olyan helyzetbe hozza az orvost, amely helyzetet emberi lelkiismeret, idegrendszer nem tud elviselni, hiszen döntenie kell, kit kössön a gépre. Példaként: egy ötvenéves beteget, akinek több más mellékbetegség miatt az immunrendszere nehezen vagy semmiképp nem tud válaszolni a fertőzésre, tehát a végkimenet nem biztató, vagy egy 80 éves személyt, akinek a vírusos tüdőgyulladáson kívül más, az immunrendszerét megterhelő betegsége nincs. Nincs olyan orvos, aki egy ilyen állapotot, egy ilyen halálba vezető szelekciót heteken keresztül el tudna viselni! Belerokkan nem csak ő, hanem az intenzív terápiás osztály személyzete is. Elengedhetetlen tehát, hogy számbelileg minden nap, és a napnak minden órájában legyen működőképes, szabad lélegeztetőgép. De önmagában a gép mit sem jelent. Minden egyes intenzív terápiás ágy beállítása nagyon időigényes. Frissen összetákolt helyiségekben mit sem tudunk kezdeni a lélegeztetőgéppel. Tehát a gépek beszerzésével egyidejűleg kell fejleszteni az intenzív terápiás osztály kapacitását is, gondoskodni a megfelelő személyzetről, valamint a kellő területi és technikai ellátottságról, ami nem kis feladat.
Míg ezeket a sorokat írom, százával halnak meg több európai országban, talán az elkésett vagy be nem tartott intézkedések miatt. Ami pedig minket illet, erre a betegségre is érvényes aranyszabály: sokkal könnyebb a bajt megelőzni minimális áldozatvállalással, mint kényszerhelyzetbe hozni az országot egy ilyen komplex folyamat beindításával és annak fenntartásával.
Vegyük komolyan a jelenlegi helyzetet, tartsuk be a szakembergárda utasítását az elsőtől az utolsó betűig, hogy minél kevesebb beteg kerüljön a lélegeztetőgépekre. Minden tisztelet a többségnek, vannak azonban egyesek, akik sportot űznek az orvosi javaslatok kicselezéséből, ilyen-olyan, a körülményeket figyelembe véve, nevetséges okokkal, fokozva ezzel az amúgy is tragikus helyzetképet. Az ilyesfajta gyerekes hozzáállásnak nem szabad teret adni. És becsüljük, védjük meg a kórházi dolgozókat!
