Hidegek a kövek. A mészkő, a gránit, a márvány. Reggelente finom lepelként borítja be őket a dér. A temetőt mécsesek illatával vegyülő krizantémillat lengi be. Elrévedünk a múltba és örülünk a jelennek, emlékezni jöttünk szeretteinkre.
Állok a díszes sírkövek előtt. Az emlékezet oszlopaiként figyelmeztetnek bennünket halandóságunkra. Mindegyiken nevek, évszámok, némelyiken fénykép és idézet. Ezek a nevek és arcok valaha sorsokat, könnyeket, mosolyokat, nyugalmat, haragot, szeretetet és közönyt rejtettek magukban. Cselekvést és teremtést. Egyedi és megismételhetetlen személyek voltak, minden emberi tulajdonságukkal együtt. Ma pedig? Talán valaki emlékezetében élnek. Van, akiben erősen, másban halványan. Sokukra senki sem emlékezik, és annál több sírkő és fejfa mindörökre elveszett.
Azt mondják, addig él örökké valaki, amíg van élő ember, aki emlékszik rá. Talán e digitálissá váló világban ezért is gyártunk magunkról ennyi emléket. Ha már nem fog egykor minket ismerő ember élni, emlékezzenek rólunk ismeretlenek. Vagy legalábbis tudják, hogy léteztünk. Mindez azonban délibáb. A történelmi leírásokból egyes (híres) embereket úgy tűnik, ismerünk. A feljegyzések, a visszaemlékezések, levelek, iktatott iratok, könyvek, festmények, fényképek, netalán hangfelvételek és filmek tanúskodnak létezésükről. Általuk elképzelhetjük milyenek voltak. Talán azt is megtudhatjuk, hogy a rögzítés pillanatában, a felvétel készítésekor, vagy a mondat leírásakor milyen álmaik, vágyaik voltak, milyen gondok és félelmek gyötörték őket. Azonban való lényüket sohasem ismerhetjük meg.
Az emberi jelenlétet semmi sem pótolhatja. Beszélhetünk internetes videóhíváson keresztül egy tengerentúlon élő személlyel, de az élmény mégsem lesz teljes. A személyes kapcsolat életünk legelemibb élménye, hiszen minden érzékünk részt vesz venne, és teljes énjében feltárul a metakommunikáció: a tekintet, a mimika, a gesztikuláció, a testtartás, a térköz. Egy emberről alkotott képhez ekkor még hozzáadhatjuk az illatot és az érintést is. Teljes képet csak így kaphatunk, igaz, az emberi képzelőerő talán éppolyan hatalmas, mint a megismerőerő. Emlékezni pedig azokra fogunk a legmélyebben és a legtovább, akik testi valójukban voltak jelen életünkben és szinte éreztük a lelküket. Akik valódi lényükkel érintettek meg bennünket, és így kapunk életre szóló élményeket. Ezek lesznek azok az emlékek, amelyekhez kötődünk. Amikor pedig egyszer itt hagynak bennünket, emlékezni fogunk, és ezt az emlékezetet igyekszünk az örökkévalóságba vésni.
Azt gondoljuk, hogy a kövek örökké tartanak. Nem, idővel ők is elporladnak, cseppenként lesznek az enyészet áldozatai. Emelhetünk bármilyen anyagból sírkövet, alkothatunk bármilyen emléket, egyik sem maradhat örökkévaló, hiszen ahogy megszületnek a csillagok, úgy meg is halnak. Egymilliárd év múlva Napunk olyan erőssé válik, hogy anyabolygónkon az összes felszíni víz elpárolog, a Föld pedig gyakorlatilag ismét ugyanolyan olvadt állapotba fog kerülni, mint kialakulásának kezdetén. A teljes végzet azonban nem ekkor, hanem mához hozzávetőlegesen hétmilliárd év múlva éri el a bolygónkat. Napunk a távoli jövőben felhasználja üzemanyagát, a hidrogént, aminek következményeképp beindul a hélium magfúziója, a felszabaduló energia pedig felfújja a napot. Vörös óriás lesz belőle, amely elnyeli legközelebbi gyermekeit: a Merkúrt, a Vénuszt, a Földet és a Marsot. Semmi sem fog maradni anyabolygónkból, nem maradnak rólunk emlékek.
Oszlopok tartják a kapcsolatot az ég és a föld között. Nyújtózkodnak a magasba és megtartják a létezés terhét, s míg a tőlünk 7000 fényévnyire távoli Sas ködben lévő Teremtés oszlopai a bennük rejtőzködő újszülött csillagokkal az életet ünneplik, addig az emlékezet oszlopai saját és a világ halandóságával állítanak szembe bennünket. A sötétben pislákoló mécsesek fénye mellett iszonyatos ellentmondás telepedik a temetőre: az elmúlást megértve ünnepeljük az életet és az elmúlást ünnepelve értjük meg az életet. Az ellentmondást pedig egyedül a remény oldja fel.
Feltekintve a csillagos égre, János apostol látomásai jutnak eszembe: „Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak a trón és a Bárány előtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaág. Nagy szóval kiáltották és mondták: »Üdv Istenünknek, aki a trónon ül és a Báránynak!« Az angyalok mind a trón, a vének és a négy élőlény körül álltak, arcra borultak a trón előtt, és imádták az Istent, mondván: »Amen, áldás, dicsőség, bölcsesség, hála, tisztelet, hatalom és erő a mi Istenünknek örökkön-örökké! Amen.«” (Jelenések könyve, 7, 9–12.)
