Egy új fogalommal ismerkedtünk meg a közelmúltban: az energiapánikkal. S ez nem a Kilátó mellékletünk Szófigyelője, Molnár Csikós László nyelvészeti rovata, hanem maga az élet, ha lehet így fogalmazni.
Energia és pánik? Talán nem első eset, hogy a kettő együtt jár, ám így egybeírva, összeforrt fogalomként nem használtuk korábban. És talán valóban nem is volt rá ok, mert jó ideje valóban nem merült fel ilyen elemi erővel a „félsz”, hogy fázunk-e, éhezünk-e a jövőben, vagy legalábbis a közeljövőben.
És az energiatakarékosság sem volt ennyiszer hangoztatott, mint mostanság. Bevallom, fanyar mosollyal tudom csak fogadni a spórolásról elhangzott „ötleteket”, a volt energetikai miniszter intelmétől kezdve, miszerint ne kapcsoljuk be a félig megtelt mosógépet, és oltsuk el a lámpát, ha nincs rá szükség, egészen a biciklizésig, a 20 fokig… Kétségtelen, hogy mindez hozzájárulhat ahhoz, hogy könnyebben átvészeljük a válságos időszakot, csak kissé izmosabb ötleteket várt volna el a laikus polgár, hiszen mindez köztudott, és nagyon sokan rendszeresen élnek vele. A mosógépet jómagam is régóta degeszre tömöm, éjszaka kapcsolom be, az udvaron napelemes izzók világítanak, és természetesen, amire nincs szükség, azt nem kapcsoljuk be. Ezt tettük a válság előtt is, hiszen ahol lehet, takarékoskodni kell. Úgy tűnik, ezentúl ennél többre lesz szükség.
Ámbár ez sem biztos. Merthogy semmi sem biztos. Amit a nyár folyamán, a nagy tűzifa-bekészítési roham kellős közepén hittünk, mára szertefoszlott. Akkor úgy tűnt, szó szerint ráfázik az, aki áramra, gázra számít a téli időszakban, mert ha lesz is belőle, méregdrága lesz, akárcsak Nyugat-Európában. Ma már azt halljuk, kicsi a valószínűsége annak, hogy idén télen áramkorlátozás lesz Szerbiában, nincs okunk a borúlátásra – legalábbis erre a következtetésre jutottak egy, a napokban megrendezett tanácskozás résztvevői. Vannak, akik ennek ellenkezőjét látják, talán nem megalapozatlanul. Az energiaválság mellé ugyanis Szerbiában egyre inkább begyűrűznek a katasztrofális villanygazdálkodás következményei, a szükségletekhez viszonyítva kisméretű gáztározói kapacitások, a megújuló energiatermelés és a szigetelés alacsonyszintű támogatása, a túlértékelt hazai valuta, az infláció...
Mindez együttvéve egészen biztosan következményeket von maga után. Nem véletlen, hogy a gazdasági szakemberek tartanak az inflációtól. Ők talán jobban értik, hogy mit jelent az, hogy a szeptemberi inflációszint elérte a 14 százalékot, és további emelkedése várható. Az átlagpolgár ugyanakkor a szédítő drágulással néz szembe, és nap mint nap arra a következtetésre jut, hogy újra meg újra szoríthat a nadrágszíjon, viszont már nincs miből takarékoskodnia.
Furcsa dolog az infláció, de tény, hogy sok minden 50, vagy akár 100 százalékkal drágult meg az orosz-ukrán háború kitörése és az azt követő válság nyomán. A tej 90 dinárról 150-re, a sertéscomb 430-ról 730-ra, a krumpli 40–50 helyett 90–120-ra, a banán a 120 helyett 220 dinárra ugrott, hogy csak néhány példát említsünk. Sovány vigasz a hatósági áron tartott Száva kenyér, az étolaj…, mert más esetben, ugyancsak alapvető cikkek esetén „reális”, mondhatni, felturbózott árat fizetünk. Ami még fájóbb, félő, hogy a helyzet fokozódik, és a veszteséges közcégek mulasztásait is valamilyen módon a polgárokkal fizettetik meg.
A baj sohasem jár egyedül. Így a nyáron az aszály bánt el kíméletlenül a mezőgazdasági terméssel és ezáltal a gazdákkal, majd a fogyasztókkal is. Az ősz viszont annál jobban kezdődött, csapadékkal érkezett és olyan hőmérsékleti értékeket produkált, hogy állami rendeletre még a fűtés kezdete is csendben kitolható volt két héttel. Csendben – szeretném hangsúlyozni. Minthogy valóban még csak markáns zúgolódás sem követte, nem hogy tiltakozás, netán pánik. A háború szele teszi? Azt, hogy belenyugvóan fogadjuk az újabb, meg újabb „csapásokat”, nadrágszíj-szorításokat, hiszen e térségben sokan még elevenen emlékeznek a kilencvenes évek háborúira, és azok hordalékára. Ennek ellentmond ugyan, hogy a nálunknál jóval magasabb életszínvonalhoz szokott, a háborút közvetlenül régóta nem tapasztalt uniós államokban is látszólag beletörődtek a szokatlan megszorító intézkedésekbe, noha a felszín alatti elégedetlenség jelei fel-feltörnek: gondoljunk csak arra, hány kormány vesztett az utóbbi időben, és lépett helyébe egy egészen más politikai irányvonal.
Pánikról tehát nemigen beszélhetünk, noha a takarékoskodás jelei nemcsak megmutatkoznak, hanem nagyon is időszerűek, akkor is, ha lesz villanyáram, földgáz és más energiaforrás. Szakemberek szerint az energiaár-sokk – íme még egy fogalom, ami a nyelvészeket foglalkoztathatja – hatása legalább 2023 végéig érződhet, miközben a magas energiaárak az összeomlás szélére sodorhatják több, főleg európai ország gazdaságát.
