Aki körbeutazta a világot

Úszott már cápákkal Bora Borán, látott rózsaszín folyami delfint az Amazonason, átélt két hurrikánt Hawaiin, valamint szemtanúja volt annak is, amint egy víziló megkergetett egy turistát Afrikában. Dr. Kiss Róbert Richárd turisztikai szakújságíró temérdek utazási élményének felsorolásához egy egész nap sem lenne elegendő, ám kiváló hangulatú ízelítőt kaphattak belőlük azok, akik az elmúlt héten ellátogattak a magyarkanizsai József Attila Könyvtárba, a Zentai Magyar Kamaraszínházba vagy a Szabadkai Városi Könyvtárba, ahol nagy érdeklődés mellett mutatták be a szerző Így látják a magyarokat a világban című kötetének negyedik, bővített kiadását, amelybe százhetvennyolc országban szerzett élményeit és tapasztalatait sűrítette bele.

Hogyan alakult ki és hogyan vált egyre meghatározóbbá az életében az utazás iránti szenvedély?

– Azért kezdtem el utazgatni, mert 1978-ban egy olyan nagy hatású utazáson vettem részt, ami után azt mondtam, hogy fel kell fedeznem a világot. Volt ugyanis egy svájci nagybátyám. Akkoriban még a svájci nagybácsi sok viccnek volt az egyik alapfigurája, mindenki nevetett azon, hogy a svájci bácsikám majd ad nekem valamit. De nekem tényleg volt egy svájci nagybátyám. El is határoztuk, hogy elmegyünk meglátogatni. Vettünk egy bordó, használt, ezeréves Zsigulit, és azt mondtuk, hogy kimegyünk vele Svájcba. Kaptunk is útlevelet, ám a nővérem nem tudott velünk tartani, mert egy embernek mindig otthon kellett maradnia, akkoriban ugyanis így működött a dolog, ezt volt a biztosíték arra, nehogy véletlenül mindenki kint maradjon. Bonyolult utazás során Ausztriából elmentünk az NSZK-ba, az NSZK-ból a Bodeni-tavon át Svájcba, és akkor érkeztünk meg a Chur nevű településre, ahol a nagybátyám lakott. Amikor megérkeztünk, a bácsikám megkérdezte, mit szeretnénk, és mondtuk, hogy éhesek vagyunk, mert már napok óta csak konzerveket ettünk. Elmentünk bevásárolni. Életemben ott láttam először mozgólépcsőt. Lementem a zöldség-gyümölcs osztályra, ahol mindenütt banánok sorakoztak kis kampókon. Akkoriban még Sopronban, ahol laktam, úgy lehetett banánt kapni, hogy általában decemberben érkezett a csemegeboltba, volt, amikor nem is érkezett, így eleinte egy kilót, később pedig három kilót lehetett venni egy személynek, arról nem beszélve, hogy rohanni kellett, hogy egyáltalán maradjon még. Tehát megláttam, hogy ott rengeteg banán van, és csak álltam, mint akinek a földbe gyökerezett a lába, majd a nagybátyám megkérdezte, miért állok ott. Mondtam, azért, mert szeretnék rájönni, hol kell feliratkozni, mert amikor majd öt év múlva visszajövök, szeretnék banánt venni. Azt hittem, hogy ott is úgy működik, mint nálunk az autók rendelése, hogy feliratkozol, és majd öt év múlva kapsz banánt, mert ennyi banán, ráadásul úgy, hogy még sor sincs, nyilván csak valamiféle bemutató részeként létezik. Ekkor azt mondta a bácsikám, hogy fiam, csak elveszed, a pénztárnál kifizetjük, és ennyi. Akkor döbbentem rá, hogy az tényleg egy egészen más a világ, mint az, amit én otthon megszoktam, és másként működnek a dolgok, mint ahogyan azt mi a saját kis mikrokörnyezetünkben megszoktuk, sőt még a szisztémák is teljesen mások. Azt mondtam, hogy oké, ha ilyen csodák vannak, hogy csak úgy el lehet menni banánért, és meg lehet venni, akkor fel kell fedeznem a virágot. Mindig kértem anyámékat, hogy vigyenek el külföldre, így elmentem Csehszlovákiába, az akkori NDK-ba, úgyhogy már a gyerekkoromat is nagymértékben meghatározták az utazások. Azután eljutottunk Jugoszláviába is, ami azért volt nagy dolog, mert nyugatnak számított, és majdnem elmentünk egészen az Adriai-tengerig, ám odáig végül mégsem jutottunk el, mivel elfogyott a benzinre szánt pénzünk. A lényeg az, hogy ezeket az utazásokat már gyerekkoromban is igen nagy kalandokként éltem meg. Később, amikor egyetemre kezdtem járni, már a haverommal jártuk a világot. Ezért nagyon korán, már a riporteriskola kezdetén csatlakoztam az első olyan műsorhoz, ami klasszikus utazási műsor volt, az első ilyen műsor a Magyar Televízióban, ez volt a Helló, világ! Amikor a műsort készítettem, megismerkedtem az utazási irodákkal, meghívtak különféle tanulmányutakra, utána más műsorok is fűződtek a nevemhez, mert az első kereskedelmi rádiónak, a Danubius Rádiónak az első utazási műsorát is én készítettem. Aztán jött a TV3, ami az első kereskedelmi tévé volt Magyarországon, ott is készítettem turisztikai műsort, és közben egyre többet utaztam.

A könyv tulajdonképpen arról szól, hogy miként is látják a magyarokat a külföldiek. Mit tapasztal, hogyan látnak bennünket a világ különböző pontjain? Tudják egyáltalán, hol, hogyan élünk, és kik vagyunk?

– Van, aki tudja, van, aki nem. A könyvnek az a lényege, hogy egyszerre vannak benne tudományos kutatások, impressziók, hiedelmek, sztereotípiák, illetve olyan dolgok is, amiket azok mondanak, akik soha életükben egyetlen magyarral sem találkoztak, sőt olyan érdekességek is, amik azoktól származnak, akik Magyarországon vagy magyarok lakta területeken magyarokkal dolgoznak együtt, és már van elképzelésük arról, hogy milyenek is a magyarok. Úgyhogy ez egy furcsa kavalkád. Ez a kérdéskör azért is érdekes, és azért is lehet akár több mint száz oldalt írni róla, mert ez a kép korántsem egységes. Vannak persze egységes dolgok, például az, hogy sokkal kreatívabbaknak, értékesebbeknek tartanak minket annál, mint amit mi gondolunk saját magunkról. A másik egységes vélemény az, hogy nagyon pesszimisták vagyunk, ahhoz képest, hogy mennyire lenne rá okunk. Egyébként viszont mindenki mást és mást gondol. Mást gondolnak például a szerbek, azon belül is azok, akik együtt élnek a magyarokkal, és mást a szlovákok, a románok, az olaszok, a japánok, az amerikaiak. Nyilván beszéltem olyan amerikaival is, aki hallott Magyarországról, ám még mindig azt gondolja, hogy ott nagy füves puszták vannak, és az emberek lovon járnak. Akadnak olyanok is, akik – mondjuk – még mindig keverik Budapestet Bukaresttel, meg olyanok is, akik rendkívül jól ismerik Magyarországot. Dél-Amerikában például a vártnál jóval többen ismerik a magyarokat. Japánban volt olyan ismerősöm, aki egyébként már Szabadkán is járt, valamint az Iparművészeti Múzeumot is megnézte Budapesten, mert a szecesszió érdekelte. Ők imádják a hidakat, a történelmet, azt viszont nem bírják, hogy mi pontatlanok vagyunk, és amikor az egyikük felült a Budapest–Siófok-vonatra, akkor utána írt egy cikket A horror vonatán ültem címmel, mivel a szerelvény tizenhat percet késett. Beszéltem olyan orosz nővel, aki azt mondta, hogy a magyarok rendkívül kreatívak, ügyesek, szorgalmasak, csak hát rendkívül pesszimisták, mindig siránkoznak, meg mindig dicsekednek a betegségükkel. Sokan beszéltek arról, hogy vannak magyar kollégáik, és általában jó a véleményük a magyarokról, a munkabírásukról, a kreativitásukról. Az olaszok például másképp gondolkodnak a magyar nőkről, mint amit ők magukról gondolnak. Ám van olyan is, amit kifejezetten bántónak éreznek. Az egyik albán ismerősöm például azt mondta, hogy ő nem szereti a magyar vicceket, mert sok közülük az albánokról szól.

Van olyan sztereotípia, amit ki tudna emelni a magyarokkal kapcsolatosan?

– Persze, Japánban például eleve azt gondolják, hogy nem vagyunk olyan pontosak, mint amilyeneknek lennünk kellene, Afrikában viszont túl pontosnak tartják a magyarokat. Afrikában azt mondják, hogy az európai embernek van pénze, az afrikaiaknak meg ideje. Tehát ha négyre megbeszélünk egy találkozót, akkor elég, ha hatra odaérünk. Igazából teljesen más az időérzék, ahogy az ember más és más országbeli emberekkel beszélget. Sztereotípia ugyanakkor az is, hogy sokan azt gondolják, mivel Budapest a fürdők városa, mindenki állandóan gyógyfürdőbe jár, vagy az is, hogy mivel a Hortobágy füves puszta, mindenki tud lovagolni stb.

A könyvében olvasható a következő mondat: A magyarok tulajdonképpen nem is földi lények, hanem egy szuperintelligens földönkívüli faj. Mit tudna ehhez hozzáfűzni?

– Ezt egy író, filozófus mondta a magyar nyelvről. Nagyon sok olyan dolgot is összegyűjtöttem a könyvben a magyar nyelvvel kapcsolatban, amit mások mondtak, mert a magyar nyelv kifejező ereje rendkívül erős. Bernard Shaw azt mondta, hogy az életműve teljesebb lett volna, ha azt magyarul írja, mert a magyar nyelv nagyon kifejező, és az érzelmek apró rezdüléseit is igencsak jól meg tudja ragadni. Sokkal árnyaltabban lehet magyarul fogalmazni, mint mondjuk, angolul vagy jó néhány más nyelven. Emiatt szerintem legyünk büszkék arra, hogy magyarul beszélünk, ez ugyanis egyfajta nemzetösszetartó erő is egyben.

Mivel Ön már megannyi helyen járt a világban, számos kultúrát és életvitelt is megismerhetett. Hogyan vélekedik, miként tudja befolyásolni az utazás az ember életét?

– Rendkívüli módon. Két alapvetést hadd mondjak el a kedves olvasóknak! Az egyik az az, hogy utazni azért jó, mert egy picit önmagunkat is máshogy látjuk, és a saját területünket, országunkat, vidékünket is másképp kezdjük el látni. Ha valaki sok helyen járt a világban, akkor tudja igazán értékelni azt a helyet, ahol él. Ha már láttuk azt, hogy milyen India, Kína, Nepál, Bután, Ázsia, Dél-Amerika, vagy sorolhatnám tovább, illetve ha már valaki dolgozott olyan helyen, és tudja, milyen például az Egyesült Államokban a munkahelyi mentalitás, milyen keményen tudnak dolgozni, akkor sokkal inkább átértékeli a mindennapjait, és sokkal elégedettebb lesz velük akár például itt, a Vajdaságban, Budapesten, vagy bárhol másutt, és kevésbé lesz pesszimista, mert rájön arra, hogy milyen jó itt lakni. Ez, tudom, furcsán hangozhat, különösen, ha azt vesszük alapul, hogy milyen helyek vannak a világban. Persze ha egy multimilliomos gyáros egy német szuper helyen van, akkor lehet, hogy most jobb neki, ám ebben sem vagyok teljesen biztos, mert nem gondolom, hogy a pénz teszi boldoggá az embert. A másik dolog pedig, amiért fontos az utazás, az az, hogy egy kicsit más lesz a szemléletünk általa, és nagyon sok új dolgot be tudtunk építeni az életünkbe. Nézzük meg, hogy Zentán azért született egy csokoládémanufaktúra, mert Brüsszelben járt a fiatalember a feleségével, aki ezt kitalálta, és láthatjuk, mekkora ötlet lett belőle, most már szerb málnát tesznek bele, és ebből egy csodálatos termék született. Ehhez is az kellett, hogy az illető inspirációt kapjon. Az utazás tehát inspirációnak is jó, ugyanúgy önismeretnek, önértékelésnek. Alapvető dolog az is, hogy ha valaki utazni akar, akkor az is utazás, hogyha egy picit elhagyjuk a környezetünket. Nem feltétlenül kell, mondjuk, Tahitire utaznunk, hanem az is elég, ha egy picit kimozdulunk a saját kis környezetünkből, ugyanakkor az is nagyon fontos utazás, amikor a környezetünket fedezzük fel. Az utazáshoz nem feltétlenül kell sok pénz, hanem vagy pénz, vagy idő. Ha sok időnk van, akkor minimális pénzből is el tudunk menni a világ végére, ha viszont kevés, akkor fontos, hogy legyen elég pénzük ahhoz, hogy eljussunk oda.

Van-e olyan esemény, ami különösen mély nyomot hagyott Önben?

– Afrikában volt egy izgalmas jelenet, amikor a magyar orvosokat kísértük. Óriási tömeg volt, és amikor az egyik emberke véletlenül rám esett, kiverte a fogamat, és ezt hat hónapos gyógykezelés követte. Volt olyan is, hogy fogságba estem például Thaiföldön egy éjszakai bárban, mert le akartak gombolni rólunk egy csomó pénzt, nálunk pedig már nem volt annyi, amennyit kértek, aztán nagy nehezen kiszabadultunk, ugyanakkor Kubában is voltam bezárva egy rendőrségi cellába tévedésből, mert azt hitték, hogy amerikai kém vagyok.

Mint turisztikai szakértő, Ön szerint mit kellene tennie Vajdaságnak ahhoz, hogy az idegenforgalma lendületet kaphasson?

– Elsősorban gyorsabb határátkelésre lenne szükség, mert ide a vendégek többsége Magyarországról érkezik, már csak a kulturális, nyelvi és a nemzeti összetartozás tudata miatt is. Ha például gyorsabban át lehetne kelni a határon, akkor minden további nélkül lehetne többnapos túrákat is szervezni. Nekem volt olyan időszak az életemben, amikor először utasként, később pedig segítőként, kísérőként is szerveztem ilyen utazásokat, a szecessziós emlékek, az itteni kultúra és a kulturális kincsek ugyanis vonzzák a látogatókat. Két-három napos túrák szervezésére akár Szabadka és Zenta együtt, akár önállóan is alkalmas lenne. Lehetne különféle csomagajánlatokat készíteni az utazási irodáknak vagy akár az egyedi látogatóknak is. Ehhez az kellene, hogy a turisták gyorsabban jussanak át a határon, meg az, hogy a szolgáltatók komplett csomagokat kínáljanak számukra, akár együtt, egymással karöltve, olyanokat, amelyekben különleges élménylehetőségek is szerepelnek, köztük akár egy vajdasági esküvő bemutatása, akár bármi más, amiről a helyiek azt gondolnák, hogy ugyan kit érdekel, mert lehet, hogy a turistákat éppen az ilyen dolgok fogják a leginkább vonzani.