December harmadikát sokféleképpen jeleníti meg előttünk a világháló: a fogyatékossággal élők világnapjától, a fogyatékkal élők nemzetközi napján keresztül a fogyatékos emberek világnapjáig minden szókapcsolatot megtalálunk a keresőben. Utóbbit épp az egyik legmegbízhatóbb internetes tudástárban, a Wikipédián olvashatjuk: „Az ENSZ december 3-át a fogyatékos emberek világnapjává nyilvánította 1992-ben, hogy felhívja a figyelmet a baleset, betegség, katasztrófa következtében fogyatékossá váltak problémáira. A világnap elődje az 1981–1992 között minden év szeptember 18-án tartott rokkantak napja volt. A rokkant kifejezés ma már politikailag inkorrektnek számít” – írják.
Ahogyan egyébként a portálon használt „fogyatékos ember” szókapcsolat is. Kicsit tovább böngészve ugyanis ugyanitt rábukkanunk arra a szerb nyelvű oldalra is, amely épp a fogyatékossággal élők terminológiai megkülönböztetésének veszélyeire figyelmeztet. „A nem megfelelő szókapcsolat használata negatívan hat úgy a saját magukról formált képzetre, mint a társadalom által formált véleményre, amelynek viszont egyenrangú tagjai a fogyatékossággal élők” – magyarázzák a szakemberek. Hangsúlyozzák ugyanakkor, hogy a nyelv folyamatosan változik, és az egykoron elfogadott, negatív tartalmaktól mentes kifejezések idővel a megkülönböztetés fő fegyvereivé válhatnak. Legtöbbször ugyanis maguk a kifejezések tükrözik azt az álláspontot is, amelyet a használójuk képvisel. Fontos tehát, hogy „a mindennapi életben a személyek és a társadalom is elsajátítsa a megfelelő terminológiát, hisz a használt szavak az emberi és társadalmi viszonyok megromlásához vezethetnek” – hívják fel a figyelmet a cikk szerzői a megjelölések hatalmára.
A szakvéleményben tisztázzák, hogy évekig húzódó egyeztetéseket követően ma nemzetközi szinten az angol „disability” szót fogadták el a fogyatékossággal élők terminológiai jelölésére. Kiemelik azonban, hogy ahogyan sok más nyelvben sem, a szerb szótárban sincs egyértelmű kifejezés az elfogadott angol szóra, hisz minden lehetséges fordítás hordoz magában olyan üzenetet, amely a mai korban már negatív tartalmat sugall. Így alternatívaként a szakemberek a nemzetközileg is elfogadott „hendikeppel” és az „invaliditással” élő személyek szókapcsolatokat javasolták a fogyatékossággal élőkre vonatkozó szerb terminológia megalkotására. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének szabályozásában ugyanis az említett fogalmakat közös kifejezésként határozzák meg arra „a nagy számú, különböző funkcionális korlátozásra, amelyek a világ minden országában megjelennek a népességben”. Erre a meghatározásra alapoztak a törvényhozók is Szerbiában, amikor a megkülönböztetés megelőzésére vonatkozó rendelkezéseket fogalmazták meg. A szabályozásban ugyanis az „osobe sa invaliditetom”, azaz a fogyatékossággal élő emberek csoportját a következőképpen definiálják: „Azokat a személyeket jelöli, akiknek a veleszületett vagy az élet folyamán szerzett fizikai, érzékszervi, intellektuális vagy érzelmi képességeik korlátoltak, vagy egyéb akadályok miatt nincs lehetőségük vagy korlátolt lehetőségük van arra, hogy más emberekkel egyenrangúan kapcsolódjanak be a társadalmi életbe attól függetlenül, hogy az említett tevékenységet technikai segédeszközökkel vagy szakszolgálatok segítségével el tudják végezni vagy sem”.
A terjedelmes meghatározás valóban igyekszik megfelelni a nemzetközi követelményeknek és elkerülni annak sugallatát is, hogy a fogyatékossággal élők bármiképpen is megkülönböztetésben részesüljenek. A szükségessége sem vonható kétségbe, hisz a felmérések szerint a világ népességének 15 százaléka kénytelen együtt élni a definíció által meghatározott fogyatékosságok egyikével, a 60 évnél idősebbek 46 százaléka viszont valóban a meghatározott csoportba tartozik. A statisztikákra alapozott becslések szerint a világon minden ötödik nő kénytelen legalább élete egy részében fogyatékossággal élni, és ugyanezt teszi minden tizedik gyermek is. A Szabadkai Közegészségügyi Intézet honlapján a szakemberek rámutatnak arra is, hogy Szerbiában a népesség 8 százaléka él fogyatékossággal: 58 százalékuk nő, 60 százalékuk pedig 65 évnél idősebb. A portál a Köztársasági Statisztikai Hivatal 2011-es népszámlálási adataira hivatkozik: nemsokára frissebb adatokkal is szolgál majd a hivatal, amikor teljes mértékben feldolgozzák az utolsó népszámlálási adatokat. De ezek sem fogják lényegében megrengetni azt a tényt, hogy a társadalmunk jelentős részét érinti a megkülönböztetés megelőzése céljából bevezetett szabályozás definíciója.
De vajon elegendő-e ezt tudnunk? A megfelelő terminológia használata valóban kiindulópont lehet a megbélyegzések elleni harcban, ám továbbra sem szavatolja a társadalmi elfogadást. Ha csak a statisztikák világában maradunk, akkor is lesújtó a helyzet, még világszinten is. A nemzetközi szervezetek felmérése szerint az iskolák 52 százalékában továbbra sem tudnak akadálymentesen mozogni a kerekesszéket használók, az állami weboldalak 61 százalékát nem tudják használni a korlátozott érzékszervi képességekkel élők, a fogyatékossággal élők 79 százalékát pedig kimenekíteni se tudnák egy katasztrófahelyzetből.
És ezek csak azok az akadályok, amelyeken még megfelelő eszközök birtokában viszonylag könnyen lehet változtatni. A megfelelő terminológia használatával viszont már olyan gátakat kívánnak lerombolni, amelyeken sokkal nehezebb változtatni, mint megépíteni a felvonókat az iskolákban. Erről tanúskodik az a kutatás is, amelyet uniós támogatással és több minisztérium együttműködésével valósított meg a Szerbiai Fogyatékossággal Élők Nemzeti Szervezete. 2016-ban és 2017-ben ugyanis egy IPA-projekt keretében felmérték azoknak a nyugat-balkáni és törökországi gyermekeknek a helyzetét, akik fejlődési rendellenességben szenvednek vagy fogyatékossággal élnek: a kutatásban elsősorban a társadalmi elfogadás szintjét mérték fel.
Az eredményekből kiderült, hogy Szerbiában pár évvel ezelőtt még csak nem is volt ismeretes az említett gondokkal küzdő gyermekek száma. A kérdezett szülők 45 százaléka arról tanúskodott, hogy a gyermekeik állapota miatt többször is érte őket a sértegetés, a lenézés vagy a zaklatás valamilyen formája. A legtöbbször az ilyen jellegű megjegyzések és tettek ismeretlen személyektől eredtek (az esetek 28 százalékában), az érintettek 17 százalékát pedig főként az iskolatársaik bántották. 7, illetve 8 százalékban a becsmérlés tanügyi, avagy egészségügyi dolgozóktól érkezett, és szintén 8 százalékban tanúsítottak ilyen viselkedést a tömegközlekedés alkalmazottai a fogyatékossággal élők felé. A negatív hozzáállás magas arányára mutat rá a MICS 4 elnevezésű felmérés is, amely szerint a szerbiai lakosok 32 százaléka véli úgy, hogy a mentális vagy intellektuális fejlődési rendellenességekkel küszködő gyermekek negatív hatással vannak a család többi gyermekére. Ugyanezt vallja a polgárok 23 százaléka a fizikai korlátozásokkal élő gyermekekről. A kérdezett csoport 90 százaléka ugyanakkor azt gondolta, hogy a fogyatékossággal élők a megfelelő támogatással sikeresek lehetnek az életben.
Hogy is van akkor mindez nálunk, Szerbiában? Tudomásul vesszük, hogy vannak fogyatékossággal élők, legyenek jogaik, lehetőségeik, csak ezeket ne nekünk kelljen biztosítani, és lehetőleg maradjanak távol tőlünk? A szituációs felmérések tükrében valahogy a süllyesztőbe hullanak azok a kimondottan szorgalmazott terminológiai változtatások is, amelyekkel a megkülönböztetést kívánnák megelőzni. Mert amíg a társadalom tagjainak felfogásában, meggyőződésében nem történik változás, addig hívhatjuk a zöld citromot puha banánnak, attól még nem lesz édesebb. Se érettebb.
Nyitókép: pixabay.com
