Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.
Csíkos Zsuzsa tizenkét éven át dolgozott a Magyar Szó szerkesztőségében, ahol pályafutása során számos élménnyel gazdagodott. Már fiatalon elkezdte újságírói karrierjét, tudósított a Jó Pajtásnak és az Újvidéki Rádiónak is. Az újságírói munkájának köszönhetően sokat utazott, rengeteg jelentős eseményről tudósított. A Magyar Szóban eltöltött évek meghatározóak voltak számára, hiszen saját bevallása szerint itt tanulta meg a szakma alapjait, amit azután számos egyéb médiumban is kamatoztatni tudott.
Jobbról Csíkos Zsuzsanna, balról pedig Ótos András kollégánk
Hogyan került a Magyar Szóhoz?
– Nem volt ismeretlen számomra az újságírás. Nyolcadikos koromtól küldtem tudósításokat a Jó Pajtásnak, valamint az Újvidéki Rádió gyermekműsorának, majd később az ifjúsági műsorának is. Annyira sikeres voltam, mondom ezt szerényen, hogy egyszer egy nyaralásra is eljutottam a rádióval. Akkor már negyedikes voltam a középiskolában, a nagybecskereki gimnáziumba jártam, természettudományi szakon tanultam. Ábrázoló mértanból írtam az érettségi dolgozatomat, aztán hogy onnan hogyan kerültem a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékre, az már jó kérdés. Teljesen véletlenül jött ez az elhatározás. Volt egy olyan elképzelésem, hogy orvos leszek, de végül is nem bánom, hogy elálltam tőle. Egyszerű, szerény családból származom. Édesapám volt az, aki kikötötte, hogy mindkét lányának egyetemre kell járnia. Végül mindketten elvégeztük a tanszéket, és ezzel mi voltunk az első egyetemi végzettségű magyarok Törzsudvarnokon. Ahogy mondtam, már középiskolában elkezdtem bedolgozni a rádióba, és ott azt ígérték nekem, hogy az egyetem alatt kapok tőlük ösztöndíjat. A kikötés az volt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékre kell járnom, hogy utána újságíró lehessen belőlem. Amikor beiratkoztam, kiderült, hogy sajnos mégsem lesz semmi a megígért ösztöndíjból. Édesapámnak viszont kevés volt a keresete, ezért mindenféleképpen szükség volt valamilyen kiegészítésre. Szerencsére éppen akkor jelent meg egy pályázat a Magyar Szónál, ahol gyakornokokat kerestek.
Erre a pályázatra jelentkezett?
– Igen, de nem vettek fel, hanem azt mondták, hogy inkább adnak ösztöndíjat, és fejezzem be az egyetemet. Ez 1971-ben volt, ha jól emlékszem, Kalapis Zoltán akkor főszerkesztő vagy főszerkesztő-helyettes volt. Az biztos, hogy vele beszélgettem először, majd amikor 1975-ben letettem a vizsgáimat, március elsején elkezdtem dolgozni a szerkesztőségben. Ugyanebben az évben le is diplomáztam. Így kezdődött a pályafutásom a Magyar Szóban. Tizenkét évig dolgoztam a Magyar Szó szerkesztőségében, ami talán kevésnek tűnik azokhoz viszonyítva, akik itt kezdtek el dolgozni és innen is mentek el nyugdíjba, mégis meghatározó szakasza volt az életemnek.
Milyen volt itt dolgozni abban az időben?
– Amikor idekerültem, és megtudták, hogy bánáti vagyok, akkor Albreht János, aki egy kétméteres, nagydarab ember volt, azt mondta nekem, hogy bánátinak lenni nem bűn, csak szégyen. Szóval jól megpecsételt ezzel, de aztán remekül megvoltunk egymással. Azt szokták mondani, hogy a nyolcvanas évek elejéig tartott a Magyar Szó aranykora, én pedig pont abban az időben voltam itt. Úgy emlékszem az egészre, mint egy csodálatos mesére. Valóban nagyon jól éreztem magam a Magyar Szóban. Sokan panaszkodtak bizonyos dolgokra, hiszen mint mindig, akkoriban is voltak ilyenek, én azonban nem éreztem semmiféle feszültséget. Rengeteg dolgot megtanultam itt, és anyagi szempontból is nagyon jó helyre kerültem, még lakást is kaptam a Magyar Szótól, ugyanakkor az is rendkívül sokat jelentett számomra, hogy amikor idejöttem, a szakma legnagyobbjaival dolgozhattam együtt.
Kik voltak ők, kikre emlékszik közülük szívesen?
– Itt volt Matuska Márton, Németh István, Garai Béla, Lovas István és Kalapis Zoltán, akit már említettem előzőleg, és természetesen sokan mások is. Fantasztikus érzés volt nap mint nap ilyen emberek mellett lenni és együtt dolgozni velük. Meg kell még említenem Szavics Györgyöt, akihez gyakornokként kerültem az újvidéki oldalra. Ő nagyon szimpatikus személy volt, de amikor egy írás nem tetszett neki, akkor megfogta a gépelt lapot, szó nélkül felállt, és eldobta a szemetesbe. Ennek az volt az üzenete, hogy kezdjük elölről az egészet. Utána Matuska Márton lett az újvidéki oldal szerkesztője. Tőle tényleg nagyon sokat lehetett tanulni. Emlékszem arra, hogy külön foglalkozott velünk, elvitt bennünket a Horgász-szigetre is, közösséget próbált építeni. Emellett végtelenül sokrétű és átfogó tudással rendelkezett.
Melyik oldalakon dolgozott még?
– Az újvidéki oldal után a belpolitikára kerültem, de arra már nem emlékszem, hogy ott ki volt a szerkesztő, arra viszont igen, hogy volt egy idegenforgalommal kapcsolatos rovat, és engem valamilyen oknál fogva oda osztottak be. Ennek köszönhetően több utazáson is részt vehettem. Eljutottam például Spanyolországba, Granadába és Marokkóba is. Jól emlékszem ezekre az utazásokra, hiszen általában egy egész újságírói csoportot küldtek Vajdaságból. Engem küldtek Montenegróba, amikor az 1979-es hetes erősségű földrengésről kellett tudósítani. Állítólag Tito is épp ott volt akkor, amikor ez a földrengés történt. Bejártuk Boszniát is, illetve a nyolcvanas évek elején volt egy nagyobb körutam Dél-Amerika, Peru, Kolumbia és Venezuela érintésével, igaz, oda már képviselőházi tudósítóként mentem. A legérdekesebb élményem a perui fővárosból, Limából származik. Az ottani városházára mentünk, és fekete maszkos, gépfegyveres emberek fogadtak bennünket. Mindenfelé katonák voltak, még a tetőn is őrködtek, azt hittem, megáll a szívverésem. Nálunk akkor még béke volt, úgyhogy előtte nem találkoztunk még csak hasonlóval sem. Kolumbiában Bogota is gyönyörű volt, Venezuelában pedig egy szerbiai származású milliomos vendégei voltunk.
Milyen fontos eseményekről tudósított még?
– Amikor 1980-ban meghalt Tito, itt megállt az élet. Az, aki ezt nem élte át, el sem tudja képzelni, hogy hogy nézett ez ki. Mindenki sírt, el voltak veszve az emberek, nem tudták, hogy mi vár majd rájuk. A csapból is ez folyt, mentek a tudósítások, az élő közvetítések a temetéséről. Emlékszem, hogy én is féltem, leginkább akkor, amikor elkezdődött a koszovói felkelés. Odamentünk tudósítani, és több helyen fegyveresek állták az utunkat. Akkor már a tévénél dolgoztam. 1987. március elsején mentem át a Magyar Szóból az újvidéki tévéhez, tehát pontosan tizenkét évet dolgoztam itt. Erre a váltásra azért került sor, mert bár sok mindent kaptam itt, és rendkívül jól éreztem magam a szerkesztőségben, tizenkét év után is csupán egy egyszerű munkatárs, egy terepi újságíró voltam, nem kaptam szerkesztői pozíciót, nem tudtam előrelépni, a tévéhez viszont már úgy mentem át, hogy rögtön felkértek, legyek a gazdasági rovat vezetője, kommentátora. De azt tényleg soha nem felejtettem el, hogy szinte mindent, amit az újságírásról tudok, azt a Magyar Szónak köszönhetően tanultam meg, és a tévéhez is azért hívtak át, mert tudták, hogy már van tapasztalatom és tudásom. A Milošević-rendszer alatt egyébként rengeteg tiltakozást szerveztek a tévében és a rádióban is, és a Magyar Szó volt az egyetlen, amely független médiumként az összes közleményünket lehozta.
A Magyar Szó után az Újvidéki Televíziónál helyezkedett el, később a Duna tévének is tudósított
Milyen élmények kötik még a Magyar Szóhoz?
– Úgy emlékszem, hogy Burány Nándor volt a főszerkesztő-helyettes, amikor kitalálták azt, hogy látogassunk el a szerémségi szórványba, Maradékra, a szórványok szórványába mentünk, illetve Satrincára. Utóbbi esetében beszélgettünk a helyiekkel, már akkor is szinte csak az idősebbek beszéltek magyarul, illetve ellátogattunk az ottani általános iskolába is. Ott a gyerekek a magyar szöveget cirill betűkkel írták le. Ez hihetetlenül meglepő volt számomra, nekik viszont teljesen normális volt. Sajnálom, hogy akkoriban nem voltak fényképezős mobiltelefonok, amivel megörökíthettem volna azt, amit láttam. Nagyon szerettem gyárakba is járni, beszélgetni az igazgatókkal a termelésről, kérdezgetni a munkásokat a körülményekről. Ez ma már nem igazán tudna működni, de akkoriban a legnagyobb gyárak is nyitottak voltak, és szívesen nyilatkoztak a sajtónak. Voltam a Potisjéban, illetve a kúlai Iskrában is. Érdekes belegondolni, hogy ezek közül sajnos ma már egyik sem működik.
Mit tanácsolna a mostani fiatal újságíróknak?
– Úgy érzem, hogy a mai fiatalok sokkal inkább szakmaként, mintsem hivatásként tekintenek az újságírásra, hiszen kapnak egy feladatot, és azt megcsináljak jól vagy rosszul, mikor hogy. Számukra ez csak munka, és nincs valódi hivatástudatuk. Természetesen nem ítélem el őket ezért, mivel jelenleg általánosan is rossz a helyzet a társadalmunkban, és nagy az értékek iránti érdektelenség az emberek körében. Szerintem ilyen mélyponton még soha sem voltunk. A mostani fiataljaink sajnos ebben nőttek fel. Mi régen küzdöttünk azért, hogy elérjünk valamit, belőlük azonban hiányzik ez az ösztönző erő. Nem tudom, hogy mennyire vannak leterhelve munkával, ám úgy vélem, mindenféleképpen arra kellene törekedniük, hogy egy-egy ágazatban tökéletesítsék a tudásukat, és azt azután kamatoztassák. Hogy mikor lesz más világ, azzal kapcsolatban sajnos még csak találgatni sem tudok.
Nyitókép: Csíkos Zsuzsanna (Fotó: Albert Éva)
