Azt csináltam, amit szerettem

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

A legtöbb ember a munkát nem sorolja az örömteli tevékenységek közé. Leginkább nyűgnek tekinti, amit szívesen elkerülne. Akadnak azonban kivételek is, akik nem érzik tehernek a mindennapi feladatokat, sőt, örömüket lelik bennük. Szeli Éva, hivatalos nevén Bodrits Gyapjas Mária is közéjük tartozik, fordítóként dolgozott a Magyar Szóban. Negyvennyolc éves pályafutásának ideje alatt a Magyar Szóhoz tartozó Hivatalos Lap, a Belföld rovat, majd a hirdetőosztály fordítójaként is kamatoztathatta tudását. Elmondása szerint soha nem érezte megerőltetőnek a munkát, még az évi szabadságának ideje alatt is sokszor benézett a szerkesztőségbe. Szívesen emlékszik vissza az akkori hangulatra, a munkatársakra. Nagyon örül annak, hogy a Magyar Szó csapatához tartozhatott.

Hogyan került a Magyar Szóhoz?

– 1974-ben abszolvens lettem az Újvidéki Egyetem Jogi Karán, és titkárnőként kezdtem dolgozni az Újvidéki Színházban, ahol jogi ügyekkel foglalkoztam. Fél éve voltam ott, amikor megláttam egy hirdetést: a Magyar Szóhoz tartozó Hivatalos Lap fordítót keresett. Abban az időben az újságíróknak és a fordítóknak is felvételi vizsgát kellett tenniük. 1975 márciusában már ott dolgoztam, később sokáig gondolkoztam azon, hogyan tudtam letenni azt a vizsgát, mivel a jogi egyetemen szerbül tanultam, és fogalmam sem volt a jogi kifejezések magyar elnevezéseiről. Az Újvidéki Színházban szerencsére sokat forgattam a magyar nyelvű Hivatalos Lapot, feltaláltam magam. Így kerültem a Magyar Szóhoz, akkoriban a Magyar Szó adta ki a Szövetségi Hivatalos Lapot is, amelynek volt fordítócsapata. Szerződésekkel kezdtem, később fordítottam a különböző törvényeket, rendeleteket. Amikor a fordítószolgálatunkat átvette a Szövetségi Végrehajtó Tanács fordítószolgálata, a többiek elmentek, én azonban itt maradtam. Ezután a Küldöttek Híradóját és a Szocialista Szövetség közleményeit fordítottam.

Sokáig a belpolitikai rovaton dolgozott, miképpen zajlott akkoriban a munka?

– 1989-ben kerültem a Magyar Szó deszkjébe, azaz a belpolitikai rovatra. Volt már ott fordító, de kellett még egy. Elsősorban a Tanjug és a Beta hírügynökség belpolitikai híreit fordítottuk. Egészen 2006-os nyugdíjaztatásomig, a „belpolitikán” dolgoztam, kivéve négy évet, amikor a Tarka Világ melléklethez tartozó TV-műsort szerkesztettem. Nagyon szerettem a fordítói munkát, az évek alatt több deszkfőnököm is volt. Mindig felkészülten jöttem be a szerkesztőségbe. A mai napig is „lógok” a híreken, naponta több híradót megnézek. Ezt úgy nevezem, hogy foglalkozási ártalom. Akkoriban is minden hírt átfutottam, már úgy jöttem be a szerkesztőségbe, hogy tudtam, melyek a legfontosabb történések az országban. Ott dolgoztunk, ahol most a tördelők vannak, a gépírónőknek diktáltunk. Elég nehéz volt, ugyanis meg kellett tanulni kiszűrni, kizárni a szerkesztőségi zajt, a többiek hangoskodását. A „fényképezési” módszert alkalmaztam, fotómemóriával „fényképeztem” a szerb szöveget, és egyszerre már fordítottam magamban. Miközben diktáltam a gépírónőnek, már olvastam magamban a következő mondatot. Tehát a munka nagy koncentrációt igényelt. Később beköltöztünk a mostani szerkesztőségbe, ott hat fülke sorakozott, amelyek mindegyikében egy-egy gépírónő dolgozott, elkülönítve. Hatan diktáltunk egyszerre, így azonban mégis kicsit könnyebbé vált a munka. A szerkesztőségben akkoriban egész más hangulat uralkodott, mint most, tele volt emberekkel, zajlott az élet. Annyian voltunk, hogy már húsz éve ott dolgoztam, de még akkor sem volt saját íróasztalom. Mindig délután jártam be, mivel meg kellett várni az utolsó híreket nyolc óráig. Ezután jött az éjszakai szerkesztő, és ha esetleg valami nagyon fontos dolog történt, akkor azt ő fordította. Mi mindig bevártuk Bóka Gitta kolléganőmmel, akivel nagyon jól együtt tudtunk működni. Ő jobban értett a katonai rangokhoz, a lövedékekhez, úgyhogy a háború idején ő a haditudósításokat, jelentéseket fordította, én meg inkább a banki, jogi dolgokhoz értettem. Mindig szépen el tudtuk osztani a munkát.

Nyugdíjba vonulása után tizenhat évig a hirdetőosztály fordítója volt, mesélne erről?

– A deszk átkerült Szabadkára, ezzel együtt a fordítás is. A munkahelyünk megszűnt, és én 2006-ban nyugdíjba vonultam. Viszont az akkori főszerkesztő megkért, hogy maradjak a hirdetőosztályon fordítónak, mert szükség volt rá. Úgyhogy 16 éven át a hirdetőosztályon fordítottam, mondhatom, hogy ez még nehezebb munka volt, mint korábban,  mert ott éppen mindenhez érteni kellett – a növényvédő szerekhez, a kukorica betegségeihez, a mezőgépek alkatrészeihez, a mobiltelefon-rádióállomásokhoz, a benzinkutak föld alatti tartályaihoz… Órákat dolgoztam otthon is, a számítógépen, keresgettem az interneten a különböző technikai, mezőgazdasági és orvosi kifejezéseket. Szóval nehéz munka volt, de nagyon változatos, szerettem csinálni.

Mit szeretett legjobban a szakmájában, mire emlékszik vissza szívesen ?

– Leginkább a szerteágazó tájékozottságot szerettem, a fordításokból mindig tanultam valami újat, nem csak nyelvileg. Érdeklődő típus vagyok. Mindennapi feladataim kreativitást igényeltek, ezt nagyon kedveltem. A szerkesztőséget is szerettem, mindig úgy éreztem, hogy a második családom. Büszkén mondhatom, hogy negyvennyolc évet dolgoztam a Magyar Szóban, s ez alatt az idő alatt soha semmilyen konfliktusom nem akadt senkivel. Mindig azon a véleményen voltam, hogy mindent meg lehet beszélni, el lehet intézni, mindig nagyon jól éreztem magam. Soha nem jöttem be úgy, hogy: Na, most dolgozni kell. Sőt, amikor szabadságon voltam, útközben mindig beugrottam a Magyar Szóba, üdvözöltem a kollégákat, és csak azután mentem a strandra. Egyszerűen hiányzott a szerkesztőség. Az évi szabadság viszont sosem hiányzott, mivel a munkámat nem éreztem megterhelőnek, nem éreztem, hogy pihenésre lenne szükségem. Nem sok élményem volt, olyan értelemben, hogy nem utaztam, nem jártam terepre, a szerkesztőségben végeztem a munkám. Jólesik visszaemlékezni arra, amikor az általam nagyra becsült Farkas Zsuzsa lektor kolléganő azt mondta, hogy engem nagyon könnyű javítani, mivel magyarul gondolkodom. Igyekeztem mindig tanulni, ha valamit nem tudtam, azt nem hagytam ki, hanem utánajártam, rákérdeztem. Egyesek azt mondták, hogy ne kérdezősködj annyit, mert azt a benyomást kelted, hogy nem tudod. Nekem azonban az volt a véleményem, hogy nem tudhat mindenki mindent, azért vagyunk itt, hogy tanuljunk és fejlődjünk. A hangulat, a munka nagyon kitöltött. Nem voltak kellemetlen élményeim, de külön helyre kiemelhetők sem. Nagyon örülök annak, hogy a Magyar Szónak dolgoztam, és annak is, hogy az egész életemet ott tölthettem. Másfél évvel ezelőtt hagytam abba a munkát, elégnek éreztem. Nagyon szép emlékeim vannak, tartalommal megtelve jöttem el onnan. Azt csináltam, amit szerettem.

Melyek voltak a legnagyobb kihívások a munkájában?

– Néha minden igyekezetem ellenére sem tudtam utánajárni egyes dolgoknak. Főleg a hirdetőosztályon akadt rengeteg kihívás. A belpolitikán kevesebb nehézség merült fel, mert a belpolitikához jól értek, a mai napig követem. Sokan azt hiszik, hogy ha jól tudsz szerbül és magyarul is jól beszélsz, akkor könnyen lefordítod a szöveget. Ez nem így van, kell a jó nyelvérzék, a tapasztalat, a nagy tájékozottság. Nem lehet szóról szóra fordítani, érezni kell a nyelvet. Meg kell érteni, hogy a szerző mit akar mondani, és a gondolatait át kell ültetni, a magyar nyelv szellemében. Ez a lényege a fordításnak. Mindig azt a nyelvet kell nagyon jól ismerni, amelyre fordítasz. Nagyon sok mindenhez kellett érteni, nem csak a belpolitikához, tudni kellett például azt, hogyan kell írni a külföldi politikusok nevét. Most már persze könnyű mindennek utánajárni az interneten, abban az időben lexikonokat kellett forgatni, megnézni, hogy ki kicsoda.

Az igazi kihívások tehát akkor kezdődtek, amikor a hirdetőosztályra kerültem. Például egyszer fel kellett hívnom a temerini malom munkásait, hogy az egyik gépjüknek mi a magyar neve. A Gyógykalauz is külön kihívást jelentett, szintén fel kellett hívni hozzáértő embereket, orvosi rendelőket, mindig utánajártam a dolgoknak. Nagyon kitartó vagyok, amit egyszer elhatározok, azt végigcsinálom. Otthon nagyon sokat olvastam, most már nem annyira, mert a szemem már nem olyan jó, mint régen. A Magyar Szót természetesen továbbra is olvasom, a tévében sok informatív műsort nézek, ezenkívül szeretem a keresztrejtvényt is. Úgy gondolom, hogy az ember nem hagyhatja el magát sem testileg, sem szellemileg. Fontos, hogy találjunk valamit, ami karbantart bennünket.

Soha nem akart újságíró lenni?

– Nem. Úgy éreztem mindig, hogy nem tudnék újságíró lenni, mivel nincs ötletem. Ahhoz, hogy írjak, kell valamilyen személyes indíttatás. Leveleket tudok írni, akár oldalakat is, ám ha valamiről parancsra kellene írnom… Egyszerűen nincs ötletem. Még az egyik főszerkesztő rábeszélése sem segített, aki azt mondta, hogy „belejönnél egykettőre”. Fordítóként viszont nagyon kifejlesztettem azt a koncentrációt, amely lehetővé teszi egyidejűleg három dolog végzését: előre olvasok, mondom a szöveget magyarul, és miközben mondom, már olvasom a következő mondatot. Azt hiszem, ez a legnagyobb dolog, amit megtanultam.

Mit tanácsol a pályakezdőknek?

– A fiataloknak azt, hogy legyen önkritikájuk. Mint már említettem, nem elég az, ha valaki tud szerbül meg magyarul. Sosem tudsz eleget, mindig megtanulhatsz valami újat, nap mint nap. A munka iránti érdeklődés és elkötelezettség nélkül nem fog menni. Fontos a tájékozottság, ez vonatkozik úgy az újságírásra, mint a fordításra. Nem szabad megsértődni, mérgelődni, ha valamilyen kritika ér. Nem kell vitába bocsátkozni, hanem el kell fogadni a kritikát, és törekedni arra, hogy a hibát kijavítsuk.