„Minden lében kanál voltam”

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez, és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

Az újságírók nem csak a szerkesztőségben töltik az idejüket. Munkájuk során rengeteg eseményről tudósítanak, így sok szép élményben lehet részük. A régi időkben, még az internet megjelenése előtt, sokat utaztak az újságírók. Pálics Márta alig várta, hogy útra kelhessen, szeretett barátkozni, új embereket megismerni. Csaknem 30 évet töltött a Magyar Szó külpolitikai rovatán. Pályafutása alatt rengeteg helyre eljutott, számtalan ismeretséget kötött. Lelkesen idézte fel a legszebb élményeit. Mint mondta, nem szeretne neveket említeni, mivel ha csak néhányat megemlítene, megsértené a többi százat, akikkel együtt dolgoztak, barátkoztak, vagy késő éjszakáig vitatkoztak arról, hogyan válthatnák meg, ha nem is a világot, de legalább az újságírást.

Hogyan került a Magyar Szóba?

– A Magyar Szóban 1977. szeptember elsején kezdtem el dolgozni. Júniusban kiírtak egy pályázatot, erre jelentkeztünk heten, és kettőnket vettek fel. A régi szép időkben a vállalatoknak minden évben meghatározott számú gyakornokot kellett felvenniük. Tudáspróba is volt, amelyet sikeresen teljesítettem. Miután német-angol szakon végeztem, a külpolitikai rovatra kerültem. A napi munka leginkább hírek fordításából állt, de eljártunk sajtókonferenciákra is, azt meg kellett írni, és idővel összefoglalókat, azután kommentárokat írtunk. Hétvégeken az ügyeletben szerkesztettünk, tehát mindennel foglalkoztunk a külpolitikán. Ennek az volt az előnye, hogy az ember mindent megtanult. Amikor háromtagúra sorvadt a külpolitikai rovat, megtettek rovatvezetőnek. Kevés munkával járt, mert akkor már kevesebb oldala volt az újságnak és a rovatnak is. Így elvállaltam a vasárnapi újság szerkesztését is, ezt körülbelül egy évig csináltam. Akkor még külön volt a szombati és a vasárnapi újság, így minden szombatot a szerkesztőségben töltöttem. Nyolc hónap híján 30 évig dolgoztam a Magyar Szóban, mindvégig a külpolitikai rovaton. Akkor önszántamból elmentem a Magyar Szóból, és az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségében folytattam az újságírást. Ott sajnos nincs külön külpolitikai rovat, hír- és híradószerkesztő voltam.
 

Mit szeretett leginkább a munkájában?

– A munkámban leginkább az utazásokat szerettem. A külpolitikai rovaton meglepő módon nem szerettek utazni a munkatársaim. Én viszont imádtam, nekem nem volt rangon aluli az sem, hogy elmenjek Belgrádba a Külügyminisztériumba a szokásos unalmas sajtótájékoztatókra. Ezeken megismerkedtem a belgrádi kollégákkal. Mindig is szerettem barátkozni, társaságban lenni, új ismeretségeket kötni. Az utazásaim során rengeteg helyen jártam, szép élményekben volt részem. 

Mire emlékszik vissza szívesen, melyek voltak a legszebb élményei?

– A legszebb élményeim közül kiemelném az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) értekezletét Bécsben a '80-as évek végén. A hidegháború zárási időszakának a kezdetén Bécsben találkoztak először George Shultz amerikai és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter. Óriási volt a felhajtás, 1100 újságíró tartózkodott a Hofburg palotában, a résztvevők is alig fértek be. Amikor befejeződött az első nagy indító ülés, mindenki elindult, hogy leadja a tudósítást, én meg álltam ott, hirtelen nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Úgy adtuk le annak idején a tudósítást, hogy először leírtuk, és ezután telefonon diktáltuk a gépírónőnek. Fantasztikus hangulat uralkodott akkor Bécsben, a légkör tele volt reménnyel és lelkesedéssel, hogy valami jóra változik. Ez volt a legszebb munkával kapcsolatos élményem. 

Ezenkívül belgrádi ismeretségeimnek hála 2002-ben felvettek egy nemzetközi médiaszervezetbe, a SEEMO-ba, amelynek Bécsben volt a székhelye. Azzal a céllal alakult meg, hogy a háború után újra összekösse az egykori Jugoszlávia területeit. Ezért kezdetben mindenhonnan az ellenzéki lapokat és médiumokat, vezető újságírókat szedték össze, jómagam saját jogon, nem a Magyar Szó miatt kerültem be. A szervezet néhány évig fantasztikusan működött. Megválasztottak vezetőségi tagnak is, bejárhattam a volt Jugoszlávia térségeit. Ljubljanában volt az első értekezlet, ezután Zágráb, Ohrid, Szarajevó, Abbázia következett. Az itt kötött ismeretségeknek hála választottak be a Szerbiai Független Újságíró Egyesület végrehajtó bizottságába is. Akkoriban tele voltunk lelkesedéssel, úgy éreztük, hogy tehetünk valamit, változtathatunk valamin. Idővel azonban az ember öregszik és bölcsebb lesz, rájön arra, hogy ezek illúziók, a történelem ismétli önmagát, nem tanulunk semmiből. Lehet harcolni, remélni, de a világ halad a maga útján. 

Hova utazott a legtöbbet, melyek voltak a kedvenc utazási élményei?

– Sokat utaztam Németországba. Egyrészt a német nagykövetség szervezett körutazásokat újságírók számára, különösen az újraegyesülés körüli években, mint például 1994-ben a fontos parlamenti választásokkor. A Jugoszláv Vendégmunkások Egyesülete itthoni szervezetének aktivitásait is figyelemmel kísértem, ezért egyszer meghívtak Frankfurtba, hogy az ottaniakkal is készítsek interjúkat. Voltam Kelet-Berlinben, a Német Szocialista Egységpárt utolsó kongresszusán, 1989-ben, amikor még nem lehetett tudni, hogy az utolsó. Ehhez kapcsolódik Helmut Kohl nyugatnémet kancellár drezdai látogatása, sok száz tudósítóval együtt egész nap a nyomában voltunk: attól kezdve, hogy a nyugatnémet Luftwaffe gépe kora reggel első ízben landolt keletnémet területen, a Frauenkirche romjai előtt este mondott beszédéig. Következett a német újraegyesítés, a többi pedig már történelem.

Moszkvába akkor küldtek, amikor Borisz Jelcin puccsal megdöntötte Mihail Gorbacsovot, aki a kommunizmussal együtt felszámolta a keleti tömböt is, és egy rövid ideig úgy tűnt, hogy a hidegháború befejeztével egy szebb világ köszönt ránk. A jugoszláv nagykövetség sajtóattaséja villámgyorsan kijárt nekem egy különtudósítói igazolványt, amellyel bemehettem a Kremlbe a parlament ülésére. Az nagyon unalmas volt ahhoz képest, hogy az utca forrongott. 

Szép élmény volt Oslo is, ahol 2000 decemberében a Nobel Béke-díj átadásáról tudósíthattam. Az pedig különösen fontos volt nekem, hogy egy washingtoni konferenciának hála meglátogathattam John F. Kennedy sírját az Arlingtoni temetőben.

Utazásaim természetesen elvezettek a Turisztikai Újságírók Egyesületébe is. Néhány évig tartottam velük a kapcsolatot, aminek köszönhetően eljutottam például Szalonikibe, a nagy nemzetközi idegenforgalmi kiállításra. 

A külpolitika mellett foglalkozott-e más témákkal?

– A külpolitikai rovat mellett foglalkoztam más témákkal is, elsősorban kultúrával. Fordítottam is. Kezdetben házon belüli kiadványokba és mellékletekbe, a '90-es években pedig már könyveket is. 

Ezenkívül ragyogó év volt számomra 1985, három akkori hírességgel is sikerült interjút készítenem: Željko Malnar világutazóval, a zenész Bajagával, akit gondolom a mai olvasók is ismernek, és a sztárújságíró Goran Milićtyel, aki a Belgrádi Televízió New York-i tudósítói posztjáról hazatérve megreformálta a második híradót. De pár évvel később Romhányi Ibi színművésznővel, az Újvidéki Színház grande dame-jával is. Szóval minden lében kanál voltam. Szerettem élőújságokra is járni, mert ily módon eljutottam vajdasági falvakba, amelyekben különben sosem fordultam volna meg, és találkozhattam az olvasókkal.

Hogyan emlékszik vissza a szerkesztőségi hangulatra?

– A hangulat a szerkesztőségben a régi időkben nagyon más volt. Az írógépek zakatoltak, kiabálás, telefonálás hallatszott. Mivel szabad volt dohányozni is, tele volt füsttel a terem. A szellemi légkör különösen tetszett. Amikor bejött valamelyik nagy öreg és szellemeskedett, köréje gyűltünk, meghallgattuk, mi is igyekeztünk szellemesnek, olvasottnak tűnni. Úgy éreztük, hogy versenyezni, bizonyítani kell, meg kell mutatni, hogy tudunk valamit. Nagyon kellemes légkör uralkodott, például a sportrovaton délutánonként sakkoztak, közben ment a jópofa szöveg. Akkoriban foglalkoztak is a fiatal újságírókkal, bejártak a nagy öregek, tanácsokat adtak, elmondták, hogy mit vétettünk. Havonta a lektorok vettek elő bennünket, és ha mindenki előtt a fejünkre olvasták a butaságokat, amelyeket leírtunk, akkor azt jól megjegyeztük és igyekeztünk többé nem elkövetni őket. Szívesen emlékszem vissza az akkori hangulatra.

Mivel tölti az idejét nyugdíjas éveiben?

– Amint betöltöttem a 35. munkaévet, és mielőtt megszigorították volna a nyugdíjba vonulás feltételeit, abban a másodpercben elmentem nyugdíjba. Nem bántam meg. Ennek már tizenkét éve. A munkát viszont nem hagytam teljesen abba, továbbra is fordítok, jelenleg leginkább magyarról szerbre. A nyugdíjas évek természetesen nemcsak munkával telnek, hanem utazással is. A tenger egyik örök szerelmem. Görögországot szeretem, számos szigetén jártam, Olaszországot is, habár ott inkább a látnivalókat, szinte sajnálom fürdésre pazarolni az időt. De a visszatérő szerelmem Dalmácia, nemcsak a táj, a part, az ételek miatt, a dalmátok nyelvjárását élvezem. Az utóbbi években főleg Bračra járok. Mint már említettem, szeretek barátkozni, ismerkedni, újat látni, hallani. Sokat olvasok, színházba, kiállításokra járok, kedvelem a művészeteket, a régészetet, a történelmet.

Mit tanácsol a fiatal újságíróknak?

– A fiatal újságíróknak azt tanácsolom, hogy válasszanak maguknak egy olyan területet, amit szeretnek, ez lehet gazdaság, kultúra, valami szűkebb témakör. Szerintem ezek a rovatok adják egy újságnak a szavahihetőségét, azt, hogy még mindig olvassák az emberek. A belpolitika ugyan minden újságban a legfontosabb rovat, de én sosem szerettem. Semmi sem változik, csak a nevek és a figurák cserélődnek. Tehát meg kell találni azt a területet, amellyel az ember szívesen foglalkozik, hogy ne csak kényszerből, kedvetlenül végezze a munkáját.