A sokoldalú újságíró, szerkesztő és lapkiadó

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

Lapunk egykori kiváló tollú újságírói sorában említhetjük Dujmovics Györgyöt, aki a külpolitikai rovat munkatársaként és szerkesztőként nemcsak a lapnál eltöltött több mint két évtizedes munkájával, hanem a mintegy százéves múltra visszatekintő Temerini Újság újraélesztésével és annak közel harminc éve tartó szerkesztésével is maradandót alkotott. A múltban szerzett számos elismerés mellett idén júliusban szülőfaluja Temerinért díjjal ismerte el a közösségért végzett évtizedeken át tartó önfeláldozó munkáját. Erről és a lapnál szerzett tapasztalatairól, élményeiről is kérdeztük egykori kiváló munkatársunkat.

 Hogyan került a Magyar Szóba?

– Kalapis Zoltán ötven évvel ezelőtt írt néhány soros levelét tartom a kezemben. Ez áll rajta: „Kedves Dujmovits, Kérem, keressen fel szombaton, 1974. július 6-án a Magyar Szó szerkesztőségében, hogy megbeszéljük kérelmét.” Fél évszázad távlatából azt mondhatom, hogy ez a levél irányt szabott életem további alakulásának, és ma is hatással van rá. Ugyanis ennek nyomán kerültem a lap szerkesztőségébe gyakornokként, és lettem újságíró, szerkesztő, majd jóval később lapkiadó és nyomdai kisvállalkozó is. 1974 nyarán a Magyar Szó pályázatot hirdetett újságíró-gyakornokok felvételére. Lekéstem róla, hogy miért, már nem tudom. De nem hagytam annyiban. Levelet írtam hát Kalapis Zoltán főszerkesztőnek, hogy a késés ellenére szeretnék pályázni. Felkerestem a megadott időpontban, szívélyesen fogadott, és azt mondta, vannak hozzám hasonlók, ezért lesz pótlólagos írásbeli tudásfelmérő, jelenjek meg, és ha megfelelek, már szeptember elsején munkába is állhatok. Megfeleltem, és 1974. szeptember 1-jén dolgozni kezdtem a lapnál. Nagyon nagy öröm volt ez számomra. Szinte napra pontosan ötven éve ennek.

 Mikor ismerkedett meg az újságírással?

– A szakmai ismereteket természetesen a Magyar Szóban volt lehetőségem elsajátítani. Az itt korábban megszólalt munkatársaim már beszéltek róla, hogy a lap szakmai szinten mennyire kiválót nyújtott. A Magyar Szóról sokáig nem véletlenül járta az a vélemény, hogy a világ legjobb magyar nyelvű napilapja. „Legjobb” lapot középszerű (vezető) káderállománnyal nyilván nem is lehet csinálni. Rendkívül sokat kaptam az idősebb kollégáktól én is, amiért ma is hálás vagyok nekik. Voltak további szakmai tudásforrások. A külpolitikai rovat tagjai, ahol én majdnem mindvégig dolgoztam, külföldi tanulmányutakon, valamint minisztériumi sajtótájékoztatókon vehettek részt. A németországi Carl Duisberg Gesellschaft, hogy csak egyet említsek a sok közül, számon tartotta a külföldön német nyelvet tanult újságírókat és hosszabb-rövidebb tanfolyamokat szervezett számukra Németország különböző városaiban. Élményszámba mentek ezek az utak, az ott hallottak sokat jelentettek a fiatalok számára.Egy ilyen kurzuson hallottam egy kiváló szakmai előadást a helyi és az országos sajtó egymást kiegészítő mivoltáról. Az előadó kifejtette, hogy az átfogó és hiánytalan tájékoztatás szempontjából az országos lapok és a helyi újságok azonos értékűek. Olyanok, mint a híd két pillére, mindkettőre szükség van. Ez a gondolat szinte megfertőzött és egyben megnövelte a szememben szülőfalum ma immár csaknem százéves kis újságjának a jelentőségét. A belgrádi minisztériumba is eljártak a külpolitikusok sajtóértekezletekre. Az ott előadók rávilágítottak számos háttérösszefüggésre, számtalan új információt lehetett megtudni. Kedveltem egy magas beosztású macedón minisztériumi előadásait hallgatni, aki ilyeneket mondott a sajtó okoskodó, vagy éppenséggel hevesen kérdezgető képviselőinek: „Kérem, kedves kolléga, fogja vissza élményszerű meglátásait, azokat hagyja inkább a hálószobájára. A mi dolgunk nem az, hogy szurkoljunk egyik vagy másik vezető politikai személyiségnek, országnak, vagy hogy elmarasztaljuk őket, hanem az, hogy tényeket és helyes összefüggéseket tárjunk az olvasók elé. Szurkolni a futballmeccsen lehet és kell is.” Ezt egy életre megjegyeztem magamnak.

 Melyik rovatokon dolgozott karrierje során?

– A Magyar Szóban szinte minden kezdő az Újvidék rovaton kezdett. Én Szavics Gyurka inasa voltam, aki egy rendkívül színes egyéniség hírében állt. Az a hír járta róla, hogy önképzéssel jutott el egy irigylésre méltó tudás szintjére és kiváló tolla van. Vérbeli riporter és jóval több annál, mint aminek látszik. Furfang is lakozik benne. Újságírói színre lépésem azzal kezdődött, hogy Szavics, így hívta őt mindenki, hevenyészve, a szerkesztőségi lárma közepette a deszkben elmondott nekem egy szöveget, hogy mi van egy bizonyos fotón, s a következő feladatot adta: „Amit elmondtam, abból írsz egy képaláírást, és a szöveged lektorálás nélkül leadod a nyomdába!” Nyári szünetben mi, testvérek és az akkori temerini fiatalok közül sokan mások több helyen is dolgoztunk, és ott emberismeretet is szereztünk. Ennek birtokában a Szavicstól kapott feladat kapcsán két kérdés merült fel bennem. Miért nem láthatom én a fotót? Miért kellene lektorálás nélkül nyomdába adni egy gyakornok szövegét? Az olvasóra bízom a megfejtést. A gyakornok mindenesetre némi kérdezősködés után a nyomdában megkereste a kérdéses fotót, megírta és bizalmasan lektoráltatta szövegét, majd nyomdába adta. „Ennek a fiatalembernek jól kikovácsolt mondatai vannak, mehetne akár fordítónak is a belpolitikára…” – hangzott el másnap rovatértekezleten az új gyakornok kollégáról a minősítés. Kiálltam hát Szavics próbáját. Szíven ütött, amikor hirtelen távozott az élők sorából. Az újvidéki oldalról röviddel később valóban a belpolitikai rovatra kerültem „Tanjug-huszárnak”. Ez a csapat fordította, rövidítette a telexen érkező szövegeket. A későbbiek során huszonvalahány évig a külpolitikai rovat munkatársa voltam. Ugyanúgy a teljes önállóságot követelő munkakörben hajnali szerkesztő, Csorba Zoltán főszerkesztése alatt külpolitikai rovatvezető, külföldi tudósító, számos esetben és hosszabb ideig egy saját rovatot vezettem, ami a Nemzetközi figyelő címet viselte. Ezt, különösen a délszláv konfliktusok idején, nagyon sokan olvasták, szerb ajkú emberek is. Internet még nem lévén, ez jó megoldás volt. Abból állt, hogy hetente két-három alkalommal összefoglaltam a külföldi német, angol, amerikai, francia stb. sajtó jugoszláviai helyzettel kapcsolatos írásait.

 Milyen emlékezetes pillanatok maradtak meg önben?

– Emlékezetes pillanat akadt jó néhány, de számomra kiemelkedő volt az, amelyik a Ceausescu elleni romániai forradalom helyszínén történt velem és kollégámmal. Túlzás nélkül állíthatom, hogy Szabó Jóskával ott életveszélyben voltunk. Sűrű lövöldözés, utcai harcok közepette, a sötét éjszakában érkeztünk meg kocsival temesvári szállodánkba. A túloldali épület padlásáról a védekező titkosrendőrség, a Securitate tagjai automata fegyverből lőtték a hotelt. Azt a helyszínen megtudtuk, hogy a legfelső szinten titkos lehallgató központ volt elhelyezve számtalan írásos, bizonyítékként felhasználható okmánnyal. Nagyon rosszkor voltunk rossz helyen… Az előcsarnokban a nemzetközi sajtó képviselői voltak bezsúfolva. Se áram, se telefon, se víz, csak fegyverropogás és robbanások sorozata. Reggelre aztán mindez mintha elcsitult volna. Abban maradtunk a kollégával, hogy a beton virágtartók mögött és a hotel között kúszva-mászva megközelítjük autónkat, ami egy Yugo volt, és irány Arad. Talán arra még tiszta a levegő, kis rádiónk ezt mondta be. Ám mihelyt kijutottunk a hotel ajtaján, lövések sorozata csapódott be előttünk. Utána láttuk, hogy a katonák vonulnak be az épületbe, erősítés érkezett. Néhány óra elmúltával, amit a beton virágtartók között hasalva töltöttünk, valóban csönd lett. Ezt kihasználva hagytuk el sietve a helyszínt. Egyébként az innen írt jelentésekért és a kelet-európai változásokról szóló tudósaimért 1989-ben a szerkesztőség az év újságírója díjjal jutalmazott. Majdnem posztumusz lett belőle.

Milyen volt a légkör a szerkesztőségben?

– Szerettem a Magyar Szóban dolgozni, mert egy időben pontosan az volt, ami az én habitusomnak megfelelt. Dinamikus munkahely, naponta tele eseménnyel, hírrel, emberekkel. Volt ott nyomdagépkezelő, mert olykor a nyomdászok is feljártak a deszkbe, betűszedő, mindentudó okos szerkesztő, nyelvi és politikai vita, nagy mesélő nyugdíjas, hozzáférhető külföldi sajtó stb. És cigarettafüst minden mennyiségben. Egy szellemi kavalkád volt a szerkesztőség, jobb- és baloldali meggyőződésűekkel, titóistákkal, semlegesekkel, középszerűekkel és zsenikkel. Volt másmilyen légkör is, később, ami korántsem illeszthető a kedves emlékek sorába, ám ha őszinte akarok lenni, az is része volt az életnek.

Közel három évtizeddel ezelőtt újraalapította, bejegyeztette, azóta is szerkeszti és kiadja a Temerini Újságot. A lap nyomtatása is az ön vállalkozása keretében történik. Hogyan történt meg ez a váltás?

– Tudni kell, hogy mindez nem „csak úgy” történt, és nem valami légből kapott dologról van szó. Szülőfalumnak, Temerinnek ugyanis 1928 és 1944 között saját lapja volt, amelyet a helyi Lang nyomda tulajdonosa adott ki hetente Temerini Újság címen. A helyi iparosok és földművesek lapja volt ez. A Magyar Szó 1959-től Temerin rovatcím alatt már híreket közölt, Temerini Újság című melléklete pedig 1978. október 5-étől szolgálta a település magyar ajkú lakosságának tájékoztatását. Csütörtökönként 1200 példány, sőt több is elkelt belőle. Ennek szerkesztője éveken át a szintén Magyar Szó-s Góbor Béla volt. 1993-ban a balkáni háborús körülmények és az infláció okozta anyagi nehézségek miatt a lap, mint a többi hasonló, megszűnt. Tehát adva volt egy hibernált állapotban levő lap, amit újra kellett éleszteni. Nekem akkor már voltak a Magyar Szónál szerzett újságírói, szerkesztői, sőt jelentős nyomdai tapasztalataim is. Önálló, hajnali szerkesztőként ugyanis szoros napi kapcsolatban álltam a nyomdász szakmával, és a nyomdász kollégáktól, bejárva a Forum részlegeit, elsajátítottam e szakma elméleti és gyakorlati tudnivalóinak lényegét. Nagyon érdekelt. Az 1990-es évek a délszláv konfliktusok és háborúk időszaka volt, de akkor kezdődött a privatizálás is. Mindez közrejátszott abban, hogy más irányba lépjek. Döntő befolyást azonban Ökrész Károly volt községi elnök, helytörténeti kutató gyakorolt rám, aki azt mondta: „Temerin nem lehet helyi lap nélkül!” Éreztem annyi erőt, talán képességet is magamban, hogy vállalkozás formájában újraindítsam a nagy hagyományokkal és ragaszkodó olvasótáborral rendelkező helyi tájékoztató kiadványt, a Temerini Újságot. A morális késztetésen kívül volt még egy nem elhanyagolható mozzanat. Ennek lényegét talán megboldogult Fischer Jenő külpolitikus kollégám és barátom fogalmazta meg tömören a Magyar Szó 2004. szeptember 8-ai számának 10. oldalán, ahol a Hol van Fischer? (a sakkozó – a szerk.) című cikk egyik bekezdésében ezt írja: „A képen jobbról az első Dujmovics György. Annyi víz lefolyt azóta a Tiszán, hogy megbocsátható bűn, ha nem emlékszem, hogy akkor a külpolitikai rovat szerkesztője, vagy a hírmagyarázója volt-e. Kedveltem sajátos, archaikus nyelvezetét, tiszteltem szaktudását. Utólag elolvastam több kommentárját, tisztán látta, hova vezet az út, amelyre kényszerítettek bennünket. Amikor rendszertelenné vált, sőt elmaradt a bérek kifizetése, az értelmére hallgatott, s megvált az újságtól. Napjainkban lapkiadó, nyomdatulajdonos.” A komplett lapszámot édesanyánk halála után a dolgai között találtam meg, ahova az öt fiáról szóló emlékeit gyűjtögette. Azt is el kell mondanom, sokan voltak olyanok, akik nem bíztak benne, hogy a lap folyamatosan és hosszabb ideig meg fog jelenni. De nem így történt. Ma nyugdíjasként az 1528. számot szerkesztem.

 Nemrégiben szülőfalujában átvehette a Temerinért díjat. Hogyan élte meg ezt az elismerést?

– Emberi tulajdonság örülni annak, ha az ember dicséretben részesül. A Temerini Újság újraindítását és működtetését, mint említettem, részint lelkiismereti kérdéskén éltem meg. Természetesen megköszöntem, hogy számon tartották és elismerték a teljesítményemet. Hozzáteszem azonban, hogy a lapkiadás minden tulajdonviszonytól függetlenül csapatmunka, az újság készítésében, nyomtatásában és terjesztésében számos munkatárs és bedolgozó egyén vett részt az elmúlt három évtized során, akiket szintén dicséret és elismerés illet. Kiváltképpen Koroknai Károlyt és családját, akik a lap első számától kezdve mind a mai napig terjesztik az újságot. Ebben a munkában része volt és van a feleségemnek, Juditnak és Krisztián fiunknak, akinek cége jelenleg a Temerini Újság kiadója. Ő azonban már más vizeken evez, nyomdai vállalkozása keretében ipari címkegyártással foglalkozik.

 Ön szerint mit tesz egy újságírót igazán jó szakemberré?

– Véleményem szerint meg nem kerülhető, alapvető feltétel a kíváncsi, érdeklődő alaptermészet. Valahogy úgy, mint ahogyan azt egyik kedvencem, Horváth Charlie énekes költőien megénekli Hajnali szél című csodálatos dalában: „A hajnali szél háztól házig szalad, mindenkiről mindent tudni akar.” Nem árt, ha az újságíró mindig legalább egy kicsit többet tud, mint az olvasója, valamint az újságírónak feltétlenül szüksége van az idegen nyelvek ismeretére is.