Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.
Kisimre Ferenc, nyugalmazott kollégánk az újvidéki rovat munkatársaként kezdte pályafutását, majd belpolitikai újságíró lett, ezután pedig a szabadkai szerkesztőség vezetője. Harminchárom éve Szegedre költözött, a Magyar Szóval kapcsolatos szép emlékei viszont még elevenen élnek benne, és szívesen idézi vissza őket. Amikor csak lehet, akkor beszerzi a Magyar Szót, bár ez külföldről nehéz. Viszont, ha a vajdasági rokonai vagy ismerősei látogatják meg, mindig visznek neki újságot.
Mivel sok-sok kilométer és egy országhatár választ el minket jelenleg, az internet nyújtotta lehetőség és kényelem segítségével készítettük el ezt az interjút, ő viszont még emlékszik a vonalas telefonon keresztül történő tudósításra és az írógépek kattogására. Kisimre Ferenc már a beszélgetés elején arra kért, hogy tegeződjünk.
Szabadkai szerkesztőség (Fotó: Privát archívum/Facebook)
Mikor és hogyan kerültél a Magyar Szóba?
– 1971. február 1-jén kezdtem el dolgozni az újvidéki szerkesztőségben. 1979-ig voltam ott, utána Szabadkára helyeztek át, az ottani szerkesztőség vezetője voltam egészen ‘91-ig. Ez az időszak életem egyik legszebb korszaka volt. Míg az ember fiatal, akkor mindenre úgy emlékszik vissza, hogy az volt a csúcs. Én az újvidéki rovaton kezdtem el dolgozni, a legendás Szavics György szerkesztőnél. Öten dolgoztunk ezen az oldalon. Azóta sajnos Habram Károly és Vida Júlia elhunytak, valamint ott dolgozott még Szeli Miklós, Góbor Béla és jómagam. Később áthelyeztek a belpolitikai rovatra. Nagyon szerettem az újvidéki szerkesztőséget. Mindannyian egy fedél alatt voltunk, mindenki ismert mindenkit. Néha bizony volt egy kis hangzavar, kiabálás, és nem lehetett mindent hallani, de megvolt a hangulata ennek is. Sajnos azóta azok a kedves kollégák, akiket említettem, vagy nem élnek, vagy távol élnek, és nemigen van alkalmam találkozni velük.
Élőújság Szegeden (Fotó: Dávid Csilla)
Német szakos voltál az egyetemen. Ezután miért épp a Magyar Szóban helyezkedtél el?
– Topolyán születtem, de Újvidéken jártam egyetemre, német irodalom és nyelvészet szakra. Már korábban is ismerkedtem az újságírással. Akkortájt még volt pionírújság, általános iskolásként ennek tudósítottam, utána középiskolás koromban a Képes Ifjúságnak, akkor még nem így hívták, hanem csak Ifjúságnak. Aztán volt egy pályázat tudósítóknak a Magyar Szóban. Én ezen egészen jól szerepeltem, és behívtak a szerkesztőségbe. Vukovics Géza volt a főszerkesztő. Leültünk, és megkérdezte tőlem, hogy mit szólnék ahhoz, hogyha ösztöndíjat adnának, majd mikor befejezem a tanulmányaimat, akkor ott dolgoznék a Magyar Szóban. Ez rendkívüli megtiszteltetés volt számomra, nagyon megörültem neki. Közben egy évre még Németországba is elmentem állami ösztöndíjjal, és kint tanultam Halle Andersaleban. Mikor hazajöttem onnan, akkor jelentkeztem a Magyar Szóban, hogy szeretnék dolgozni. Vukovics Géza kézen fogott, odavezetett Szavics Györgyhöz, bemutatott neki. Ő pedig azt mondta, hogy ő ezt az embert nagyon jól ismeri, mert előtte egy hónapot vagy kettőt nyáron bedolgoztam az újságba. Ekkor kezdődött el a pályafutásom, ami elég hosszan tartott.
Milyen volt a hangulat a szerkesztőségben?
– Rendkívül családias volt az akkori környezet. A Forumnak volt egy nyaralója is kinn a Horgász-szigeten. Oda jártunk ki közösen a munkatársakkal, valaki a párjával jött. Ezek felejthetetlen emlékek maradtak. Mentünk kirándulni is természetesen, mert azt is megszervezte a Forum szakszervezete.
Merre utaztál még munkaügyben?
– Elég sokat utaztam. Mivel német szakos voltam az egyetemen, többször küldtek ki terepre erre a nyelvterületre. Németországban például én voltam az első, aki a berlini világifjúsági találkozóról tudósított 1973-ban. Persze akkor még nem ilyen modern ketyerékkel dolgoztunk mint most, hanem a sajtószobában volt egy darab vonalas telefon, és azt kellett megrohamozni. Ez nagyon ritkán sikerült, de miután beszélem a nyelvet, megoldottam úgy, hogy bekéredzkedtem valamelyik irodába, sőt egyszer a konyhából is telefonáltam. Ezt alig akarta elhinni a gépírónő, amikor hallotta, hogy csörömpölnek a háttérben az edények. Sokat jártuk a vajdasági falvakat, településeket, és onnan hoztunk riportokat. Illetve volt még egy izgalmas megbízatásom. Az ideiglenesen külföldön dolgozó munkásokról kellett írnom. Ekkor jártam Németországban, Ausztriában, sőt Svédországban is, ahová később kikerültem ösztöndíjasként.
Később átkerültél Szabadkára. Ott milyen volt dolgozni?
– Nagyon jó volt, mert még akkor is fiatal voltam, és ott egy kicsit felelősségteljesebb volt a munkám, mert belpolitikai tudósító voltam az első évben, utána pedig rám bízták a szerkesztőség vezetését. Tizenhárom évet töltöttem Szabadkán, ebből másfelet kint voltam Svédországban, mert kaptam egy ösztöndíjat. Halmstadba mentem, amely egy dél-svédországi város. Ott nyelvet tanultam, továbbá az ottani Vajdaság nevű magyar egyesületben tevékenykedtem. Ezt a kis közösséget az ottani vendégmunkások alapították. Főleg a gyerekeket tanítottam versikékre, énekre, mondókákra, a fiatalokkal pedig színdarabokat tanultunk. Tehát ez is egy nagyon-nagyon mozgalmas korszaka volt az életemnek. Amikor hazajöttem Szabadkára, már forrongott egy kicsit a tájék. Én pedig csodálkoztam, mert egy egészen nyugodt, békés országból hazamentem, az utcán tüntetők vonultak, és mindenhol káosz uralkodott. Viszont tényleg szerettem Szabadkán lenni. Nagyon sok élőújságot szerveztünk ott, és a környező településeken. Kedves munkatársaim voltak, akik közül már szintén nagyon sokan távoztak a minden élők utolsó útján. Kiváló volt a hangulat ott is. Mindössze tizenketten-hárman dolgoztunk a szerkesztőségben. Mindennap elég korán bementünk, 7-8 óra tájban azért, hogy fél 12-re elkészüljön az oldal. Megcsináltam az oldaltükröt, átnéztem az írásokat. Volt egy lektorunk, ő is átnézte, és utána beletettük egy nagy borítékba. Ezt a titkárnő mindennap kivitte a szabadkai autóbusz-állomásra, ott odaadta az Újvidékre induló buszsofőrnek. Hogyha volt valamilyen esemény késő délután vagy este, akkor azt telefonon keresztül továbbítottuk az újvidéki szerkesztőségbe. Később, amikor már megjelentek a számítógépek, könnyebb volt dolgozni. Én viszont abban az időben már távoztam onnan.
Térjünk vissza az élőújságokra. Ezek hogy néztek ki akkor?
– Ezek rengeteg szervezést igényeltek. Nem lehetett csak úgy, hogy odaállítunk egy faluba vagy egy közösségbe, és azt mondjuk, hogy mi jöttünk. Előtte fel kellett venni a kapcsolatot az ottani helyi közösséggel, megbeszélni mindent. Felbecsültük, hogy mekkora nézőszámra számíthatunk, de mindig többen jöttek, mert az tulajdonképpen ünnep volt, amikor a Magyar Szó megjelent egy-egy helyi közösségben. Azt hiszem, hogy ez is volt a mozgatórugója az egésznek. Szinte minden hónapban volt egy élőújság. Ezt előtte természetesen beharangoztuk a lapban. Írtunk arról az adott településről, ahová mentünk. Mindig voltak vendégeink. Ha például valamelyik településen sportsikerek voltak, akkor azt az adott sportolót meghívtuk az élőújságra. Vagy olyasvalakit, aki érdekes ember volt, és beutazta a világot. A helyiek mindig meghívtak bennünket egy pörköltre, vagy pedig csak egy kis pogácsázásra, és itókát is hoztak. Volt, ahol nagyon finom pálinkát főztek, akkor azzal dicsekedtek. Aki nem vezetett közülünk, az persze meg is kóstolhatta. Általában öten-hatan mentünk egy-egy ilyen olvasókkal való találkozásra. Szabadkán az volt az érdekes, hogy ott volt egy saját kis zenekarunk is, amely a szerkesztőség tagjaiból állt.
A Magyar Szó Szegeden (Fotó: Privát archívum/Facebook)
Mennyire számított anno presztízs szakmának az újságírás?
– Jobban, mint most, nyilván ezért is kérdezed, mert megpróbálod összehasonlítani az egykori meg a mostani helyzetet. Igen, akkor, hogyha mondtad, hogy újságíró vagy, akkor egy kicsit könnyebben megnyílt előtted minden kapu, különösen akkor, amikor már megismertek, ezt az otthoni viszonylatban mondom, de külföldön is. Tehát én jól éreztem magam a bőrömben, mint újságíró, és nem is kívánkoztam ki abból. Nekem bár tanári végzettségem van, egyetlen egy órát sem tartottam meg. Úgy éreztem, hogy az én habitusomhoz sokkal jobban passzol az újságírás. Igyekeztem mindig képezni magam, utánanézni mindennek. Akkor még jóval nehezebb volt a felkészülés egy-egy eseményre vagy interjúra. Most megnyomok egy gombot, és az interneten mindent megtalálok, de anno még lexikonokat, könyveket, tanulmányokat, történelemkönyveket, földrajzi könyveket kellett bújni, és úgy felkészülni.
Hogyan élted meg azt, amikor elmentél Magyarországra, és itt hagytad Vajdaságot és a Magyar Szót?
– Nehéz volt, mert én eléggé nagy veszélyben voltam, besoroztak volna, és ahhoz nem fűlt a fogam. Családom volt már, két gyerekkel, és akkor elhatároztuk feleségemmel, hogy eljövünk. Ami a munkát illeti, nem volt különösebben nehéz az elhelyezkedésem, több helyre is hívtak. Nekem például nem volt soha olyan gondom sem, hogy kinéztek volna a sorból a magyarországi szerkesztőségben. Csak tettem a dolgom, elvégeztem a feladataimat. Tizenhárom éven keresztül dolgoztam Szegeden, majd később Pestre kerültem öt évre az Országos Rádió és Televízióhoz. Ezután visszajöttem Szegedre, és itt először a helyi televíziónál, majd pedig egy kereskedelmi tévénél dolgoztam egészen a nyugdíjaztatásomig.
Most a nyugdíjas éveidben mivel foglalatoskodsz?
– Készül egy olyan novelláskötetem, amelyikben a még nem publikált írásaim vannak benne. Régebbiek, még a Magyar Szóban írt jegyzeteim is. Rendszeresen írok, és kapok ötleteket, vagy pedig sokszor meghatározzák, hogy miről kell írnom. Megkértek egy debreceni alapítványnál, írjak arról, hogy milyen volt a gyermekkorom. Én akkor az unokámhoz fordultam, aki Pesten lakik. Azt mondta, hogy papa, írj arról, hogy milyen volt a te gyermekkorodban a tömegközlekedés. Azt válaszoltam neki, hogy Topolya egy ilyen húszezres kisváros, amikor én ott éltem, és gyerek voltam, akkor nem volt se tömeg, se közlekedés.
Mit tanácsolnál a mai fiatal, pályakezdő újságíróknak?
– Először is tanuljanak sokat, pallérozzák az anyanyelvüket, amennyire csak lehet, és sokat gyakoroljanak. Tehát sokat írjanak, és mindig legyenek a kereteken belül. Ezt úgy értem, hogy nem szabad rögtön kilépni abból a keretből, amelyet meghatároznak a számukra. Tehát, ha valakit besorolnak az újvidéki rovatra, akkor ott kell legtöbbet tenni, megismerni azt a területet, szépen megírni a cikkeket, és olyan kéziratokat leadni, amelyek aztán belekerülhetnek a lapba. Azt javaslom továbbá, hogy ezeket a modern eszközöket használják, amennyire csak lehet. Nagyon, de nagyon sok értelmes dolgot meg lehet tanulni ezekkel.
Nyitókép: Kisimre Ferenc (Fotó: Dávid Csilla)
