„Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökké valóságon keresztül.” – Kossuth Lajos 1890. szeptember 20-án Turinban elhangzott beszédében ezekkel a gondolatokkal foglalta össze az aradi mártírok magyarságért hozott áldozatának jelentőségét és annak örökkévalóságát. A világ magyarsága ezen a hétvégén emlékezik meg történelmünk egyik leggyászosabb eseményéről. Az elmúlt évszázadokban a történelem számtalan szenvedést és megpróbáltatást hozott a magyarság számára, amelynek során sokszor fegyverrel kellett megharcolnia a szabadságáért és a nemzet megmaradásáért. A múlt eseményeire visszatekintve azt láthatjuk, hogy a magyarság sosem riadt vissza attól, hogy ha szükségét érezte, a szabadságáért kardot rántson és küzdjön érte. A számos gyászos esemény között talán az egyik legtragikusabb mégis október 6-a. Ezen a napon ugyanis százhetvenöt esztendővel ezelőtt végezték ki Aradon a magyar honvédség tizenhárom magas rangú tisztjét, akik közül egy altábornagyi, tizenegy tábornoki és egy ezredesi rangban állt a kivégzőosztag elé, vagy pedig a bitófa alá. Már maga a kivégzés is szimbolikus volt, hiszen azt a bécsi forradalom kitörésének és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján hajtották végre. Az aradi vértanúk a szabadságharc kezdetén aktív, vagy kilépett császári tisztek voltak és a harcok során játszott szerepük miatt a császári udvar példát kívánt statuálni a kivégzésükkel. Szükséges azonban megemlíteni, hogy Aradon a nemzeti emlékezet részévé vált tizenhárom honvédtiszt mellett még Pesten kivégezték Battyhány Lajost, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, valamint ezt megelőzően 1849. augusztus 22-én Ormai Norbert ezredest, akit szokásos első aradi vértanúnak is nevezni. Rajtuk kívül 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvédezredes és 1850. február 19-én Ludwik Hauk alezredes életét is kioltották. Lenkey János vezérőrnagy szintén halálra volt ítélve, azonban a várfogságban töltött idő alatt megtébolyodott, ezért nem végezték ki. Az összesen körülbelül százhúsz jóváhagyott halálos ítélet végrehajtása 1849 januárjától egészen 1854-ig elhúzódott, és a kiadott császári irányelvek alapján zajlott le. Ferenc József és a Schwarzenberg-kormány 1849. szeptember 22-től Julius Jakob von Haynau táborszernagyra, a „bresciai hiénára” bízta a piszkos munka elvégzését.
Az 1849. október 6-i gyászos napon kivégzett tizenhárom honvédtiszt mindegyikét felségsértésben találta bűnösnek az aradi hadbíróság, ezért teljes fő-, rang- és vagyonvesztésre lettek ítélve. Néhányukat Haynau „kegyelme” révén lőpor és golyó általi halálra ítélték, mint Dessewffy Arisztidot, az örmény származású Lázár Vilmos ezredes, hadtestparancsnokot, valamint a zombori Schweidel Józsefet, míg Kiss Ernő volt huszárparancsnokra már eleve ilyen kivégzési módot róttak ki.
A nevezett hadbíróság kötél általi halálra ítélte a német származású Aulich Lajost, Buda ostromának egyik hősét, a horvátországi szerb származású Damjanich Jánost, a szintén horvátországi Knézić Károlyt, Láhner Györgyöt, aki a szabadságharc hadiiparáért volt felelős, gróf Leiningen-Westerburg Károlyt, aki magyar felesége révén került Magyarországra, Nagysándor Józsefet, aki Buda bevételénél az elsők között jutott be az erődítménybe, a bécsi Poelt von Poeltenberg Ernőt, aki osztrák–német származása ellenére is a magyar szabadságharc ügye mellé állt, Török Ignácot, a magyar erődök műszaki felelősét és végül Vécsey Károly vezérőrnagyot, akinek büntetésből végig kellett néznie társai kivégzését.
Az aradi vértanúkhoz hasonlatos sors jutott még további húsz magas rangú honvédtisztnek is, mellettük még több száz honvédtisztet ítéltek halálra, de ezeknek nagyobb részét, főként külföldi nyomás hatására kegyelemből húsz esztendei várfogságra változtatták. Így a birodalom börtönei megteltek magyar politikai rabokkal. A külföldre menekültek közül sokakat távollétükben ítéltek el és nevüket akasztófára kiszögezve tették közszemlére.
A megtorlás, mint láthatjuk, kegyetlen volt, azonban ennek ellenére a szabadságharc megpróbáltatásai, az elvesztett megannyi emberélet nem volt hiábavaló, hiszen a forradalom előtti állapotokat már nem lehetett visszaállítani és a bukás ellenére a nemzetben tovább élt és egyre inkább erősödött a szabadság és a függetlenség iránti vágy. Az aradi vértanúk példája elsősorban a hazaszeretet, az összefogás és az igaz ügybe vetett szilárd hit fontosságára mutat rá. A kivégzettek társadalmi, nyelvi és vallási különbségeik ellenére is töretlen meggyőződéssel álltak a magyar szabadságharc mellé, majd áldozták fel életüket a haza oltárán. Az aradi hősök élete és halála napjainkban is példaértékűnek számít, hiszen olyan hazafiakat tisztelhetünk bennük, akik vállalva eszméiket és meggyőződésüket a magyar szabadságharc igazában, végigharcolták a csatákat, majd végül bátran néztek szembe a halállal.
Október 6-a gyásznapján 175 évvel ezelőtt példaértékű emberek és hazafiak áldozták életüket a magyar nemzet szabadságáért, ez pedig bátorítást és ösztönzést jelenthet számunkra, hogy igyekezzünk méltók lenni hozzájuk!
Nyitókép: Ótos András felvétele
