Az alkotóművész nem megy nyugdíjba

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

Szombathy Bálint munkássága rendkívül szerteágazó és termékeny, a képzőművészet mellett hivatásszerűen foglalkozik írással is, a múltban számos kötet szerzőjeként tűnt fel a neve, nemrégiben pedig szerb nyelven is megjelent a még 2013-ban kiadott Dada-tsúszda – Töredékek Tsúszó Sándor életéből című műve. A termékeny alkotói munka mellett alapító tagja a Bosch+Bosch művészeti csoportnak, valamint a Kosztolányi Dezső Irodalmi Körnek is. Ezen interjú kereteit is meghaladná, ha megpróbálnák részletesen számba venni az elmúlt évtizedekben megvalósított sokrétű munkásságát. A kiváló képzőművész, művészeti író, kritikus egy időben a Magyar Szó munkatársa is volt, ahol grafikai szerkesztőként is kamatoztatta szakmai tudását. A vele készült interjúban a gazdag életútjáról, szakmai tapasztalatairól, a lapunknál eltöltött évekről, és persze a jelenről is kérdeztük.

 Hogyan alakult ki önben a képzőművészet iránti szeretet?

– Ennek előfeltétele minden bizonnyal az olvasás, a könyvkultúra szeretetének korai kialakulása volt, amely egyaránt hozott szövegbeli és vizuális élményeket. De az is biztos, hogy a szeretetet gyorsan felváltotta a képzőművészet melletti tudatos elköteleződés. A szabadkai Sonja Marinković Általános Iskolában tizenhárom évesen csatlakoztam a művészeti szakkörhöz, ennek köszönhetően pedig nemcsak a helyi kiállításokra tudtam eljutni, hanem a belgrádi Októberi Szalonra is, amely jugoszláv szemle volt. Ha tudtam volna, hogy két évtized múlva az én munkáim is ott fognak szerepelni! A gimnáziumban Winkler Imre és Gyermán Tibor tanárok keze alatt formálódtam, és bizonyos ifjúsági kiállítások révén bekerültem a város mozgalmas művészeti életébe. A 60-as évek második felében a szabadkai képzőművészeti világban a Csurgói Ifjúsági Művésztelep kavarta fel a port. Bíró Miklós és Torok Sándor környezetében igencsak jól éreztem magam, mint kívülálló. Aztán néhány esztendő elteltével magam is csoportot alapítottam. A nyomda világához úgy kerültem közel, hogy a Kosztolányi Dezső Irodalmi Kör alapító tagjaként szerkesztője lettem a kör 7 Napban megjelenő mellékletének, amely a Minerva nyomdában készült.

 Hogyan és mikor került a Magyar Szó szerkesztőségébe?

– A jellegzetes nyomdai festékszaggal ugyan a Minervában ismerkedtem meg, a grafikai szerkesztés csínját-bínját azonban az újvidéki Forumban sajátítottam el. Érettségizésem idején felkeresett Tolnai Ottó, és munkaszerződést ajánlott fel másfél évre. A katonaságba távozó Maurits Ferencet, a Forumban készülő Új Symposion grafikai szerkesztőjét kellett helyettesítenem. A megbízatás lejártát követően 1974-ben kerültem a Magyar Szóhoz. Az akkor induló rtv-melléklet grafikai szerkesztése lett a munkaköröm, az idő múltával pedig a napi hajtásba is besegítettem, sokszor hétvégi ügyeletesként.

 Pontosan miből áll a grafikai szerkesztő munkája?

– Részben ő határozza meg egy-egy kiadvány küllemét: a hasábok szélességét, a képek nagyságát, a szöveg- és címbetűk típusát. A napi- és hetilapok már induláskor lefektetnek bizonyos grafikai protokollt, amelyhez évtizedekig ragaszodnak. A sajtó többi része jóval rugalmasabb is tud lenni, sűrűbben változtatva a stíluson, sőt, a formátumon is. A 70-es években ólomból öntött betűkkel (szedéssel) dolgoztunk, a képek nyomódúcai cink klisék voltak. A következő évtizedben teret nyert számítógépes előkészítés a régi technológiát a múzeumba küldte. A grafikai szerkesztő fogalomköre is teljesen átértékelődött. Ma már a számítógépes grafikus álmodja meg a külcsínt. Alkalmam volt lekövetni ezt a történelmi folyamatot, végignézni a gutenbergi kultúra gyökeres átalakulását.

 A lapnál eltöltött évek során milyen emlékezetes pillanatok maradtak meg önben?

– A kora délutáni órákban a deszk úgy nyüzsgött, mint egy hangyaboly; úgy lüktetett, mint egy csúcson járó gyárcsarnok. Az Új Symposion meghitt szerkesztőségi életéhez képest ez óriási élmény volt nekem, a munkafeladatok időzítése ki volt centizve. Működnie kellett a taposómalomnak, nem volt pardon. Minden munkának az emberi vetülete a legérdekesebb. Mint mikroközösség a kézi szedők álltak hozzám közel, akik az oldalakat tördelték az úgynevezett hajókba. Évente egyszer a Magyar Szó kézi szedői – javarészt telepi fiúk – és grafikai szerkesztői feledhetetlen esti halfőzést rendeztek a Horgász szigeten, jócskán kiélve magukat a nótázásban. Ezzel a belterjes társasággal ellentétben csak messziről figyelhettem a sportrovat életét, amely állam volt az államban, akkora volt a belső kohéziója. Piszár József, Árok Ferenc, Varga Tibor, Csordás Árpád, Szántó Zoltán, Gáspár Mihály a lap mitológiai alakjai közé tartoznak. Irigyeltem az egymás közötti barátságuk hőfokát. Emlékezetes pillanatok voltak bőven, de most csak azokat említeném, melyeket egy-egy női mosoly aranyozott be.

 Milyen volt a légkör a szerkesztőségben?

– Az általános légkör rendkívüli események idején lépett felfokozott állapotba. Ilyen volt többek között az országos pártkongresszusok időszaka és a Tito halálát megelőző, valamint követő időszak. És hát ide sorolható Vajdaság miloševići annektálása, a joghurt-forradalom, mivel a tartományi vezetés (tévesen) a sajtóban látta a fő fegyvert. A tévépropaganda azonban letarolta a nyomtatott szót. Sajnos, a józan észt is. Ekkor ugyan már nem a Magyar Szóban dolgoztam, de sűrűn bementem a deszkbe.

 Hogyan alakult ki írói munkássága?

– Nálam minden párhuzamosan bontakozott ki. Érdekes, hogy elsőnek egy írói csoportosulás, a Kosztolányi Dezső Irodalmi Kör indításában vettem részt, és csak annak utána egy képzőművészetiében. De írói műfajaim is szerteágazóak voltak. Gimis éveimben rávetettem magam a zsurnalisztikára: rendszeresen tudósítottam a Képes Ifjúságot, a Magyar Szót, a Dolgozókat és a 7 Napot, de még az eszéki Magyar Képes Újságba is jutott a cikkeimből. Mint ahogy az Újvidéki Rádió ifjúsági műsorába is bedolgoztam. A szépirodalom és a művészeti kritika idővel elnyomta az újságírói ambíciókat. Tanulmányaim elmélyültével egyre inkább a képzőművészeti interpretáció felé fordultam, reflexióim, ismeretterjesztői szövegeim és esszéim előbb az Új Symposionban, majd a Hídban láttak napvilágot. Egyben saját művészetemnek a tolmácsolója is lettem. Ma már regényem is van, nemrég jelent meg szerbül a Vajdasági Művelődési Központ kiadásában.

 A Bosch+Bosch művészeti csoport alapító tagja is volt. Milyen körülmények között jött létre és mi volt a célja?

– A csoport egy forrongó pillanatban alakult, amikor a nagyvilágban értékrendszerek omlottak össze, és értékrendszerek születtek a régiek helyén. Nemcsak a politika forrongott, hanem a művészet is. Új dolgokkal próbálkoztunk, melyeknek tájainkon alig volt előszele. Kozmopolita szemléletet képviseltünk, egy másfajta társadalmi-politikai értékrend mellett tettünk hitet, mint ami most uralkodik szerte a bolygón. Konkrét célokat nem fektettünk le. Nem programok mentén dolgoztunk, inkább csak a szabadság kereteit feszegettük, élvezve a gondolati határtalanságot. Kelet-európai viszonylatban jelentős biztonságot élveztünk, eltérően a többi szocialista ország ifjú alkotóival, akiknek a rendszer meghúzta a kereteket. Persze, a hatalom Jugoszláviában is folyamodott retorzióhoz, amikor megtámadva érezte magát, amikor görbe tükröt tartottak elé.

 A számos elismerése mellett van-e olyan, ami a legkedvesebb a számára?

– Soha sem loholtam a díjak után. Ha kaptam, jólesett, ha nem adtak, nem vettem zokon. A Nagyapáti-díjat például már a 70-es években simán megkaphattam volna, de 2019-ig kellett várnom rá. Ha negyven évig azon rágódok, minek köszönhetem a mellőzést, emésztődve magam látom a kárát. Elvégre az ember nem a díjak miatt alkot. Régen rossz, ha egy művész azt teszi. Emlékezetes marad a Forum Képzőművészeti Díj átvétele, 1993-ban. Borzasztó egy esztendő volt, hiperinflációval, nélkülözéssel. A díj összege olyannyira szerény volt, hogy szinte elpárolgott, amíg kiértem a piacra. A szervezők nem tudták megvendégelni a jelenlevőket, mindenki fizette a saját italát. Minden belesüppedt a gyászos szürkeségbe.

 Most, a nyugdíjas éveiben mivel foglalatoskodik leginkább?

– Érdekes, nem lettem sem galambtenyésztő, sem bolhapiaci árus. Komolyra fordítva a szót: azt mondják, a művész nem megy nyugdíjba, amíg csak ki nem esik kezéből az ecset, amíg le tudja ütni az utolsó betűbillentyűt. Nálam is így van. Művészeti folyóiratot szerkesztek, galériát vezetek a pesti belvárosban, könyveket írok. Két közelgő önálló kiállításra készülök, itt helyben és Belgrádban. Csoportos kiállításokból sincs hiány. Jelenleg egy kelet-európai történeti kiállításon láthatóak a fotómunkáim az Amerikai Egyesült Államokbeli Phoenix-ben.