Az analóg képkidolgozás művésze

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

A digitális fotózás világát élve a fiatalabb generációk képviselőinek talán nehezebb elképzelni, milyen összetett folyamatból állt egykoron egy-egy fénykép előhívása, kidolgozása. A fekete-fehér fényképek korszakának is megvolt a maga varázsa, amit sokszor napjaink színes és digitális fotói már nem tudnak visszaadni. Az analóg képek kidolgozására gondolva sokaknak a sötétkamrák, valamint a vegyszerekbe áztatott, majd szárított képek jutnak eszébe. A fotózás és legfőképpen az ehhez szorosan kapcsolódó laboránsi munka jelentős része a tapasztalaton alapszik. Egykoron lapunk fotóosztályán is sok ember dolgozott, ennek különös és már-már a múlt ködébe veszett világába kalauzolt el bennünket Vujkov Valéria, a Magyar Szó egykori fotólaboránsa. A nyugdíjas éveit töltő egykori munkatársunk manapság már legfőképpen a kerti munkákban leli örömét, és ottjártunkkor is szívélyesen körbevezetett bennünket a kis birodalmában. A fotólaboránsi munkára terelve a szót, Valiban egymás után törtek fel az emlékek, így szó esett egyebek mellett a kezdetekről, a bonyolult munkafolyamatról és persze a mindig kihagyhatatlan érdekes történetekről is.

 Meséljen egy kicsit a kezdetekről! Hogyan ismerkedett meg a képkidolgozás művészetével, és hogyan került a Magyar Szóhoz?

– Az általános iskola után jelentkeztem az egészségügyibe, és csupán négy pont hiányzott ahhoz, hogy bekerüljek, ami sikerülhetett is volna. Apám viszont azt mondta, hogy menjek inkább fényképésznek. Nem tudom már, honnan jött ez neki, de nem mertem ellenkezni, így a Đorđe Zličić fényképészeti középiskolába iratkoztam. Közben egy fényképésznél kezdtem el dolgozni laboránsként, mégpedig úgy, hogy szinte semmit sem tudtam a fotózásról. Ezen a helyen főleg emlékképeket, nagyításokat, készítettünk, valamint a sírkövekre porcelánképeket. Az iskola elvégzését követően a Branko Bajić Foto-Kino Klubban kezdtem el dolgozni egészen más jellegű munkát, mint később a Magyar Szóban. Nagy méretű, 30×40-es fényképeket készítettünk, amelyeket elő kellett hívni, fixírozni és szárítani. Kiállításokra is csináltuk a méteres képeket, megnyitó előtt egész éjjel dolgoztunk. Például Dragutin Savićnak, a Dnevnik fotóriporterének a képkiállításán is dolgoztam. A munkafolyamat során ő is jelen volt, amikor meg elkészültem a képkidolgozással, akkor ellenőrizte a munkát, és jóváhagyta. Az anyakönyvvezetőknél fényképeztük az esküvőket, szóval minden szombat, vasárnap, csütörtök, ne is beszéljünk május 1-jéről, november 29-éről… Nemcsak fotólaboránsként dolgoztam, hanem az esküvőket is fényképeztem. Ha jól emlékszem, épp abban az évben, vagyis 1981-ben váltottam munkát, és kezdtem dolgozni a Magyar Szóban, amikor Újvidéken rendezték meg az asztalitenisz-világbajnokságot.

 Hogyan nézett ki a munkafolyamat?

– A korábbiakhoz képest a lapnál teljesen más jellegű munka volt, amibe bele kellett rázódni. Előhívni a filmeket, kidolgozni a képeket, meg a dokumentálás. Eleinte két laboráns dolgozott: Danis Éva és jómagam, délelőtti és délutáni váltásban, ugyanakkor a dokumentátori feladatokat is elláttuk. Ez úgy nézett ki, hogy hat kockára vágtuk a filmeket, a tasakokat megszámoztuk, valamint megneveztük az eseményt. Amikor a fotóriporter visszatért egy eseményről, átadta a filmet, ezután következett a fénykép előhívása. A sötétkamrában beállítottuk az órát, hogy jelezze, mennyi idő alatt kell előhívni a filmeket. A képkidolgozás folyamata során először is az előhívó, a fixír és a mosás következik. Kezdetben még méricskélni kellett az előhíváshoz a hozzá való vegyszereket, amelyeknek van egy bizonyos hatásidejük, emellett pedig a hőmérsékletre is figyelni kellett. Ezután kiakasztottuk szárítani, és amikor elkészültünk vele, akkor elvittük a fotóriporterhez, hogy kiválassza, melyik képet szeretné. A munka mindig ugyanaz volt, a filmek bevezetése, tasakolás, a fényképek előhívása. Az egész képkidolgozás folyamata nem tartott 15 percnél tovább. A fotólaboránsi munka ellenére előfordult, hogy nekem kellett elmennem fényképezni. Leginkább azt a munkát szerettem, amikor a nyomdászok már türelmetlenül várták a képeket, mert közelgett a lapzárta.

 Meséljen technikai korszakváltásról!

– A számítógépek és a digitális fényképezőgépek elterjedését követően a fotólabor már nem igazán működött. Ebben az időszakban a digitális fényképezőgépek kisszámú digitális felvételt készítettek. A számítógépek bevezetését követően pedig már sokkal nehezebb volt a munka, mert ilyen gépekkel korábban sosem találkoztam. Szerencsére Ifjú Gábor kollégám saját maga kitanulmányozta és elsajátította a számítógépek használatát. Nagyon féltem attól, hogy valamilyen gombot félrenyomok, amivel elrontok valamit, de Ifjú Gábor segítségével lassacskán én is elsajátítottam a számítógépek használatát. Gyakran a számítógép újraindításával oldottam meg, ha valami probléma adódott, ezért pedig Gabi nagyon tudott haragudni rám. Az új technikai feltételek elterjedésével egy egész korszak lezárult. A lapnál történt átszervezés során 2006-ban munkafelesleg lettem, majd hamarosan nyugdíjba vonultam.

 Milyen érdekesebb történetek maradtak meg Önben, amelyekre szívesen emlékszik vissza?

– Egy alkalommal az egyik fiatal tiszteletdíjas fotóriporterünk egy vallási eseményre ment ki, amelyet az Újvidéki Televízió is közvetített. A terepről visszatérő fiatal kolléga átadta a filmet, amelyet elő is hívtam, viszont az rosszul sikerült. Jelentettem is ezt a fotóriporternek, aki azt mondta, hogy fotózzam le a református püspököt a televízióról, amit meg is tettem, és így került be a fénykép az újságba. Egy időszakban ugyanis, amikor nem volt együttműködésünk a Tanjug hírügynökséggel, akkor nagyon sok fényképet a televízióról fotóztak le, de ez nem volt észrevehető. A labdarúgó-mérkőzésekkel kapcsolatban is megemlíthetünk egy kis érdekességet. A mérkőzések fotózásánál a gól pillanata volt a fontos. Amikor a játékos lábánál van a labda, a kapus pedig vetődik, és mondjuk ezt a pillanatot a fotóriporter éppen lekéste, vagyis a játékos lábától a labda már távolabb volt, akkor ilyen esetben a játékszert közelebb kellett valahogy húzni a labdarúgóhoz. Ilyen esetben összeszedtem az összes képet, amelyen volt labda, és azokat mindet kivágtam. Egy tasakunk volt, amiben csak fényképekről kivágott labdák voltak. A játékos képen látható helyzetéhez képest kellett igazítani a labda méretét, amit majd ráragasztottunk a felvételre. Ezután a következő művelet során már várt bennünket a nyomdász, hogy átvegye a képet, és benyomtassa az újságba. Akkoriban még nem volt számítógép, így mindent manuálisan kellett csinálni, így előfordult egy olyan eset is, amikor egy politikai eseménynél egy személyt kellett hasonló módon eltakarni. A szerkesztőségben tehát minden helyzetre találnunk kellett megoldást, nem volt lehetetlen.