Az újságíróból lett politikus

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

Ágoston András neve mindenki számára ismerősen cseng, hiszen a múlt század utolsó évtizedeitől kezdődően egészen a közelmúltig a vajdasági magyar közösség egyik legmeghatározóbb politikusa volt. A közel fél évszázadnyi politikai munkásságának egyik fontos mérföldköve a történelmi Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) megalakításának kezdeményezése volt, amelynek elnöki tisztségét is betöltötte, valamint később a párt céljait továbbvivő Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) megalakítása és vezetése is. Sokan csak a politikai tevékenységét ismerik, azonban már kevesebben tudják róla, hogy a politikai karrierjét megelőzően újságíróként kezdte bontogatni a szárnyait. A jogi tanulmányainak befejezését követően 1968 októberében kezdte meg tevékenységét első munkahelyén, a Magyar Szóban. A ma is élő egykori munkatársaink közül csak kevesen mondhatják el magukról, hogy annak idején napi szinten együtt dolgozhattak napilapunk mind a négy alapító tagjával. A Magyar Szóban eltöltött évek mellett megfordult még a többi újvidéki magyar szerkesztőségben, többek között a Hét Napban is. A napjainkban a közélettől visszavonultan élő és nyugdíjas éveit élvező egykori munkatársunkat a lapunknál eltöltött időszakról, az átélt élményekről és tapasztalatokról is kérdeztük.

 Meséljen a kezdetekről, hogyan ismerkedett meg az újságírással, és mikor került a Magyar Szóhoz?

– Amióta olvasni tudok, a Magyar Szó napi olvasmányom volt. Először a sport, meg az érdekességek. Az újságírás iránti érdeklődésem az 1963-as évre nyúlik vissza. Miután 1963-ban, szeretett nagybátyám javaslatára befejeztem a szabadkai vegyészeti középiskolát, elindultam a magam útján. Az említett év nyarán, Zentán a különbözeti vizsgák, majd ősszel az érettségi abszolválása után beiratkozhattam az Újvidéki Egyetem Jogi Karára. Az újvidéki Forum lap- és könyvkiadó ösztöndíjasaként, majd fiatal újságíróként bejártam a vajdasági öt magyar szerkesztőséget, hogy végül második nekifutásra visszatérjek a Magyar Szóba, ahol belpolitikai szerkesztőségig vittem. Innen kerültem politikai pályára, majd a rendszerváltás során 1989-ben a történelmi VMDK alapító elnökeként beléptem az országos politikába is.

 Milyenek voltak az első tapasztalatai kezdő újságíróként?

– Újságírói pályafutásom során rossz élményeim – elsősorban, mert szerettem a hivatásom – nem voltak, csak jó tapasztalataim. Főképpen a Magyar Szó alapítóitól tanultam. Nevük álljon itt most is: Gál László, Keck Zsigmond, Laták István és Kollin József. Az első bátorítást tőlük kaptam. A könnyed optimizmust, az első szakmai elismerést, s a jóindulatú odafigyelést is.

 Milyen munkakörben dolgozott a lapnál töltött időszak alatt?

– Nem válogattam. Átmenetileg szerkesztettem még a Kommunista című hetilap Magyar Szóban megjelenő mellékletét is. Ehhez azonban egy esti pártülésen rajtaütésszerűen bevettek a Jugoszláv Kommunisták Szövetségébe (JKSZ). Bálint István akkori párttitkár megkérdezett: Ágoston, te párttag vagy? Kezdtem mentegetőzni, hogy nem, mert hitbeli meggyőződésem még nem tisztáztam magamban. Bálint közbevágott: nem baj, majd párttagként tisztázod, amit kell. Még aznap megkaptam a kötelező szál szegfűt. Kész a kocsi mehet a csacsi – kommentálta az eseményt atyai jóbarátom, Csorba István. Aki szerint mindent meg lehet írni, csak nem mindig. Isten nyugosztalja.

 Sokan emlegetik a Magyar Szó füstfelhőbe burkolódzó szerkesztőségének különleges hangulatát. Ön hogyan látta és élte meg mindezt?

– Ifjúságom és erőim teljében a lehető legjobban. Főleg a Forum Klub hangulata maradt meg bennem. A viták. Egy megrovás, ami nekem szaladt ki a számon: te pedig barátom idegesítően tájékozatlan vagy. A nálam nem sokkal idősebb kollégával, általában délelőtt 11 óra után jelentünk meg a Klubban, de én reggelente három rádió híradását, meg vagy négy napilapot már átböngésztem. A különben találó megjegyzést sokáig sajnáltam, de visszaszívni már nem lehetett.

 A munkája során voltak-e emlékezetesebb és érdekes pillanatok, történések, amelyekre szívesen emlékszik vissza?

– Miroslav Krleža zágrábi temetése jut eszembe: a sok ismerős arc játéka volt a figyelmem tárgya. Mégis, hogy ne legyek morbid: a joghurtforradalom zajában megelégedéssel figyeltem dühöngő munkásvezéreinek arcát is. Az egyikük évekkel később, már bukott politikusként, rezignáltan mondta nekem: csöbörből vederbe. S ez az igaz. Meg az is, hogy az arcok megfigyelése ma is hasznos lehet. Ha csak a televíziót nézzük, akkor is. Ne is mondjam: számomra a csúcs a történelmi VMDK Doroszlón történt megalakulása volt.

 Véleménye szerint mi szükséges ahhoz, hogy valaki igazán jó újságíróvá váljon?

– Annak idején, gyerekkoromban Trianon igazságtalansága nyomta a lelkemet. Amióta politikailag eszméltem, tudom: jó, ha az ember következetes az igazságért folytatott harcában.