Még bő kétszáz évvel születése után is képes vitákat előidézni Karl Marx. Forradalmakat, puccsokat talán már nem, de politikai konfliktusok gerjesztésére még alkalmas. Támogatói igyekeznek megvédeni tanait, filozófiai munkásságát. A még megmaradt önkényuralmi rendszerek – Kubától kezdve Észak-Koreáig – pedig (halkan) dicsérik is. Bírálói pedig ütik-vágják, ahol érik.
Ám azt senki sem vitatja, hogy a XIX. század egyik legnagyobb hatású gondolkodójának életében – a kapitalizmus látványosan könyörtelen korszakában – talán soha nem látott nyomorúság fojtogatta a Föld lakosságának zömét. Az erőszakos és kegyetlen állapotokra, amelyre a bérrabszolgaság, a gyerekmunka, a tömeges éhhalál, a gyakran napi 16 órás robotolás, vagy a munkanélküliség nyomta rá bélyegét, Marx kíméletlen kritikával válaszolt. De megoldási javaslatokat és cselekvési tervet is megfogalmazott a kapitalizmus problémáinak kezelésére, egyszersmind reményt és lelkesedést adott hatalmas tömegeknek. Abban bízva, hogy mindenki számára kialakítható egy új, igazságosabb és emberibb életkörülményeket biztosító világ a tőke által uralt, s megnyomorított társadalmak helyett.
Úgy vélte, a megoldást – az egyenlőség, a szabadság és a modernitás együtteseként – egy új rendszer, a kommunizmus biztosíthatja. A marxistáknak nevezett követői (és az anarchisták) célul tűzték ki ennek megvalósítását. A receptet mesterük írásaiban találták meg. Ezekből azt olvasták ki, hogy a cél harccal érhető el, egy olyan diktatúra révén, amelyet a bérmunkából, saját munkaerejük eladásából élő társadalmi osztály (proletariátus) tagjai működtetnek. A munkásosztályra hárul tehát az új, kommunista rendszer életre hívása (a régi romjain) és fenntartása. A vizionált új berendezkedést később (tévesen) szocialistának is nevezték.
A marxi tanok követésének (olykor félremagyarázásának) azonban tragikus következményei lettek több tucat országban. Sokan meg is vádolták Marxot, hogy ötleteivel, javaslataival, (hamis) ideológiájával soha nem látott (egypárti) diktatúrák keresztapjává vált világszerte; emberiesség elleni bűntetteket, példátlan vérengzéseket, pusztításokat „ihletett” meg, s idővel, főként a XX. században, rémtettek sorozatát indította el, amelyek zöme már befejeződött, ám a mai napig nem szűnt meg teljesen. (Lásd Észak-Korea példáját, ahol a kommunizmus köntösébe bújva egy diktátor rémuralomban, szegénységben és nyomorban tartja a neki teljesen kiszolgáltatott alattvalóit.)
Az igazságtalan és kíméletlen kapitalizmus elsöprésének legfeltűnőbb korai kísérlete a cári Oroszországban kezdődött a Vlagyimir Iljics Uljanov alias Lenin által 1903-ban alapított marxista ihletésű bolsevik (1952-ben kommunistává átnevezett) párt erőszakos hatalomátvételével, 1917-es puccsával. Meg az egyenlő jólét, valamint az igazságtalanságok megszüntetésének és az általános felemelkedés ígéretével. A fő célkitűzések között szerepelt egy új, sőt az addiginál jobb embertípus megalkotása is. Ez nem sikerült, ám annál jobban ment az – egyetlen párthoz tartozó – új elit megteremtése, működtetése.
Egy olyan (vörös burzsoáziának is nevezett) uralkodói-vezetői réteg (nomenklatúra) alakult ki, amely – miközben a várható sok szépről, jóról áradozott, meg egyenlőségről hazudozott a tömegeknek, amelyeknek állítólag az érdekében, s a nevében cselekedett – teljhatalomra és sajátságos privilégiumokra tett szert. Megszerezve közben az állam teljes, és a magánszféra majdnem teljes vagyonát.
Jelentős energiát fordítva az előző rendszer jól szituált tagjaihoz kötődő minden (értékes) tulajdon elrablására, kisajátítására.
Az új elit szűk köre, élén a vezérrel (az egyeduralkodó párt legmagasabb rangú tagjával), parancsba, utasításba adta, olykor csak mondta, amit mindenkinek követni, tenni kell.
A vérben született rezsim, illetve mechanizmus egész működését részben az intézményesített állami terror, a megfélemlítés, a bezárkózás, a külföldi és hazai ellenségre mutogatás, a vallásüldözés, a vagyonelkobzás, a (hamis érvek alapján) kipécézett politikai ellenfelek, sőt bárki (őszinte véleményének) elhallgattatása, az emberek (tömeges) deportálása, gyakran meggyilkolása jellemezte. Legtöbb áldozata mégis azoknak a soraiból került ki, akik nevében a szélsőbaloldali bolsevikok (vagy a kommunisták) a hatalmukat gyakorolták, azaz a bérből és (szerény havi) fizetésből élők, a munkások, parasztok, napszámosok, sőt a saját elvtársaik közül. És az új típusú mumusok táborából, akiket osztályellenségnek neveztek. Eme hátrányosan megkülönböztető címkét bárki megkaphatta.
A kommunizmus fő központjának számító – 1922-től 1991-ig létező – Szovjetunióban (különösen Joszif Visszarionovics Sztálin 1922 és 1953 közötti diktatórikus uralma alatt) emberek tízmilliói kerültek börtönökbe, kényszermunka-munkatáborokba (gulágokra), fegyenctelepekre, ahonnan sokan nem kerültek ki élve. Az új embertípusra épülő új világ kialakításának folyamata időnként enyhülést is hozott: valamelyest mérséklődött a rendszer radikalizmusa, szigora, az erőszak, miközben lassult az átalakítások üteme, és csökkent a lakosság (proletariátus, munkásosztály) szenvedése, ám a program nem állt le.
Idővel más országok is átvették a Moszkvából „reklámozott”, ajánlott, olykor sürgetett, 1945 után pedig sokfelé kikényszerített szovjet kommunista típusú diktatúrát a helyi körülményekhez igazítva, de meghagyva a lényeget. A szovjet minta kötelezővé vált azokban a kelet-közép-európai országokban (köztük Magyarországon), amelyeket a Sztálin vezérlete alatt álló Vörös Hadsereg a II. világháborúban elfoglalt, korabeli szóhasználat és tényállás szerint felszabadított a náci uralom alól. (A rendszer 1989-es összeomlásáig ezek az államok alkották a – Moszkvából felügyelt és – szovjet blokknak nevezett zárt közösséget, amelynek külső határait sok helyen aknamezőkkel, szögesdrótokkal, s egyéb műszaki akadályokkal védték. A belső rendet, illetve a hatalmat pedig rendőrségekkel, titkosszolgálatokkal, cenzorokkal, propagandistákkal és seregnyi hasonszőrű szolgával.)
Másutt (így a titói Jugoszláviában, itt-ott Délkelet-Ázsiában, Kínában, többfelé Afrikában, vagy Kubában) szintén átvették a szovjet kommunista modellt, hazai színezetet adva neki.
A lokális változatoknak is részét képezték az eszmei alapok és az egypárti diktatúra intézményei, (szófogadó) kiszolgálói, miként a megfélemlítő és megtorló apparátusok, amelyek néhol kegyetlenek, sőt brutálisak, másutt kicsit elnézőbbek, visszafogottabbak voltak, de mindenütt nagyon sok embernek okoztak szenvedést, gyakran halált.
A kommunisták a XX. század második felében évtizedekig uralkodtak több tucat államban; összejátszva erős hatalmi bázist és nemzetközi hálózatot építettek ki. Ám az ígért jobb világ megvalósításával próbálkozva alig törődtek a „járulékos” károkkal, amelyet az emberek és társadalmaik sínylettek meg.
A következmény lesújtó: „kísérletük” – a becslések szerint – legalább 65–93 millió, de az is lehet, hogy (több mint) százmillió ember pusztulását okozta világszerte. Nagy részük Kínában és a Szovjetunióban vesztette életét. Kelet-Közép-Európában és a Balkánon összesen több mint egymillió lehet a halálos áldozatok száma. A titói Jugoszláviában (amely a rezsim kezdeti, nagyon durva, véres és erőszakos időszaka után a kommunista táboron belül a legélhetőbb, legmegengedőbb, legszabadabb állam volt) és Magyarországon százezrek halhattak meg. Még többen voltak azok, akiket „csak” megbélyegeztek, kirekesztettek, testileg-lelkileg megnyomorítottak, vagy akiket vallattak, kínoztak, s gyakran börtönbe, büntetőtáborba zártak.
Magyarországon február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nyilvánították. A régióban elsőként a magyar parlament döntött úgy, hogy legyen emléknapja az egypárti diktatúra áldozatainak, akikről az országban 2001 óta minden évben megemlékeznek.
Nyitókép: MTI/Kovács Tamás
