„Az Életet félteni kell…”

Könyvbemutatóra hívnak a barátaim Pajor Manyiékhoz. Felcsillan a szemem. Ó, az ő kis paradicsomuk! Meg a nagyszerű baráti körük. Hát hogyne! Hozzájuk repülök, tűzön-vízen át! Elegem van a város utcáin telefonjukat nyomogató járókelőkből, családtagokból, rokonokból, akik – muszájból vagy megszokásból – a géphez jobban kötődnek, mint egymáshoz, az embertársaikhoz. Lépten-nyomon tapasztaljuk: kollektív agymosás, agresszió lett úrrá a világon. Szerencsére azonban épülgetnek, vannak még olyan kis szigetek, ahol nyugalmat, testi-lelki feltöltődést talál az ember.

Ilyen dr. Pajor Margitnak, a mi Manyinknak a Királyhalom és Kispiac határán fekvő haciendája, jobban mondva kis mennyországa, ahol a természet, a művészet, a humán tudományok uralkodnak, s az élet fénye, derűje, az értelem, a szellem világossága sugárzik minden rendezvényükön. Ugyanúgy, mint a házigazda arcáról. Íme, egy ember, egy orvosnő, aki zsigereiben érzi, hogy az Életet félteni kell.

– Az életcélom mindig is az volt, hogy orvos legyek. Az orvoslás, a medicina érdekelt. Maga az emberi szervezet, annak a működése, a betegségek okai, a velük való megbirkózás. Nagyon szerettem mindig is az embereket. Segíteni akartam nekik. Mindig nagyon jó akartam lenni, jóindulattal viszonyulni hozzájuk – mondja mosolyogva.

– Nagyon szép családban nőttem fel. Apukám a Delibláti-homokpuszta egy pici falujában, Susarán született, erdőmérnök lett, folyton virágokkal és parkosítással volt elfoglalva. Imádta a természetet. Anyukám egészségügyi nővérként dolgozott. Rövid fehértemplomi tartózkodásunk után, hogy magyar tannyelven iskoláztathassanak (a nővéremmel, Gizellával együtt), Szabadkára jöttünk, itt kaptak munkát a szüleim, itt kezdtem iskolába járni, itt iratkoztam be a Népkör színjátszó és irodalmi csoportjába, itt szerettem meg az irodalmat, a művészetet, ezért én mindig is szabadkainak éreztem magam. Nekem itt van dolgom, nem véletlenül kerültem ide. Talán így indult az egész, így pecsételődött meg a sorsom – emlékezik vissza a kezdetekre. (Nem vitás, hogy jó életvezetési mintát kapott a családjában – állapítom meg magamban mindjárt.)

LÉLEKSEGÍTŐ MESÉS BIRODALOM

De lássuk, milyen is az ő mesés kis birodalmuk, mit s hogyan csinálnak ők ketten, párjával, Nagy Lászlóval, akit Szabadkán és széles e vidéken sokan arról ismernek, hogy a Szelevényi erdő közepén a kilencvenes években pedagógusi végzettségű természetvédőként egy igen-igen népszerű csárdát működtetett. Emellett iparművészettel, képzőművészettel is foglalkozott s foglalkozik. (Zárójelben jegyzem meg, hogy természetimádata ma abban is megnyilvánul, hogy a jurtára emlékeztető otthonuk udvarában négy ló meg öt kutya élvezi a szerető gazdi napi gondoskodását.)

Laci a fő lelki támasza a mindenkin segíteni akaró és tudó Manyinak. Aki néha holtfáradtan érkezik haza a reggeltől estig tartó, testet-lelket kifacsaró munkája, a magyarkanizsai mentőszolgálat főnöki meg a saját magánrendelői teendőinek az ellátása után.

– Édes jó istenem, tudod, amikor este hazajövök, s úgy érzem, „készen vagyok”, Lacinak ez a jó természete meg egy jó könyv mindig megnyugtat. S másnap megint kezdődhet a pörgés. A családom ezt elfogadta, én pedig reggel megint élvezem… Rengeteg energiát öltem bele mindabba, amit itt látsz – mutat maga köré a hagyományőrző művészi igénnyel kialakított házacskában.

– Ezt is meg a nagy épületet is azért csináltuk, mert a lelkemnek/lelkünknek sokat segít. A rendezvényeink által is. Az orvos munkája sok stresszel jár. Nemrégen történt, a magyarkanizsai mentős orvosi életem folyamán: egy munkanap elején bejött a lábán hozzám egy hetvenéves férfi a lányával. Szívproblémával. Kezdeti infarktus gondoltam, miután megvizsgáltam. Bevisszük Zentára, határoztam el. Kitoltuk a mentőautóba, és akkor hirtelen leállt a szívverése. Újraélesztettük. Aztán beindult, leállt, beindult, leállt… Elfogott egy olyan „akarom” érzés, hogy mondtam a technikusnak: Adjunk bele mindent! Nem engedhetjük meghalni… Húsz percig élesztgettük.  Közben Zentára értünk, majd Újvidéken megoperálták… Nem is tudja, mi történt vele. Az is nagyon jó érzés volt, amikor a kispiaci halastóból kihúztunk egy fuldokló kisgyereket… Meg az is nagyszerű, amikor megtaláljuk a balesetek, súlyos betegségek okait. Jó érzés, amikor az orvosnak sikere van a diagnosztikában… De néha rossz is, mert súlyos betegséget felfedezni egyáltalán nem öröm. Az sem, amikor hirtelen behoznak hozzád egy kisgyereket, aki fullad, összeesik… Nem könnyű az önkontroll, hisztizni ilyenkor nem szabad – magyarázza a doktornő.

A LÉLEK ÉS A TEST PIHENTETÉSE

A múlt év végén ünnepeltük meg Manyiék Ars Naturae néven működő civil szervezetének a létrejöttét, amelynek keretében a Nagy László Galéria is ténykedik: természetvédelemmel, kultúrával és művészettel, egészséges életmóddal foglalkozik. Vagy százan összejöttünk a munkájukat dokumentumfilmen is bemutató vendégfogadáson. A találkozó színhelye egy mesébe illő házacska és mellette egy minden igényt kielégítő modern épület volt. Először egy százéves, düledező kis parasztházat újítottak fel a barátaik segítségével. Az újvidéki Mikes Bence és Vider Vesna meg a magyarkanizsai Tóth Vilmos kapcsolódtak be a munkába, tündéri otthonná alakították a házacskát, itt szoktak irodalmi esteket, képzőművészeti tárlatokat szervezni, s most mellette meg az orvosi rendelő mellett végre elkészült a több éven át épülgető, tornateremnek, mentálhigiénés és egyéb egészségmegőrző foglalkozásoknak szánt csodaszép modern építmény is.

– Mivel orvosként rengeteget ülök, kevés szabadidőm marad – vallja háziasszonyunk. – Soha nem volt időm például arra, hogy elmenjek a városba valamilyen edzőterembe tornázni, levezetni a stresszt. Vágytam arra, hogy legyen egy kis tornatermem, ahol egészségfenntartással foglalkozhatok. Ha padlón van az ember, egyaránt fontos a lélek és a test pihentetése. A többi között a rossz stressz hívja elő a fizikai betegségeket. Szeretném, ha eljönnének ide tornázni az emberek. Akár babatornát is lehetne tartani, sőt mentálhigiénés szakembert és pszichológust is be lehetne vonni a munkába – fejti ki gondolatait.

A rengeteg orvosi teendője mellett hogy jut ideje könyvbemutatókat, képzőművészeti kiállításokat, alkotótáborokat, szavalóesteket s egyéb nagyszerű dolgokat, természetjárásokat is szervezni? – motoz bennem egyre a kérdés, aztán a beszélgetésünkből kitűnik a nagyon egyszerű válasz. Lacival és barátaikkal együtt ráéreztek az élet igazi értelmére. Arra, hogy mi mást szeretne az egyszerű ember zsigerileg a maga számára, mint ilyen egyszerű dolgokat: békességet, tisztességet, igazságot, visszatérést a természethez, az egységes természeti elvekhez, egységes zsinórmértékhez, a biblia által is hirdetettekhez. A mai összekeveredett, túlmanipulált világban gyakran már észre sem vesszük, hogy tömeghipnózis áldozatai lettünk, elmagányosodtunk, a lélektelen gépek lettek a társaink, s ha nem fogunk össze mi emberek, hogy egymás védőbástyái legyünk, elvész az erőnk, kiapad az Élet. Ezen a szép ünnepségen szinte kézzelfogható volt a közösség ereje, alkotókedve. Egymás szemébe s nem a telefonunk képernyőjét nézve mennyivel szebbnek tűnt a világ. Erről jut eszembe: kisközösségekből áll össze a kultúra, s lám, mennyire fontos a civil kurázsi is: mindenki ott tegyen jót, ahol tud.

Manyiék szépen, csendben teszik a dolgukat, nem nagy dérrel-dúrral, művelt polgárok és egyszerű, tiszta lelkű hétköznapi emberek társaságában. Melegséggel képesek megtölteni az életüket, oly módon is, hogy – Laci intelmeit meghallgatva – nem dobnak el semmit, ami régi, hiszen múltunknak egy része, s régiségében, megkopottan is gyönyörű lehet. Visszaadják a régi fényét a régi vaskályhának, amely kecses alakjával, megmunkálásával fűtetlenül is meleget sugároz ránk, a mennyezeti fagerendáknak, a mázos vizeskorsónak, amiből az őseink forrásvizet ittak talán. A természetet járva, fákkal, mezőkkel, virágokkal, a természet gyönyörű teremtményeivel találkozva talán eszébe jut egyiküknek-másikuknak az a gyönyörű verssor is, amit Barát Laci barátunk idézett nekünk egy könyvbemutató alkalmával, hogy: „Tág a világ, mint az álom, mégis elfér egy virágon.”

Akárhogy van is, az emberi természet nagyon lassan változik. Mindenkinek szüksége van kötődésre, a saját hagyományos kultúrájára, ami lelki úton öröklődik át, s nem gazdasági és egyéb alapon. Ha nem ápoljuk a sajátunkat, bizony beleolvadunk a nagy szürkeségbe.