Itthon is otthon vagyunk

A magyar kormány a XIX. század második felében a polgárosított és szerb többségű Sajkásvidéken minden erejével igyekezett megerősíteni az ott élő kicsiny magyar közösséget. Ennek céljából Tisza Kálmán akkori magyar miniszterelnök hathatós támogatása mellett a Magyar Állami Kincstár kétszáz magyar család letelepítését irányozta elő. A vártnál azonban kevesebben kívántak letelepedni a szóban forgó területen, így német családok is jelentkezhettek. A kezdetben Kovil-Grahovai telepnek, Újfalunak nevezett település helyének kijelölésére 1884. február 28-án a délutáni órákban kerítettek sort. A kijelölő bizottság tagjai között Bács-Bodrog vármegye korabeli vezetőségének színe-java jelen volt, mint Schmausz Endre alispán, dr. Nagy Kálmán titeli szolgabíró, vagy Tripolszki Gyula királyi főmérnök. Még ugyanazon év végén a miniszterelnök tiszteletére Tiszakálmánfalvára keresztelték a települést. A kijelölési munkálatok szünetében a telepesek zsíros kenyeret fogyasztottak, így a helyi magyarok a mai napig megőrizték ezt a hagyományt, ami a falunap ünnepségének elválaszthatatlan részét képezi.

Az elmúlt hétvégén rangos vendégeket fogadhattak településükön a tiszakálmánfalviak, ugyanis a falunap alkalmából tiszteletét tette gróf Tisza Ilona, Tisza Kálmán egykori magyar miniszterelnök ükunokája (édesapja, Lajos Kálmán, ifj. gróf Tisza István fia, aki pedig a tragikusan elhunyt egykori miniszterelnök, gróf Tisza István egyetlen életben maradt gyermeke volt), valamint férje, Nitsch Gábor református lelkész. Történelmi pillanatnak is nevezhető az esemény, hiszen első alkalommal járt Tisza Kálmán egyik egyenesági leszármazottja a róla elnevezett településen. A helyi magyarság a kiemelkedő esemény kapcsán kitett magáért, hiszen háromnapos színes programmal készült. A helyiek egy teadélután keretein belül kedélyesen elbeszélgethettek a rendkívül közvetlen, kedves grófnővel és férjével. Édesanyja, Brennert Gréta, aki Észtországból származott, a Buenos Aires-i magyar kolóniában tanult meg magyarul, ugyanakkor gyermekeiknek a kezdetektől fogva is tanulniuk kellett a nyelvet. A gyermekek sokáig csak annyit tudtak, hogy jómódú családból származnak, de az, hogy grófi család sarjai, csak később tudatosult bennük. A grófnő és férje az Amerikában töltött évek után néhány hónapja Gesztre költöztek, ahol a grófnőt a kastély háziasszonyává nevezték ki, férje pedig a helyi református közösség lelkészeként tevékenykedik.

Gróf Tisza Ilona az ünnepség során szívesen állt lapunk rendelkezésére, ez alkalommal pedig elbeszélte a családjának második világháborút követő hányatott történetét, valamint szót ejtett arról is, milyen benyomást keltett bennük Tiszakálmánfalva és annak vendégszerető lakosai.

Hogyan került a családja Argentínába, ahol ön is született?

– Édesapám a geszti kastélyban élt 1944 októberéig, majd a szovjet csapatok közeledtével menekülni kényszerült. A holland Vöröskereszttől kapott engedélyt, hogy még vissza tudjon menni Gesztre élelmiszert szállítani Budapestre, a város lakosságának részére. A háborút követően édesapámat megpróbálták börtönbe zárni, azonban sikerült elmenekülnie. Amikor másodjára jöttek vissza édesapámért, akkor édesanyámnak sikerült elrejtenie, nem találták és akkor másnap Papi kijelentette, hogy muszáj elmenekülni. Előbb Ausztriába vándoroltak ki, egy ideig ott is tartózkodtak. Úgy tervezték, hogy az Egyesült Államokba költöznek, azonban közbe jött egy baleset, amelynek során a testvérem síelés közben egy háznak csapódott, eltörte a lábát, a csípőjét, ezért kórházba szállították. A baleset miatt lekésték az Amerikába induló hajót, ezért egy új helyet kellett keresni. Végül édesapám Argentína mellett döntött, azért is, mivel tudta, hogy ott sok magyar él. A családom 1946 folyamán érkezett Buenos Airesbe, ahol nagyjából 1949 végéig éltek.

Miként alakult a család további sorsa?

– A rákövetkező évben édesapám egy gazdag földbirtokos alkalmazásába került Észak-Argentínában, a bolíviai határ közelében, ahol gazdaságvezetőként hatalmas kiterjedésű birtokot igazgatott. A terület olyan nagy volt, hogy lóháton sem lehetett egy nap alatt bejárni. Volt ott mindenféle, citrus, cukornád, tehenek, egyszóval nagyon jó volt ott. Tizenegy éves koromban Kolumbiába költöztünk, mivel Papi állatorvosként egyetemi katedrát kapott, zoológiát és agrártudományt tanított. Később 1964-ben észt kvótával sikerült átköltöznünk az Egyesült Államokba, pontosabban New Yorkba, ahol édesapámnak munkahelyet ígértek a Columbia Egyetemen, viszont egy hónappal megérkezésünk után Papi hallotta a hírt, hogy pénzhiány miatt bezárták az egyetem azon részét, ahol dolgozott volna. Nem volt elég pénzünk, ezért édesapámnak mindenféle munkát kellett elvállalnia, volt pincér, inas és sofőr is. Nagyjából két év múlva sikerült találnia egy megfelelőbb munkahelyet, azonban korán elhunyt. Tizennégy éves koromig spanyol nyelven tanultam, Amerikába való átköltözésünk után viszont angolul is megtanultam, így az egyetemet már angolul fejeztem be.

Mikor járt először Magyarországon?

– Tizenhat éves koromban nyertem Németországba néhány hétre szóló ösztöndíjat, amellyel kapcsolatban nem értesítettük édesapámat, mivel már nagyon beteg volt. Édesanyám és a nagynéném leveleztek egymással. Édesanyám mondta a nagynénémnek, hogy Ilona szeretne Magyarországra is elutazni, ha már Európában jár, így sikerült is eljutnom ide. Találkoztam unokatestvérekkel, nagynénémmel és más családtagokkal, akikhez soha azelőtt nem volt szerencsém. Az első magyarországi tartózkodásomat követően többször is hazajöttünk, a mostani pedig már az ötödik alkalom. Felajánlották a számunkra, hogy férjem lelkészként szolgálhatna Geszten, jómagam pedig háziasszonyként lakhatnék a kastélyban. Azelőtt sosem gondoltuk volna, hogy valaha is Magyarországon fogunk élni, mostanra pedig már több hónapja annak, hogy itt lakunk. Két évet vállaltunk, mivel a férjem ennyi ideig tartó szolgálatra kapott engedélyt. Annyira jól érezzük magunkat, hogy talán véglegesen is Geszten telepedünk le, mert nagyon tetszik nekünk. Az egyetlen probléma ezzel csak az, hogy a gyermekeink, unokáink, a családunk az Egyesült Államokban él, nem akarunk csak úgy elmenni.

Hogyan érezték magukat Tiszakálmánfalván, melyek az első benyomások a faluról és az itt élőkről?

– Először jártunk Tiszakálmánfalván és őszintén megmondva, még sosem hallottam erről a faluról, csak annyit tudtunk, hogy vannak errefelé magyar települések. Geszten megismerkedtem tiszakálmánfalviakkal, akik meghívtak ide és természetesen elfogadtam a meghívásukat.

Nitsch Gábor: – Felismertük a történelmi látogatás lehetőségét, ugyanis Tisza Kálmán és a család egyik tagja sem járt korábban ezen a településen, a feleségem az első Tisza, aki a falu történetének 141 éve alatt látogatást tett Tiszakálmánfalván.

T. I.: – Körbevezettek bennünket a faluban, és mondhatom, nagyon jó érzés volt látni, hogy ez egy nagyon szépen rendezett, tiszta település. A jövőben is szívesen visszatérnénk ide, amikor hazajön a családom, akkor elvezetem majd őket a faluba.

N. G.: – Az a szeretet, ahogyan fogadtak bennünket, nagyon elbűvölt. Olyan szeretettel vesznek körül, mintha családtagok lennénk, nagyon kedves mindenki. Van egy új mondásunk: itthon is otthon vagyunk.