Szomjan hal a sivatagban, pedig víz van a térdében... Csúnya vicc, de velünk pontosan ez történik. Márpedig ennek fele se tréfa. A vizekhez való ellentmondásos viszonyulásunk emberemlékezet óta abban nyilvánul meg, hogy az éppen feleslegesnek tartott víztömegektől igyekszünk minél rövidebb idő alatt megszabadulni, majd hosszú időn át azon siránkozunk, hogy nincs víz.
A víz világnapjára a Mindenható – tudja, mit csinál – komoly csomagot küldött címünkre a Tisza által. Történt ugyanis, hogy a folyó felső szakaszán a jeles napot megelőzően pattant ki egy olyan áradás, amely csupán arra volt jó, hogy ismételten bebizonyosodjon, nem értünk a vizekhez. Kerekítünk... Öt nap leforgása alatt – néhány óra meg egy-két arasz se ide, se oda – ötméteres árhullám alakult ki a Tiszán. Vásárosnaménynál meg Záhonynál volt ennyi, onnantól errefelé azonban szabályszerűen ellaposodott az árhullám, és mivel alacsony mederteltségre futott be, oda se néztünk az egészre. Pedig kellett volna. Ha nem is a vízoszlop magasságára, a vízhozamra mindenképpen. Megint csak kerekítünk, mert úgy érthetőbb. Az árhullámot megelőzően a Tisza vízhozama Záhonynál kilencven-egynéhány köbmétert tett ki, tehát ennyi folyt át a szelvényen másodpercenként. A tetőzéskor azonban már nyolcszáz körül alakult a vízhozam, egy durva fejszámolás elegendő annak megállapításához, hogy alig öt nap alatt kilencszeresére nőtt.
Mi lesz ezzel a vízzel? Futni hagyjuk...
A vizektől való gyors megszabadulás, a nagyvizek mielőbbi levonulása azoknak az időknek a hozadéka, amikor a folyók még túl sok földet árasztottak el. Emiatt került sor a folyók megkurtítására, a nagy átmetszésekre, hogy a víztükör lejtésének a növelésével a víztömegek minél előbb távozzanak a tájról. Ezekre a beavatkozásokra ráment a Tisza korábbi hosszának egyharmada. Utána lehet számolni, egy-két tized százalék se ide, se oda.
Tehát gyorsabban levonultak a nagyvizek, lerövidítették a hajóutat, kevesebb folyószakaszt kellett védgátak közé szorítani... Látszólag tiszta haszon. Csakhogy már vagy harminc éve rebesgetik, hogy a Vásárhelyi-tervet, amelynek a Tisza-szabályozás volt a célja, jó volna visszacsinálni. Már huzamosabb ideje nem a vizektől való gyors megszabadulás a cél – annyira szabadultunk tőle, hogy immár nélküle maradtunk –, hanem a vízvisszatartás. Ez magába foglalja a víztározók létesítését, valamint a holtágak újraélesztését. Van mit újraéleszteni, hiszen a Tiszán száznál több átmetszést alakítottak ki. Egyelőre hadd ne foglalkozzunk azzal, mi lett ezekkel a holtágakkal, meg azzal sem, mit kellene velük tenni, hogy vizet tudjunk tárolni bennük. Nem szivattyúzva, hanem nagyvizek idején elnyeletni velük azt, ami a főmederben az adott pillanatban felesleges. A vízmegtartás ugyanis nem halogatható. Persze, műveljük továbbra is, mert úgy egyszerűbb.
A vizek itt marasztalását azonban nem szabad összetéveszteni a folyók duzzasztásával. A duzzasztás, amilyent például a törökbecsei gát fejt ki, nem vízvisszatartás. Csupán annyi, mint amikor a pénzt egyik zsebünkből áttesszük a másikba. A gát felett, úgy tűnik, van víz bőven... De csak akkor fest így, ha a víz felszínét figyeljük, ám figyelmen kívül hagyjuk, mennyi víz halad át a szelvényen, valamint az is hidegen hagy bennünket, mi történik a vízfenékkel. A lassulás és a sodrás gyengülése miatt a hordalék a duzzasztott szakaszon lerakódik, és mederfeltöltődésre kerül sor. Hiába van szinten a folyó, a vízoszlop magassága csökken, a látszólag kielégítő vízszint ellenére a vízhozam egyre kisebb. Érthetőre fordítva, adott vízállás esetén egyre kevesebb a víz a teknőben. Az alvízen viszont a sodrás mélyíti a medret, mert a felső szakaszról nem érkezik hordalék, ami feltöltené. Emiatt a vízszint azonos vízhozam mellett is folyamatosan csökken, ami többek között a talajvíz süllyedését és a talaj kiszáradását eredményezi.
Eddig az volt az irányzat, hogy a vizeket, különösen a nagyokat, minél előbb ki kell söpörni a védgátak között. Úgy tűnik, ezt a tökélyre fejlesztettük. Amióta az 1965. évi dunai nagy árvízveszélyt követően a fő védgátakat kiszélesítettük és magasítottuk, azóta egyetlen igazából izgalmas árvízveszélyhez sem volt (bal)szerencsénk. Hangulatkeltés ugyan volt, de komoly veszély nem. Sem 1975-ben, sem 2006-ban, sem 2013-ban..., hogy csak a kimondottan nagy dunai vizeket említsük. Talán azért, mert a nagyvizek jellege megváltozott. A hirtelen érkező, meredek vízhozamgörbével járó, rövid lélegzetvételű áradásokat zuhanásszerű apadások követik. Ez az egyik véglet. A másik a hosszan tartó, csökönyös kisvíz. De maradjunk az áradásoknál!
Csupán a tavalyi év folyamán három alkalommal bontakozott ki a Dunán a +500-as tartományba tartozó árhullám. Korábban több év kellett ahhoz, hogy három ilyen áradás végigsöpörjön a folyón. Csak mellékesen kérdezzük, ebből a (három!) hatalmas víztömegből mennyit tettünk el aszályos időkre? A fő kérdés azonban, mitől változott meg a folyó vérmérséklete, minek a hatására jönnek és mennek hirtelen a nagyvizek – amelyektől minden marasztalás nélkül gyors búcsút veszünk –, és miért maradnak hosszú ideig a szélsőséges kisvizek?
Ennek egyik oka a klímaváltozás, amely ugyan mindig volt és lesz is. Csakhogy most ritmust váltott, de erre nem tudunk hatni. A másik a külhoni víztározás és vízvisszatartás, amelyre úgyszintén nem tudunk hatni, ha oda nem szólunk. Mert... A Duna német–osztrák szakaszán legalább harmincnyolc tározó működik, többségük a múlt század hetvenes éveitől errefelé épült. Van, aki nem söpri ki, mert hasznát tudja venni. Hogy a többieknek mennyi jut, azt nem kérdezi(k).
Nyitókép: A gátak közé beszorított Fekete-Körös (Fotó: Szendőfi Balázs, Budapest halai)
