Törekedjünk a hitünkkel való törődésre!

A Szabadkai Egyházmegyéhez 116 plébánia tartozik, melyek Bácska területén találhatóak. Az egyházmegyét VI. Pál pápa alapította meg 1968. január 25-én a Bácskai apostoli kormányzóság területén. Székhelye az Avilai Szent Teréz-székesegyház Szabadkán. Első megyéspüspöke Matija Zvekanović volt. Az azóta eltelt évek alatt bizonyos dolgok változtak, ahogyan a világ is, ám az emberségben, a közösséghez és a társadalomhoz való pozitív viszonyulásában töretlen az egyházmegye hozzáállása. Ezt a tényt msgr. Fazekas Ferenc, az egyházmegye jelenlegi püspöke is kifejtette a vele készült beszélgetés során, melyet a nemrégen kiérdemelt Gyertyaszentelő-érdemrend kapcsán ejtettünk meg. Ferenc püspök Óbecsén született 1958 szeptemberében, pappá pedig 1984-ben szentelték. Püspöki hivatását 2023 óta szolgálja.

Hogyan alakult ki önnél a valláshoz való kötődés? Gondolta volna gyermekkorában, hogy püspök lesz egyszer?

Gyermekkoromban természetesen nem gondoltam volna, hogy egyszer püspök leszek. Egyszerű földműves szülők gyermekeként nőttem fel, nem tartoztunk a felsőbb társadalmi osztályhoz, de hála a Jóistennek, sosem szenvedtünk hiányt sem ételben, sem melegben, és a szüleim biztosították számomra a tanulás lehetőségét. Ők vallásos emberek voltak, így vallásos légkörben nőttem fel. Minden vasárnap templomba jártunk, otthon is imádkoztunk együtt, és szívesen részt vettünk vallási eseményeken. Gyermekként ministráltam is, bár egy időre abbahagytam, de a templomba járást sosem hagytam el. A hívás, hogy a Jóisten szolgálatára lépjek, akkor kezdődött, amikor hetedikes koromban azt éreztem, hogy vissza kell térnem az oltár közelébe. Akkor kezdtem ismét ministrálni és felolvasni is, bár mindig nagyon lámpalázam volt – és zárójelben mondhatom, hogy ma is van (nevet). Lassan megszerettem az Úr közelében lenni, az oltár körül, és egyre inkább elmélyedtem a hit gyakorlásában, mivel abból sosem elég, mindig van hová fejlődni. Szerettem olvasni a Szentírást, és a szentek életét is tanulmányoztam. Emlékszem, hogy különösen Assisi Szent Ferenc életét olvastam szívesen, mert olyan különleges volt, amelyben fájdalmak és örömök egyaránt jelen voltak, és ez engem nagyon vonzott. Nyolcadikos koromban elhatároztam, hogy nekem ez az életpályám, és elkezdtem felkészülni a papságra. Beiratkoztam a szabadkai Paulinum Gimnáziumba, majd a teológiai tanulmányaimat Zágrábban folytattam. Ez egy folyamatosan mélyülő folyamat volt, melyben egyre jobban kötődtem Istenhez, és úgy éreztem, hogy ezt a szeretetet és hitet át kell adnom másoknak, hogy ők is boldogok legyenek Isten közelségében.

Volt-e olyan pillanat, amikor elgondolkodott azon, hogy Isten talán más utat kívánt volna az ön számára, vagy tényleg ez az, amit ő önnek szánt?

Én boldog vagyok ebben a hivatásomban, itt érzem igazán otthon magam. Ám voltak olyan időszakok, különösen fiatal koromban, amikor elgondolkodtam ezen a kérdésen. A gimnáziumi évek alatt, de még a katonaság alatt is voltak olyan pillanatok, amikor felmerült bennem, hogy talán Isten más úton szeretne vezetni. Mindig is szerettem olvasni, és a tudományos dolgok is vonzottak, például a fizika, kémia vagy matematika. Ha Isten nem hívott volna el erre az útra, talán tanár vagy kutató lettem volna. Valahogy mindig éreztem, hogy a Jóisten arra hívott, hogy pap legyek. Azt is tudom, hogy amit ő akar, az mindig a mi boldogságunkat szolgálja, mert ő teremtett meg bennünket, és ő tudja, mi a legjobb számunkra. Ma már hálás vagyok, hogy megerősítette bennem ezt a hivatást.

Mi szükséges ahhoz, hogy valaki püspök legyen? Hogyan és mi alapján történik a kiválasztása?

A püspökké válás egy nagyon komoly döntés, amelyet a Szentszék hoz meg, pontosabban a pápa döntése alapján történik. Több jelölt is bekerül a választhatók körébe, és ezekről a jelöltekről minden esetben részletes jellemzést készítenek. A választás nem csupán azon múlik, hogy valaki jó pap vagy jó lelkipásztor-e, hanem számos szempontot figyelembe kell venni. Például a személyes jellemét, az egyház iránti elkötelezettségét és azt, hogy mennyire hiteles az ő tanítása. Az alapvető követelmény, hogy a jelölt pap legyen, és teljes szívvel élje meg a papságot. Azonban, mint minden emberi szerep esetében, a püspökök sem tökéletesek. Az ő szolgálatuk is tele van kihívásokkal, és mint minden papnak, nekik is vannak hibáik és gyarlóságaik. Ami igazán fontos, az a hűség. Hűségesnek kell lenniük Jézus tanításaihoz, és az evangéliumot kell hirdetniük, még akkor is, ha ez sokszor nehéz. A püspök kiválasztása nem azt jelenti, hogy az adott személy minden téren tökéletes, hanem hogy az ő személye és munkája valóban elősegíti Isten országának növekedését. A legfontosabb tehát, hogy egy püspök mindig hűséges legyen az egyházhoz, és azt a feladatot végezze, amit Isten rábízott. Ha ez megvan, akkor bárki képes lehet arra, hogy püspöki szolgálatot végezzen.

Jobban szerette a plébánosi tevékenységet, amikor saját plébániáján dolgozott, és a saját híveit tudta lelkileg ápolni, vagy inkább püspökként érzi teljesnek hivatását, amikor az egész egyházmegyét láthatja és irányíthatja?

Amikor plébánosként dolgoztam, az egy sokkal közvetlenebb és személyesebb kapcsolatot jelentett a hívekkel. Ott voltam a közvetlen közelükben, mindig figyelemmel kísértem a lelkük állapotát, és mindennap arra törekedtem, hogy segítsek nekik a lelki életükben, hogy gazdagabbá váljanak Isten igéjével és szeretetével. Ezt a közvetlen kapcsolatot nem lehet összehasonlítani a püspöki szolgálattal, hiszen amióta püspök lettem, egy sokkal nagyobb közösséget kell szem előtt tartanom. Az én feladatom most az, hogy ne csak egy-egy plébániát irányítsak, hanem az egész egyházmegyét, amely sokféle közösséget foglal magában, és amelyek mind különböznek egymástól. Ám az igazság az, hogy még püspökként is ugyanúgy érzem, hogy egy plébános vagyok, csak most sokkal nagyobb közösséggel kell foglalkoznom. A püspöki szolgálat valóban nagy felelősség, hiszen sokkal több plébánia tartozik hozzám, és minden egyes közösségnek a saját problémáival és saját lelkiségi szükségleteivel kell foglalkoznom. Azonban azt mondhatom, hogy a püspöki szolgálat ugyanúgy egy lelkipásztori munka, mint bármelyik plébánián végzett munka. Az, hogy több hívet kell szolgálnom, nem jelenti azt, hogy kevesebb felelősséggel járna. Sőt, a kihívások sokszor nagyobbak, de azt próbálom mindig szem előtt tartani, hogy ez a szolgálat nem rólam szól, hanem Istenről és az emberekről, akiket szolgálok.

Milyen változásokon ment át az egyházmegye az elmúlt években? Esetleg van tervben valamilyen változtatás?

Ez a hivatásbeli változás váratlanul ért, és valamilyen módon az egész életemet megváltoztatta. Most, hogy püspök lettem, másként kell dolgoznom, mint korábban, amikor évtizedekig plébánosként szolgáltam. Plébánosként az emberekkel voltam, próbáltam velük jó kapcsolatokat kialakítani, segíteni őket a lelki életükben. Minden alkalommal készültem a prédikációkra, és igyekeztem gazdagítani lelki életüket. Ez egy pap hivatása: lelkileg gondoskodni a rábízottakról.

A püspökké válásom óta a feladatköröm jelentősen kiszélesedett. Most már egy nagyobb egyházmegye vezetéséért vagyok felelős, és sokkal általánosabb, szélesebb körű gondolkodást igényel a feladat. Figyelnem kell minden plébániára, próbálok minden közösséggel kapcsolatot tartani, de nem könnyű, hiszen nem minden közösség ugyanolyan. Én szerencsére sokféle hívő közösségben voltam már: a Duna mentén, a Bácska közepén, Topolyán, a Tisza mentén, és ezeken a helyeken különböző mentalitású emberek élnek. Ez a sokféleség igényli tőlem, hogy nyitott legyek, és megértsem a különböző embereket.

Az első fontos dolog, hogy meghallgassam az embereket. Mind gyenge emberek vagyunk, és nem mindig tudunk tökéletes válaszokat adni, de fontos, hogy próbáljunk valamit tenni azokért, akik hozzánk fordulnak. A püspöki szolgálatom során arra törekszem, hogy nyitott legyek, és a lelki élet fontosságát hangsúlyozzam. Ma is rendszeresen látogatom a különböző plébániákat, és igyekszem találkozni az emberekkel. Ilyenkor elmondják nekem a bánataikat, örömeiket, és igyekszem velük együtt érezni.

A püspöki szolgálat egyik legfontosabb része, hogy együttérzést mutassunk azok iránt, akik hozzánk fordulnak. Emellett vannak olyan külső problémák is, amelyek nem mindig tőlünk függenek. Például a régi templomok állapota, amelyek valóban nehéz helyzetet jelentenek. Bár a Jóistennek hála, vannak előrelépések, de türelemmel kell várnunk, mert nem vagyunk olyan gazdag ország, hogy mindent karbantartsunk. Fontos, hogy megértsük ezt, és sokszor szükség van segítségre is, mivel a katolikus közösség Szerbiában kisebbségben van – mindössze 4-5 százalékot képviselünk az országban. Ennek ellenére, ahol csak lehet, próbálunk értékes dolgokat építeni. Hálás vagyok a papjaimnak is, akik igyekeznek jót tenni a plébániájukon, és hozzájárulni a közösségeik fejlődéséhez.

Hogyan lehetne bevonzani az embereket Krisztus világába? Mivel lehetne motiválni őket, hogy merjenek hinni? Hiszen sajnos a mai világban az emberek egyre inkább kételkednek a hitben? Mondhatni nem mernek hinni semmiben és senkiben.

A mai világban, sajnos, sokféle eszme és vélemény kavarog, és egy hívő ember gyakran találkozik ezekkel a különböző nézetekkel, amelyek elbizonytalaníthatják őt. Amikor az emberek dolgoznak valahol, vagy egy társaságban vannak, sokszor hallanak olyan beszélgetéseket, amelyek nem kedveznek a hitüknek. A világ eseményei, amelyek sokszor szomorúak és elkeserítőek, szintén nem segítenek abban, hogy az emberek bízni tudjanak a jóságban és a hitben. Ezért sok hívő kétségekkel küzd szívében, és úgy érezhetik, hogy elveszítették a reményt, vagy hogy nem találják már az utat, hogy hogyan tovább. Ilyenkor különösen fontos, hogy emlékeztessük őket arra, amit Jézus hozott el számunkra, hogy a hit és a szeretet, a remény és az öröm nemcsak egy személyes, hanem közösségi dolog is. Jézus üzenete mindig az volt, hogy ő soha nem hagy el minket, hogy nem számít, milyen állapotban vagyunk, ő mindig ott van velünk, hogy segítsen, hogy szeretetben és reményben élhessünk. Az ő szeretete mindenkit elfogad, és senkit nem utasít el, bárhol is tartson az élete. A keresztény ember abban a világban, ahol sokan elveszve érzik magukat, valóban reményt hoz. Fontos, hogy az emberek minél többet olvassanak a Szentírásból, mert ott mindig találhatnak útmutatást és erőt a mindennapokhoz. A vallásos irodalom is segíthet abban, hogy jobban megértsük a hitünket és elmélyítsük a kapcsolatunkat Istennel. Sokan úgy érzik, hogy nem ismerik eléggé a saját hitüket, és ezért nem tudnak hit szerint élni, de az, hogy vasárnap részt veszünk a szentmisén, és odafigyelünk a lelkipásztori tanításokra, már egy fontos lépés abban, hogy elmélyüljön a hitünk. Fontos, hogy törekedjünk arra, hogy többet foglalkozzunk a hitünkkel, hogy ne csak egy kötelességként tekintsünk rá, hanem mint egy olyan ajándékra, amely mindennap erőt adhat nekünk. Ha olvasunk, tanulmányozunk, és nyitottak vagyunk, akkor az hitelesíthet minket és másokat is a hitben. Egy egyszerű regény, de a mélyebb lelki dolgokról írt írások is feltölthetik az embert.

Itt Szabadkán, vagy Észak-Bácskában vannak-e konkrét tervek, újítások, vagy programok, amiket be szeretne vezetni?

Az új programok és tervek mindig a körülményektől függnek, és gyakran az adott pillanatban kell reagálnunk a különböző igényekre. Az egyházmegyénél próbáljuk figyelembe venni, hogy mi történik körülöttünk, hogy mikor jön el a megfelelő pillanat a változtatásokra. A templomok felújítása vagy bármilyen más fejlesztés általában sokkal inkább az adott közösség, illetve a támogatók együttműködésén múlik. Nagy összegekről van szó, így sokszor türelemmel kell várni, hogy ki lesz az, aki segíteni tud a szükséges munkálatok finanszírozásában. A templomok felújítására például vannak olyan kezdeményezések, mint a zsablyai templomé, amit a közösség kezdeményezett és az egyházmegye elfogadóan támogat. Emellett van, hogy a helyi üzletemberek, tehetősebb emberek segítenek, hiszen a templomok karbantartása közös ügy. Néha az állam is támogat ilyen projekteket, de sokszor csak az összefogás révén lehet valamit elérni. Minden ilyen program sok ember közreműködését igényli, és egyedül nem lehet mindent megvalósítani. Az a lényeg, hogy közösen dolgozzunk a célokért, és így érhetjük el, hogy a templomok és a közösségek is fejlődjenek.

Nem titok, hogy a mai beszélgetés annak apropóján készült, hogy februárban egy neves elismerés első fokozatát vehette át Szerbia elnökétől, a Gyertyaszentelő-érdemrendet. Hogyan érintette a kitüntetés?

Ez az elismerés elsősorban a Szabadkai Egyházmegyének szól, és mivel én magam is annak lelkipásztora vagyok, ezért nagyon megtisztelő volt számomra, hogy személyesen vehettem át ezt az állami kitüntetést az államiság ünnepén. A Sretenjét, vagyis a találkozás napját február 15-én tartja a keleti egyház, amely a gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepére esik. Az ünnep jelentőségét hangsúlyozza, hogy Jézus szülei ezen a napon vitték el őt a jeruzsálemi templomba, és ott találkoztak az akkori hívekkel, így ez a találkozás az ünnep központi témája. Szerbiában ezt az ünnepet állami szintű rendezvényként tartják. A díjátadás is e naphoz kötődően zajlott, február 16-án, Belgrádban, a Szerbiai Palotában, ahol az elismerést Aleksandar Vučić, Szerbia elnöke adta át. Nemcsak a mi egyházmegyénk részesült ebben az elismerésben, hanem sok más területen is kitüntettek személyeket, akik kiemelkedtek a kultúrában, a sportban, vagy akik valamilyen jótékony cselekedetükkel, önfeláldozásukkal bizonyítottak. Azok is elismerést kaptak, akik embertársaikat mentették meg, vagy bátorságot tanúsítottak katasztrófahelyzetekben. Összesen több mint nyolcvan díjat osztottak ki, és mindez a Szabadkai Egyházmegye számára különleges megtiszteltetés, mivel munkánk mindig is arra irányult, hogy hidat építsünk különböző nemzetek, vallások és vélemények között, megőrizve a párbeszédet, a toleranciát és a megértést más vallások iránt. Az egyházmegye története éppen abban rejlik, hogy mindig is nyitottak voltunk a párbeszédre és az egymás iránti tiszteletre.