A mindennapjaink része a bevásárlás, és amikor elmegy az ember a boltba, vagy a piacra beszerezni a szükséges alapanyagokat, akkor a legtöbben vászontáskát vagy vesszőkosarat viszünk magunkkal. A kosár a legkörnyezetbarátabb és a legstrapabíróbb is, hosszú éveken át szolgálja tulajdonosát. Sok minden elfér benne, nagy súlyt kibír, jól lehet kézben vinni és a biciklire is fel lehet akasztani minden gond nélkül. A kosárfonás hagyománya régre nyúlik vissza, ám egyre kevesebben foglalkoznak vele a környékben. Hiányszakma lett a kosárfonás mestersége, és ma már a legtöbben csak hobbi szinten, kikapcsolódásként űzik.
A péterrévei Goór Sándornak viszont egész életét ez határozza meg, nemcsak készíti a kosarakat, hanem a hozzá szükséges vesszőt is ő termeszti meg saját földjén. 1950-óta űzi ezt a szakmát szívvel lélekkel. Otthonában látogattam meg, ahol akkor is éppen kosárfonás közben találtam.
– Ebbe a szakmába születtem bele, édesapámék nyolcan voltak testvérek, abból heten kosárfonással foglalkoztak. A péterrévei kosárszövetkezetben inaskodtam 1956–1959-ig, ahol több mint nyolcvanan voltunk.
Piaci és egyéb kosarakat, valamint különböző tálakat is készít (Fotó: Horváth Attila)
Az általunk elkészített termékeket Amerikába szállították, csináltunk bútorokat, kosarakat, tálcákat stb. Az inasiskola után egészen a katonaságig a szövetkezetben dolgoztam, ahol a szakmát tökéletesítettük. Miután leszereltem a seregből, szerencsére sikerült ismét elhelyezkednem a helyi szövetkezetben, és állandó munkára tettem szert. Akkoriban nem nagyon volt még vessző, amiből a kosarakat készítettük, a Tisza széléről szedtük a vadat – mondta Sándor.
A mester szerint a vessző nem nő meg akármilyen földben, az alacsony fekvésű, homokos területet kedveli a leginkább, ahol elég vízhez és tiszta levegőhöz jut. Goórék jelenleg két és fél hold területen termesztenek sárga nemes és amerikai vesszőt.
A kosárfonáshoz Sándor legalább negyven éve ezt a tölgyfa bakot használja (Fotó: Horváth Attila)
– A hetvenes évek óta termeljük az alapanyagot, többször újra ültettem, kiszántottam, attól függően, milyen volt a minősége. A vágás során a vastagabb ágakat, amelyeken szép szem van, azt egyből félre tesszük, és majd azokat ültetjük el akkor, amikor egy újabb területet szeretnénk vele betelepíteni. Régebben alig volt vele dolog évközben, most meg permetezni kell, viszont gyomirtózni nem szabad. Fél méterestől egészen a két és fél méteresre képes megnőni, és egészen egyméteres magasságig lehet traktorral permetezni. Kapálni kell, de a legjobb lóval megekézni, csak arra sajnos már szinte lehetetlenség embert találni. Vágás után szárításra kerül a vessző, de mostanság alig lehet napszámost találni, aki elvégzi a munkát, magam pedig nem győzöm. A vastagabbakat ollóval vágjuk, a vékonyakat pedig egy erre a célra kialakított kaszával. Minden évben el kell végezni ezt a folyamatot, hiszen ezért ültettük el. A vékonyabb és a vastagabb részét is felhasználjuk, mindennek megvan a maga helye és rendeltetése. Az egyik legrégebbi ültetvényünk már húsz éve szolgálja ki a családunkat vesszővel. A növény ültetése nagyon hasonlít a szőlőéhez, ötven centi a sortávolság, huszonöt centi pedig a tövek közötti távolság. Saját magunk használjuk fel a legnagyobb részét, de sokat el is adok, mert nincs ekkora mennyiségre szükségem. A nagyját elviszik Szerbia déli részére, de Vajdaság területén szinte mindenhová adtam már el belőle – mesélte a gazda.
Sándor beszélgetésünk közben is végig fonta a kosarat, és elért ahhoz a részhez, amikor a kosár alját a bakra helyezte. Bemutatta nekem a tölgyfából készült bakot, amelyen egy kör alakú mély kopás volt látható, ami a sok kosárfonástól alakult ki rajta. A hosszú évek alatt rengeteg mestermű elkészült már ezen a bakon, de egy igazán időtálló darabról beszélünk.
Sándor büszkén mutatta meg az általa készített szebbnél szebb darabokat (Fotó: Horváth Attila)
– Ez a bak már legalább 40 éves, de az is lehet, hogy ötven, én sem emlékszem már pontosan, évtizedek óta használatban van. A kosarat ráhelyezzük a bakból kiálló szegre és azon forgatjuk körbe-körbe. Sokszor megkérdezik a vásárlóim, hogy miért lukas a kosár alja? Akkor elmondom nekik a miértjét, azért, mert így kell elkészíteni, a lyuk nélkül nem lehet megfonni, úgymond én veszem el a szüzességét – mesélte nevetve Sándor.
– A kereslet a kosarakra már nem akkora, mint régen, hiszen a modern mezőgazdaság megjelenésével a kukoricát nem kézzel szedik a kosárba, hanem géppel learatják. Górézáskor még most is használják, valamint a morzsolóknál, de nem adunk el belőle annyit, mint egykoron. A piaci kosarakat viszik a legjobban, azokat főzött vesszőből készítem, amelyeknek le kell húzni a héját. A legvékonyabb szálak kerülnek legalulra és szépen folyamatosan haladunk felfelé a fonással. A bútorok is abból készülnek, és azt fehér munkának nevezzük, de azzal én nem foglalkozom. Meg tudom csinálni, de nem szoktam – mondta Goór Sándor.
Az idős mester elmondása szerint több órát kell forralni a vizet a vessző alatt, és utána szépen le lehet húzni a héját egy speciális, erre kialakított szerszámmal. A megtisztított anyag gyorsan szárad, és a munka során sűrűn kell vizezni. Naponta ezt csinálja, sokszor át kell válogatni, és egy kosár elkészítése 3–4 órán át tart a munkatempótól függően. Nagyon igénybe veszi a kezet, a bőr egészen megkeményedik tőle.
– A kosarak magasságát általában szemmértékkel határozom meg, nagyon fontos odafigyelni, hogy a bordák között meglegyen a kellő távolság, és rendesen be kell fonni a vesszővel. A bútorokat fiatal koromban készítettem, kis gyerekszéket és felnőtteknek valót is. Egy ilyen munka 17–18 órát is eltart, attól függően, milyen díszítésekkel szeretné az ember ellátni. Öreg koromra már nem bírok ilyen hosszú időt fonással tölteni, mert ha egyszer elkezdjük, azt nem lehet abbahagyni. Ezért is maradtam a piaci kosaraknál, amik jóval gyorsabban elkészülnek. Majdnem úgy van, hogy ha leül az ember fonni, oda kell figyelnie, hogy evett-e, mert ha abbahagyjuk, akár fél óra alatt úgy meg tud száradni a vessző, hogy újra be kell áztatni. Egy bizonyos vas szerszámmal ütöm a vesszőt és tömörítem össze, hogy jó sűrű legyen a fonása – fogalmazott a mester.
Péterrévei kosárfonónk azt is elmesélte, hogy egykoron ebből a szakmából vígan meg lehetett élni, csak a faluban legalább 80 család ebből tartotta fenn magát. Kosárkötők és halászok lakták régen ezt a környéket, a legtöbben ilyesmivel foglalkoztak.
Ebben a kádban áztatják a vesszőt, valamint tüzelnek is alatta, amikor szükséges (Fotó: Horváth Attila)
– Megfordult a világ, egykoron a jó vesszőből volt hiány, és rengetegen fontak kosarat, most meg bőven van anyag, csak mesterembert alig találni. A fiam évekig készítette a kosarakat, de végül felhagyott vele, mert úgy látta, ebből már nem lehet megélni, ez már csak mellékkereset, vagy nyugdíjkiegészítés lehet. Én amíg élek és bírom, addig fonni fogom a kosarat és termesztem is a vesszőt. Ezt a szakmát élvezni és szeretni kell, amikor készen van egy munkám, mindig gyönyörködöm benne. Nyáron szeretem a legjobban csinálni, olyankor kiülök a diófa alá a hűvösbe és az én sajátos tempómban szépen megcsinálom. Fiatal koromban napi 5–6 darabot is elkészítettem, mára ez lecsökkent legfeljebb kettőre. Egész évben kosarat fonok, nem csak nyáron, muszáj télen is – mondta Goór Sándor.
A kosárfonó mester hozzátette, hogy megrendelésre is szokott készíteni kosarakat, valamint egy állandó vendégkörrel is rendelkezik. A pálinkás üvegeket is befonja, és sok különböző piaci kosarat és tálat készít kézzel. A vásárokban mindig megtalálható, ahol feleségével, Máriával közösen szokták árulni őket. Áruk a fajtától és a minőségtől függ, 1200 dinártól egészen1600-ig alakulnak. Goór Sándor Péterrévén szakmájának egyik utolsó mestere, ezért aki szeretne egy megbízható bevásárlókosárra szert tenni, az mindenképp keresse fel az egyik környékbeli vásárban.
