Az idén ünnepli fennállásának huszonötödik évfordulóját a szabadkai vízimentő-szolgálat, amely egyben az első kiképzőközpont volt az országban. Ennyi év alatt mintegy 1500 vízimentő került ki a kezük közül. Ám nem ez volt az első vízimentő-szolgálat a városban, hanem az több, mint százéves múltra tekint vissza, csupán az évek múlásával valahogy háttérbe szorult a fürdőzők biztonsága. A jelenlegi szolgálat működésének évfordulója apropóján Szendi Zsolttal, a Vöröskereszt szabadkai vízimentő-szolgálatának koordinátorával beszélgettünk, aki egyben a Vajdasági Vöröskereszt Vízimentő Tanácsának elnöke is és a Szerbiai Vöröskereszt Vízi- és Hegyimentő Tanácsának is tagja, illetve a Nemzetközi Életmentő Szövetség európai ágazatának tanácstagja.
– Nem tervezetten indult el a történetünk, csupán mi néhányan, Vöröskereszt-aktivisták, szerettünk volna vízimentők lenni. Az életmentés egy új módjáról akartunk tanulni, de akkor még a Baywatch sorozat sem ment a tévében. Azt is majd csak azután kezdték el vetíteni, amikor már Szabadkán megalakult a szolgálatunk – emlékezett vissza a kezdetek kezdetére Szendi Zsolt. Folytatta: – az ötlet 1995-ben megfogalmazódott már, de 1997-ben állt fel az első vízimentő-szolgálat a Vöröskeresztben, Szabadkán, 1998-tól pedig az első vízimentők oktatókká léptek elő, és onnantól kezdve eljutottunk onnantól, amikor még a medencén az úszómesterek, vagy csupán jól úszók felügyeltek a fürdőzőkre, minden felszerelés nélkül, a mai követelményekig, amikor minden vízimentőnek licencet kell szereznie, illetve éves vizsgát tenni, hiszen egy-egy mentés során ők maguk az életüket kockáztatják. Tíz évig a vízimentő-szolgálat csak a Vöröskeresztben működött, ezt követően kapcsolódott be a belgrádi Stari Grad-i Vöröskereszt, ami kiképzőközpont lett. A belgrádi referens központtal pedig lendületet vett az egész elképzelés – tudtuk meg.
Az első szabadkai vízimentők Németországban kaptak kiképzést, és ott szerezték meg oktatói licencüket is. Szendi Zsolt rámutatott, sajnos a szolgálatnak rögös útja volt.
– Sajnos mindig egy tragédia szükséges ahhoz, hogy a közvélemény és a városvezetés, illetve az országvezetés is igényt mutasson a fürdőhelyek biztonsága iránt. Öt évre rá, ahogy a mi vízimentő-szolgálatunk megalakult, és amelyben önkéntesen foglalkoztunk vízimentéssel, mindenféle anyagi támogatás nélkül csupán emberi kapacitásokkal, 2002-ben meg is történt a tragédia. Egy kirándulás során egy felügyelettel nem rendelkező fürdőhelyen megfulladt egy gyerek Szabadkán. Ez a tragédia mutatott rá, hogy a fürdőhelyeknek meg kell szervezniük a biztonságot. De még ezután sem indult ez meg kellő lendülettel. Sajnos minden fejlődési fázishoz egy-egy tragédia volt szükséges – hangsúlyozta, majd hozzátette, ma már több vízimentő-szervezet is működik.
Szendi rámutatott, a fürdőhelyeknek és az önkormányzatoknak is gyakran csupán a nyári idény elején jut eszükbe ma is, hogy vízimentőkre van szükség, holott egy jól teljesítő vízimentőnek felkészültnek kell lennie, egész évben fenn kell tartania a kondícióját és a tudását. Miközben az utánpótlást is ki kell nevelni, ki kell képezni, már csak azért is, mert ez csupán idény jellegű munka, sokan felhagynak vele, vagy külföldön folytatják az életüket. Így a Vöröskereszt is nehéz helyzetben van e téren.
– A szabadkai vízmentőszolgálat nem szervez vízimentő-ügyeletet a fürdőhelyeken már, csupán elsősorban sportrendezvényeken veszünk részt, hogy biztosítsuk a vízi sportok biztonságát, népszerűsítve ezzel a vízbiztonságot. A mi alapvető célunk, hogy a fürdőhelyek biztonságosak legyenek. Ennek megfelelően már 1998-tól megkezdtük a fürdőhelyek kockázat-felmérését is, amit a mai napig végzünk, sőt 2012-től a Szerbiai Vöröskereszt is bevonta a szolgáltatásai közé, vagyis tanácsokat adunk arról, mire van egy fürdőhelynek szüksége ahhoz, hogy a fürdőzés biztonsága ne legyen kérdés, illetve rámutatunk azokra a kockázati lehetőségekre, amelyek egy-egy fürdőhelyen felmerülhetnek – magyarázta Szendi Zsolt, majd elmondta, így tettek Szabadkán a Harcosok sorakozója lakótelepen felépült uszoda esetében, illetve a palicsi élményfürdő építésénél is készült egy ilyen felmérés.
Érdekes párhuzam, illetve egybeesés, hogy Szabadka mindig is vágyott a fürdőzés biztonságára.
Az életmentés ötlete az 1900-as évek elejére tehető, mégpedig csak öt évvel azután, hogy az önkéntes tűzoltótestület parancsnoksága keretében létrejött a mentőszolgálat, 1902-ben kiképezték az első vízimentőket is, legalábbis az első levéltári adatok erről árulkodnak.
Akkor is a fürdőzés biztonságának szükségességére tragikus események mutattak rá.
„Az elmúlt két egymást követő év folyamán a palicsi fürdőben történt két vizbefulladási eset – mely a fővárosi sajtót is élénken foglalkoztatta – arra indikálta a parancsnokságot, hogy a város tanácsa elé egy olyan javaslatot terjesszen, mely hasonló eseteknek a jövőben való meggátlását célozza” – áll abban a levélben, amit a Szabadkai Önkéntes Tűzoltó-testület Parancsnokságának parancsnoka küldött 1902 márciusában az akkori Városi Tanácshoz. Ebben a levélben arra a két vízbefulladásos esetre mutatott rá, ami 1900-ban és 1901-ben történt a palicsi fürdőben, és amelyeket az akkori szakemberek megítélése szerint meg lehetett volna előzni. A tűzoltótestület két parancsnokát, Wenczel Lajost és dr. Barta Antalt küldte el Budapestre a helyi életmentő egyesülethez „dunai mentő-állomásainak és eszközeinek tanulmányozása céljából”.
A kiképzés után nem sokkal dr. Révfy Jenő a Városi Tanácsnak benyújtott jelentésében már megfogalmazta, hogy a fürdőidény alatt a fürdőhelyen szükség van a vízimentők folyamatos jelenlétére, és kiemelte egy olyan határozat fontosságát is, amely a fürdőzők figyelmeztetése érdekében tájékoztató táblák kihelyezését teszi szükségessé négy nyelven, ami meg is történt.
Még ebben az évben megmutatkozott az is, hogy a vízimenetők tudására nem csak a fürdőidény idején van szükség. 1902 novemberében a Palicsi-tó jege alá szakadt halászt próbálták kimenteni. Ez a mentés akkor nem sikerült, ám a Városi Tanács új határozatot fogalmazott meg, miszerint a Palicsi-tó partjára olyan felszerelést helyeztetett, ami a téli időszakban a mentésnél segítségül szolgált.
