Itália vagy Olaszország. Egy és ugyanaz. De talán nem mindenkinek. Merthogy más a hangulata az egyiknek és a másiknak is. Ha ugyanis reneszánsz Itáliát mondunk, nyilván nem a modern Olaszország élete jut róla eszünkbe.
Hanem egészen más. S éppen ez az, amiért – meg persze sok másért – évente tízmilliók utaznak oda. A megszállottak talán listát is visznek magukkal, s egy-egy helyszín, látványosság, műemlék felkeresése után már nyugtázzák is, hogy bizony ezt is látták, meg azt is. Lesz mivel dicsekedni otthon.
A türelmetlenebbje meg se várja ezt, szinte azonnal pakolja föl a netre a helyszínen készült képeket és hozzá a szöveget a tapasztaltakról. Hadd tudják mások is! Az irigyek pedig bosszankodjak, hogy már megint tellett neki utazásra, flancolásra. Ami persze nem biztos, hogy mindig sokba kerül, bár sokan az olcsóbb ajánlatokra sem vevők. Leginkább talán azért, mert nincs pénzük.
Ez különösen az elmúlt másfél évet jellemezte. A koronavírus-világjárvány tavaly márciusi kihirdetése utáni időszakot, amikor is a kiterjedt szigorítások, óvintézkedések és korlátozások miatt a gazdaságok szinte mindenütt padlót fogtak. És vele számtalan ágazat, amelyek közül a turizmus, illetve a hozzá kapcsolódó szolgáltatások, segéderők igencsak nagyot buktak. Szállodák, vendéglők, fürdők, rendezvényközpontok, utazási irodák, légi- és hajótársaságok, taxis cégek, ilyen-olyan szervező irodák, miegyebek mentek tönkre. Meg idegenvezetők tömege vált munkanélkülivé. A nagy felfordulás miatt nem tudni, hányan maradhattak az idegenforgalmi ágazatban a békebeli időkben hozzá kötődő legalább 270 millió foglalkoztatott közül. Ám az biztos, hogy jó részük utcára került, és sokan még mindig állást keresnek.
Az sem titok, hogy országok roggyantak meg, mert gazdaságuk tekintélyes része épül(t) a turizmusra. Tavaly ezért csak keveseknek juthatott eszébe, hogy szeptember 27-én megünnepeljék az idegenforgalmi világnapot, ami egyébként 1980 óta szokás. Az idén már valamicskével kedvezőbb a helyzet, ámbár vigadozásra ezúttal sincs ok. A vírus és a vele járó megannyi probléma ugyanis még mindig hátráltatja a turizmus felépülését.
Jóval korábban is akadályozták már járványok, háborúk az emberek szabad mozgását. A XX. század második felétől azonban már-már úgy tűnt, senki sem tud megálljt parancsolni az addigra kialakult tömegturizmusnak.
Pedig sokan szeretnének gátat szabni a jelenségnek, mert úgy értékelik, hogy az idegenforgalomból származó gazdasági-pénzügyi haszon mellett komoly károk is érik a célországokat, de legalábbis a fölkapott térségeiket, amelyeket valósággal elárasztanak a messziről jött kíváncsiskodók, nyaralók, kikapcsolódni vágyók, bulizók. Ennek káros hatásait, súlyos következményeit (tájrombolás, környezetszennyezés és -pusztítás) már számtalan településen érzékelik. A helybeliek szigorú szabályokkal és szankciókkal próbálják kordában tartani a külföldi látogatókat. Olykor pedig tüntetésekkel jelzik, hogy már nagyon elegük van a gyakran falkákba verődve lármázó, randalírozó, szemetelő és magukból kivetkőzött „turistákból".
Terrormerényletek vagy egyéb veszélyek időnként elhessentették az utóbbi évtizedekben is a turisták tömegeit egy-egy helyszínről, országból, ám a vihar megszűntével kezdődött minden elölről. Az emberek ugyanis kíváncsiak, mennének világot, új tájakat látni, idegen kultúrákat megismerni, vagy csak pihenni, szórakozni, kikapcsolódni. Lakóhelyüktől távol. Olykor külföldön, ahol esetleg még sosem jártak. A lényeg, hogy kiszabaduljanak egy kicsit otthonról, s egy időre maguk mögött hagyják a hétköznapi taposómalmot, a vele járó gondokkal együtt.
Régtől fogva így van ez. Persze hajdanában nem mindenkinek adatott meg a turistáskodás. Inkább csak az elitnek: az arisztokratáknak, főuraknak és a jómódúaknak. Idővel ez gyakorlattá is vált a felsőbb körökben, majd a kiváltságos (értsd: külföldön, vagy az otthonuktól jó messze eső településen tanuló) diákok, mesterlegények körében.
Ki-ki a maga céljait követve utazott. Egy-egy ilyen kiruccanás olykor néhány évig is eltarthatott, s gyakran több országot is felölelt. Európában főleg Franciaország, Spanyolország, Itália, esetleg a német hercegségek, őrgrófságok, városállamocskák képezték az úti célt. A vakmerőbbek elkalandoztak az ókontinens keleti felébe és a Balkánra is.
Némelyeket a kíváncsiság, másokat a tanulási vágy vezérelt, de sok egyéb ok is közrejátszott abban, hogy útra keltek az emberek. Egy részük naplót is vezetett az utazásairól, élményeiről. Az üzleti szelleműek és a jó íráskészségűek azután kiadatták a jegyzeteiket, amelyekre a mai útikönyvek előhírnökeiként tekinthetünk.
Néhányan leírt mondat helyett (vagy mellett) saját rajzokkal, vázlatokkal és festményekkel tértek haza. Mások inkább különböző emléktárgyakkal pakolták meg az utazóládájukat, vagy értékes kincsekkel (ásványokkal, műtárgyakkal, képekkel, szőnyegekkel, régiségekkel), miegyébbel. Végül hajón, gyalogszerrel, hintóval, lovas szekéren, majd későbbi korokban vasúton jutottak vissza a kiinduló állomásra.
A legkíváncsibbak és legbátrabbak messzi kontinensekre is elmerészkedtek. No, onnan lehetett csak hozni cifrábbnál cifrább történeteket, meg (emlék)tárgyakat, sőt szerecsent is.
Az idő múlásával azonban Európa vált a világ vezető turisztikai célpontjává olyan fontos központokkal, mint Olaszország, Franciaország, Görögország vagy Spanyolország. Ezeket az idegenforgalmi fellegvárakat összesen több százmillió külföldi keresi fel évente. Ma már inkább autóval, repülővel vagy busszal, ritkábban biciklivel vagy motorral. A koronavírus-járvány kezdete előtt legalábbis ez volt a szokás.
Az idegenből érkezett vendégek néhol többet költenek, másutt kevesebbet. Ámde néhány országban (köztük Horvátországban, Görögországban, Máltán és Cipruson) meghatározó fontosságú a központi költségvetés számára a tőlük származó bevétel. Különösen így van ez az 1960-as évektől, vagyis azóta, hogy a tömegturizmus kialakult és emberek milliói számára a szabadidő hasznosításának egyik formájává, társadalmi jelenséggé, sőt kulcsfontosságú globális gazdasági ágazattá vált.
Az utóbbi bő ötven évben dinamikusan fejlődött. Tavaly tavasz óta azonban az államnak kell(ene) a zsebébe nyúlni, hogy kisegítse az ágazatot. Erre sok ország képtelen, míg mások igyekeznek menteni a menthetőt. Az utóbbiak az idén itt-ott turistacsalogatóként már kedvezményeket is biztosítottak az odalátogatóknak, ráadásul az idény elején Máltán még tekintélyes összegű zsebpénzt (fejenként 200 eurót) is osztogattak minden külföldi turistának, aki három napnál tovább maradt az országban.
Ilyenre eddig nemigen akadt példa arrafelé, de másutt sem. Ezért az újítást megtapasztalók egy része arra számít, hogy a koronavírus mihamarabb elutazik a Földön túlra, az itteni kormányok pedig a jövőben is megtartják mindazokat a kedvezményeket, amelyekkel az idén magukhoz édesgették a turistákat.
