Elég sok év eltelt már azóta, lelki szemeimmel azonban még mindig kristálytisztán látok egy-egy otthoni idillikus pillanatot, amikor az öcsémmel és a szüleimmel együtt vagyunk, nevetünk, jól érezzük magunkat. Vannak olyan éles emlékfoszlányok is, ahol a tágabb értelemben vett család is jelen van, mindenki mosolyog, jó kedélyű…
Tudják, ezek jobbára azok a gyerekkori emlékek, amelyeket még tiszta lelkiismerettel szerez az ember, abból az időből, amikor még nem keres hibákat, kifogásokat.
Szerintem fontosak ezek az emlékek, ugyanis, részben, ezek a belső képek megteremtik bennünk az „otthon melegének” koncepcióját. Ezek a belső képek azok, amelyeket bármikor fel tudunk idézni magunkban, az otthontól távol, de akár az otthon közelében is.
Rövid földi pályafutásom alatt elértem arra a pontra, hogy hosszabb időt töltöttem távolabb a családi háztól, mint benne. Persze, ez nem nagy dolog, de ha számításba vesszük, hogy csak harminckettő vagyok, a dolgok némileg más köntösbe bújnak.
Az otthon és a család fontosságával (vagyis, a hiányukkal) igen hamar megismerkedtem, még tizenöt éves koromban. Akkor, amikor először „elszakadtam” tőlük. Akkor jöttem rá, hogy ezek a fogalmak sokkal többet jelentenek, mint ahogy azt akkoriban hittem.
Számomra elsősorban biztonságot jelentett. A falusi gyerek a nagyvárosba került, dudálnak rá az autók, a tanárok igyekeznek minél szigorúbb képet kialakítani magukról, a nevelők pedig már az első pár hétben kidobással fenyegetőznek a diákotthonban (megjegyzem, okkal)… Persze, ilyenkor az első reakció az volt, hogy „vigyetek haza, itt mindenki a véremet akarja”.
A másik dolog, amit furcsa volt lenyelni, az az, hogy minden hiányzott. Nemcsak a családtagok, hanem a tárgyak, a szobák, ahogy nézni szoktam a hátsó udvarból a szomszéd porták között kikandikáló lapos horizontot… Olyan dolgok, amelyek korábban eszembe sem jutottak.
Hiába szoktam meg a dolgokat gyorsan, pár év után újabb kihívásokkal kellett szembenéznem e téren. Még távolabb kerültem, még komolyabb téttel és egy számomra még akkor idegen nyelvvel.
Persze, borzasztó nagy volt a boldogság, hogy végre egyetemre járhatok (az egyetemista élet bulizós része azonnal ment is), viszont az idegennyelven történő tanulás, a még nagyobb városi nyüzsgés, a teljesen új világ, nagyobb távolság ugyanúgy felébresztette bennem ugyanazt a gyerekkori félelmet, amelyet egyedül csak a család, az otthon melege tudták hatékonyan orvosolni.
Azóta megint eltelt mintegy nyolc év. Már nem igazán tudok megijedni a városi nyüzsgéstől, attól sem igazán riadok vissza, ha napokig más nyelve(ke)n kell karatyolnom, meg már az sem nyugtalanít el azonnal, ha valaki éppen rossz szándékkal szól hozzám.
Mégis, nem mondhatom azt, hogy sokáig kibírom anélkül, hogy hazamenjek. Pontosítok: anélkül, hogy esetleg egy picit otthon érezzem magam.
A külföldön élők és dolgozók, és azok, akik esetleg másik településre költöztek, mind tudják, hogy az otthon melege csakugyan egy szellemi koncepció és ahhoz, hogy a „nagyszobában érezzük magunkat” nem mindig kell fizikailag otthon lenni.
Sokszor elég csak az embernek magában felidézni egy-egy régi szép emléket, megnézni pár régi fényképet. Ha jó napja van, ha pár percre is, de újra élheti azokat a szép otthoni pillanatokat, csukott szemmel, bárhol a világon.
Én például egyre inkább azon kapom magam, hogy elég csak pár szó az otthoniakkal arra, hogy elérjem ugyanezt. Egy-egy jól elsütött mondat, pár jó téma, egy-egy „belsős” vicc elég arra, hogy akár a telefonkagylón (vagy a számítógép képernyőjén) keresztül is hazarepüljön az ember.
Mert végül is, szerintem az, hogy érezzük-e az „otthon melegét” igazándiból fejben dől el. Hazamehet valaki, de ha csak arra figyel oda, hogy mi változott meg amióta utoljára ott járt, ha csak arra figyel, hogy mennyire változtak meg az emberek, ismerősök, barátok és a család körülötte, ha csak a zord valóságra koncentrál, akkor nem fog érezni semmilyen melegséget, semmilyen feltöltődést.
Elmondhatjuk talán, hogy az otthon melege egy testet öltő délibáb, amelyet ténylegesen akkor tudunk a legjobban megélni, ha fizikailag is ott(hon) vagyunk, viszont emlékeink és érzelmeink azok az építőkockák, amelyek megteremtik a szeretet, a nosztalgia, a valahova tartozás, biztonság és a boldogság érzéseit.
