A rend biztonságot ad

Alig van Magyarkanizsa községben olyan hivatalos vagy szórakoztató rendezvény, mely nélküle múlna el. Az önkormányzat protokollügyekkel és tájékoztatással megbízott szakmunkatársa sajátos hanghordozásával, megjelenésével ismerősként van jelen a köztudatban. Egyedül, de férjével két nyelven is vezet műsort, az alkalomhoz teljes mértékben igazodva mutatja ezer arcát. Vranić Váradi Lívia a helyi tévécsatorna képernyőjén is feltűnik, továbbá az aktuális polgármester munkáját segíti tájékoztatási ügyekben, mindemellett még kétgyermekes családanya is.

Karácsonyhoz közeledve szót ejtettünk a hétköznapokról, melyek mögött oly sokszor megfeszített tempó van, munkáról, mely mögött még több átdolgozott este van, amikor a család már pihenőre tér, és ünnepről, ami az előzőekből adódóan néha a tervezettől eltérően alakul.
n Nagy rendezvényeken, már tágabb körben is közszereplőként tűnsz fel, és elengedhetetlen, hogy ügyesen bánj a szavakkal, mert azokon ilyen esetekben is egy egész esemény sikere múlhat. A kommunikáció az egész életünket beszövi, de követniük kell a cselekedeteknek is, csak akkor lehet hiteles. Milyen jelentőséggel bírnak a szavak számodra?

– Nagyon meg kell gondolni, hogy hogyan fogalmazunk, és nemcsak arra kell ügyelnünk, hogy milyen szavakat használunk, hanem arra is, hogy hogyan mondjuk ki őket. Nem mondom, hogy az egyetemen a hagyományos oktatás keretében el lehet sajátítani a kommunikáció minden csínját-bínját, azt sem állítom, hogy magas színvonalon művelem. Még mindig vannak olyan új tapasztalataim, amelyekből én is épülök és tanulok, sőt megragadom az alkalmat minden továbbképzésre, ami a kommunikációról szól, mert hiszek benne, hogy a szavaknak hatalma van, de a szavakat kiegészíti egyrészt a hangsúly, másrészt a mimikánk, a testtartásunk, a környezet, amit teremtünk, amikor kimondjuk őket.

Protokolláris és kötetlenebb események egyaránt a munkád részét képezik, különböző módon kell megszólítani a közönséget, melyik áll közelebb hozzád?

– Vannak rendezvények, ahol a hivatalos program jelleget kell betartani, ez áll közelebb a szívemhez, ebben találom fel jobban magam, mert úgy érzem, hogy a rend biztonságot ad. Ha van egy program, amit követnem kell, az az én nyugalmam garanciája és azt a kiszámíthatóságot biztosítja a közönség, illetve a résztvevők számára, amiben ők is feltalálják magukat. 2005 óta, amikor befejeztem az egyetemet és elhelyezkedtem az önkormányzatban, sok rendezvényt lebonyolítottam, többet a férjemmel együtt, aki szerb nyelven vezeti a műsort. Tőle viszont távol áll a protokolláris kötöttség, és ez az elmúlt tizenhat év kellett ahhoz, hogy oldottabb legyek mellette, ez az olyan programokon különösen fontos, ahol hangulatot kell kelteni és azt fokozni a közönség soraiban, akkor valahol az ő szárnyain én is rá tudok hangolódni és tudok lazább lenni.

Magyarországon végezted felsőfokú tanulmányaidat és azon kevesek közé tartozol, aki ezután hazajött. Miért döntöttél úgy, hogy itt vállalsz munkát?

– Magyarországi környezetben vajdasági magyarként feltalálni magam – én ebben nem hittem, nem bíztam. Nem mondom, hogy zárt ajtókra találtam. Dolgoztam a Szegedi Nemzeti Színház marketingirodáján az egyetemmel párhuzamosan, ahol nagyon kedves kollégáim voltak, megboldogult Székhelyi József volt az akkori főigazgató, aki úgy fogadott el engem, mintha a lánya lettem volna. Családias, kellemes, jó hangulatú és légkörű munkahely volt, de nem éreztem úgy, hogy én Magyarországon szeretnék élni és dolgozni. Magyarkanizsa biztosította a kiszámítható, ismerős közeget, ami engem visszahúzott, de a szívem is, mert a párom itt volt, aki nem zárta ki annak lehetőségét se, hogy ott eresszünk gyökeret, de én az ötlettel nem tudtam azonosulni. Magyarkanizsán minden fát, minden házat, nagyon sok embert ismerek, ami nekem szükséges a biztonságérzethez. Nem szeretem a nagy váltásokat. A mérleg lelkem mindig az egyensúlyra törekszik és fontos, hogy nyugalom legyen körülöttünk. Az itt maradásomhoz nagyban hozzájárult az is, hogy szeretem azt, amit csinálok. Minden munkának megvannak a maga árnyoldalai is természetesen, de úgy érzem, hogy én ezáltal tudok adni a közösségnek és ki tudok teljesedni szakmailag is.

Amikor itthon kerestél munkát, milyen különbségeket észleltél?

– Kétségtelen, hogy Magyarországon olyan magas színvonalon kell dolgozni, olyan megfeszített tempóban, ami nagy kihívás lett volna számomra pályakezdőként. Valószínűleg a családalapítás rovására ment volna, ha én ott szerettem volna dolgozni. Az ember azokat a példákat találja meg, amelyek illeszkednek a saját világnézetéhez. A vajdasági magyar média célja a vajdasági magyar közösség megőrzésével úgy érzem, még nemesebb. Akármilyen sajtóorgánumban dolgozunk, közcélokat szolgálunk és nem a kereskedelmi stílus a meghatározó, mert mi ezért a közösségért dolgozunk magyar nyelven, a magyar tájékoztatást fenntartva.

Az újságírók munkáját is nagyban segíted, mint az aktuális polgármester jobb keze, ami a tájékoztatást illeti.

– Nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert olyan polgármesterek mellett dolgozhattam, akik megtiszteltek a bizalmukkal. Ez egy bizalmi viszonyon alapuló munka, amikor nekik tudniuk kell, hogy biztos mindent megteszek azért, ami az ő érdeküket szolgálja, úgy emberileg, mint politikailag. Bár én nem tartozom egyetlen politikai párthoz sem, azt szoktam mondani, hogy én a szakmám pártjának vagyok a tagja.

Emellett mi minden tartozik a hatáskörödbe? Az újságírók tudják, hogy szürke eminenciásként is dolgozol, ezt ellensúlyozza a nyilvános szereplés?

– Igen! Vannak olyan emberek, akik tartanak a nyilvános szerepléstől, én viszont szeretem. Úgy érzem, hogy jó kezekben van általam egy-egy műsorvezetés, de ha nem állok ki, hanem a háttérben maradok, akkor csapatban úgy tudunk szervezni, hogy minden a helyén legyen. Ehhez nem Isten adta tehetség vagy egyetemi képzettség, hanem tizenöt éves tapasztalat kell, ugyanis amikor becsukom a szemem, látom a rendezvény teljes hátterét.

Tizenöt éves tapasztalat után van még lámpalázad?

– Van! A lámpaláz nem múlik el! Ezzel szoktam nyugtatni mindenkit, aki kezdőként azt kérdezi, hogyan lehet ettől megszabadulni. Nem lehet, de nem is kell! Egy-egy program első megszólalása előtt van intenzív lámpaláz, ami a későbbiekben csökken.

Milyen felkészülés előz meg egy-egy rendezvényt? Teát kortyolgatva, kényelmesen elhelyezkedve, törölközőbe csavart hajjal írod és tanulod meg a szövegedet?

– Nagyon prózai a felkészülés. Az általad felsoroltak nagyon filmszerűek, ehhez képest, amikor a gyerekek ágyba kerülnek és a másnapi ebéd is meg van főzve, akkor ülök le a számítógép elé és akkor dolgozom. Amikor már sokadszor vezetem ugyanazt a műsort és nem protokolláris jellegű, nem biztos, hogy megírom a saját szövegemet, ami a rutinnak és a szervezővel való nagyon jó együttműködésnek köszönhető, de bizony amikor konferenciákat vezetek vagy községnapra készülök, kell a mankó. Volt olyan községnap, amikor a három nap alatt nyolc különböző műsorvezetői szövegem volt leírva.

A helyi tévé képernyőjén is egyre többször feltűntél az utóbbi időben.

– Volt egy átmeneti időszak a világjárvány kezdetekor, amikor a műsorvezető kolléga nem tudott átutazni Szegedről és én mentettem a menthetőt. A nézők nem maradhattak heti magazinadás nélkül és nem volt kérdés, hogy minden héten beülök-e a stúdióba. Igyekeztem fontos, időszerű és közérdekű témákat feldolgozni, mert a járvány olyan helyzetet teremtett, amikor rengeteg információt kellett megosztani. Most azonban már visszatérünk lassan a régi rendhez és marad a havi egy, legfeljebb két tévés műsorvezetői feladat.

Azonnali reakciót kapsz a színpadon, de a tévében is a beszélgetőpartnertől. Volt-e olyan helyzet, amikor nagyon gyorsan kellett reagálni, menteni kellett a helyzeten vagy fordítani az egész terveden?

– Nem dőlt össze körülöttem a díszlet... Ilyenekről csak hallottam kollégáktól. De olyan volt, hogy egy egész rendezvényt kellett fizikailag egyik helyről a másikra átpakolni és úgy alakítani hozzá a műsorvezetői szerepet.
Dobó Tihamérról, Cigonyáról készített dokumentumfilm kapcsán volt olyan interjúalanyom, aki a végletekig elzárkózott a beszélgetéstől. Végül aztán ráállt, de csak úgy, hogy az udvarban foglalhatunk helyet, a benti Cigonya-rajzokat nem rögzíthetjük kamerával. Leültünk beszélgetni és az első kérdésem az volt, hogy miért nem szerette Cigonya a törlőgumit? A felkészültségemet látva aztán megtört a jég és ez azt eredményezte, hogy bemehettünk a házba és felvehettük a grafikákat is, ennek nagyon örültem.

Kétnyelvű családban élsz, a férjed szerb anyanyelvű. A gyerekeitek milyen nyelven tanulnak?

– Szerb nyelven tanulnak és ez soha nem volt kérdés. Azért nem, mert én nem szeretném, ha ők elmennének innen, de természetesen nem kötöm meg őket. A szerb nyelv ismerete mellett az én feladatom, hogy a gyermekek anyanyelvi szinten beszéljenek magyarul, és biztos vagyok benne, hogy mindkét nyelvi közegben feltalálják magukat. Szerintem ennél többet nem is adhatok nekik. Ha Magyarkanizsán valaki magyarul tanul, akármennyire vegyes családból származik, magyarul fog beszélni. Lehet, hogy szerbül is megérteti magát, de nem vagyok benne biztos, hogy Újvidéken, illetve Belgrádban olyan erővel tud labdába rúgni, mint akik szerbül tanultak. Szerintem így tudtam a legszélesebb platformot adni a gyerekeknek és mindent megteszünk azért, hogy mindkét nyelvet egyformán használják.

Hogyan tudják ők tolerálni és te megoldani, hogy mivel majdnem minden hétvégén is dolgozol, elegendő időt töltsetek együtt?

– Ezt csak úgy lehet ellensúlyozni, hogy közös programokat szervezünk, amikor mindent hátrahagyva autóba ülünk és kirándulunk. Legutóbb például egy bánáti körutat szerveztünk. Olyan élményeket nyújtó programok ezek, amik gazdagítják őket. De szegény gyerekek két műsorvezető szülő között! A fiunk ehhez képest egy csendes alkat, a lánykánk viszont ránk ütött. A hétköznapjaink nagyon zűrösek, de ez szerintem mindenkinél így van. Felfokozott ritmusban és gyorsasággal élünk.

A karácsony azonban az elcsendesedésre ad alkalmat. Nálatok?

– A négy adventi hét nem hiába van, hanem hogy fel tudjunk készülni. Idén történt meg először, hogy vasárnap még nem volt adventi koszorúm, de hétfőn már igen. Azt mindig én készítem, bár nagy kézügyességem nincs, de nagyon fontos, hogy én állítsam össze és aztán együtt gyújtsuk meg a gyertyát. Mézeskalácsot is sütünk. Amiben változtattam a korábbi szokásokhoz képest, az a karácsonyfa díszítése. Mi már december közepén feldíszítjük, úgy szeretik a gyerekek, ünnepi hangulatot teremt nálunk egészen január 16-áig, mert nem bontom le vízkeresztkor, hanem megvárjuk a pravoszláv újévet, hát miért ne lehetne az otthon dísze?

Milyen kitűzött célod van, amit még feltétlenül szeretnél elérni?

– Az életem úgy alakult, hogy jöttek a lehetőségek és én azokat megragadtam, de olyan kitűzött céljaim nem voltak, amikhez mindenáron ragaszkodtam volna. Vannak elveim, amikből nem engedek. Szeretem végigvinni a dolgokat a saját értékrendem szerint, de nincsenek öt évre szóló terveim. Éltem a lehetőségekkel és rendkívül szerencsés embernek tartom magam, mert mindig voltak lehetőségek, amelyek révén bizonyíthattam és elmondhatom, hogy jól érzem magam a bőrömben.