Emlékszem, akkor szoktunk le az ünnepi tévézésről, amikor hatodszorra adták a Reszkessetek betörőket és a Bunyó karácsonyigot az egyik kereskedelmi adón az ünnepek alatt.
Nem igazán volt határozott döntés. Inkább csak egyszerűen látszódott mindannyiunkon, hogy picit kiábrándultunk az ünnepi műsorból, amely leginkább csak csontig rágott családi filmekből és régi magyar kabaréműsorokból állt. Na, azokat mindig szívesen néztük, még akkor is, ha kívülről fújtuk az öcsémmel az összes poént. Még azokat is, amelyeket gyerekfejjel nem is értettünk.
De ennek már lassan lehet, hogy húsz éve.
Őszintén megvallva, kicsit gondban voltam, amikor megkaptam a vezércikk témáját. Tévét ugyanis 15 éves korom óta csak akkor nézek, ha minden kötél szakad. Még újságíró-tanoncként, majd gyakorló firkászként sem éreztem különösebb szükségét annak, hogy a tévéből informálódjak. Mindig ott volt az internet, a rádió, vagy éppen a nyomtatott sajtó.
Így az sem rázott meg különösebben, amikor az egyik karácsonyi ünneplés alkalmával elfordultunk a képernyőtől és inkább egymásra figyeltünk a család és a szeretet ünnepén,
Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy a tévézés teljesen kiesett volna a mindennapjainkból az eset után.
Előtte is, utána is, a szürke hétköznapokban állandó esti aktvitás volt a tévézés, családi szinten. Igaz, sokszor lett az a vége, hogy inkább arra figyeltünk, ki hogy figurázza ki a sorozat cselekményét vagy színészeit, mintsem magára a műsorra.
Ha jobban belegondolok, az ünnepek alatt tágabb családi körben sem tölt be a televízió meghatározó szerepet.
Amikor szenteste összeülünk, a tévé szerepe jobbára csak a háttérzaj szolgáltatására szorítkozik, habár vacsora után mindig egy páran elé ülnek. Viszont akkor is úgy, hogy fél szemmel mindig az ebédlő asztalnál ülőkre tudjanak figyelni, még a másikkal kísérik az ünnepi műsort, amely, ha szerencséjük van, éppen nem egy olyan családi film, amit már legalább tízszer láttak John Candyvel vagy éppen a megboldogult Bud Spencerrel.
Ne értsen félre senki, nem a tévézés intézményét igyekszem ócsárolni. Ha valaki, én oda és vissza voltam a tévéért. Ha jobban belegondolok, mostani karrieremet és munkalehetőségeimet mind gyermekkori lustaságomnak köszönhetem és annak a tehetségemnek, hogy ha kellett, egy egész napot képes voltam heverészni a készülék előtt.
Fotó: Dávid Csilla
Viszont, ahogy múltak az évek, egyre kevesebbet maradtam veszteg a képernyő előtt. Kollégistaként a távirányítóért való harcot értelmetlennek találtam, meg amúgy is, annyi gyerekre jutott egy tévé, hogy mindig hisztéria lett a vége, bárki bármit is szeretett volna nézni.
Később, egyetemista koromban, csak akkor vetődtem a televízió elé, ha éppen jobb dolgom nem volt, vagy a másnaptól nagyon fájt a fejem és valamivel le kellett csillapítanom a fejemben tomboló vihart.
Persze, mondani sem kell, olyan világot élünk, ahol a klasszikus értelemben vett tévézés a szürke hétköznapokban is elveszítette értelmét. Az internet, az adások digitalizálása új trendeket teremtett, olyanokat, amelyek megdöntötték a régi normákat, amelyeket mi is többé-kevésbé átvettünk a hatvanas évek Amerikájából.
Már nagyon kevés olyan család van, ahol a tévé körül gyűlnek össze a családtagok és programszerűen követik a műsort nap mint nap.
Az okostelefonok, laptopok, tabletek és társaik a képernyő és a tekintetünk közé kerültek. Amennyi előnyük van, ebben a tekintetben annyi hátrányuk is. Hiába van fizikailag egy helyen a család, ha szellemileg mindenki a saját kis világába menekül.
A tévét nézve legalább mindannyian egyforma odafigyeléssel kommentároztuk, hogy Roslinda éppen most hányadszor esett kómába és hogy miért. Vagy egyszerre kritizáltuk a Szerencsekerék vendégeit.
Persze van, ahol a tévé még mindig „Úr”, a szórakoztatás központja. Azonban egyre több helyen csupán háttérzaj.
