„A 78-as busz megáll Zimony központjában?” – kérdezte egy néni a buszmegállóban. „Nem, de a 83-as megáll” – válaszoltam sietve, ugyanis már érkezett a buszom. Belgrádban információt kérni egy idegen embertől teljesen természetes. Sajnos sokszor nem is tudja máshogy feltalálni magát az ember, hiszen a munkálatok miatt megváltoztatott menetrend (nem tájékoztatják erről az utasokat minden megállóban), esetleg a tüntetések, vagy parádés felvonulások miatt lezárt városrészek esetében átirányított buszok megzavarhatják a megszokott rendet. Ilyenkor csak az segíthet, ha kérdezünk.
Meg úgy egyáltalán, az egész fővárosi élet kulcsa szerintem abban rejlik, hogy ki mennyire bátran érdeklődik, kér tájékoztatást.
Ugyanakkor a kommunikáció legszínesebb palettáját is itt lehet megtalálni. Talán éppen azért, mert sokan és sokfélék élnek a városban, a türelem pedig ma már luxuscikké vált. Természetesen itt sem szabad általánosítani, de vannak helyszínek, ahová már feszülten érkeznek az emberek, mint például a különböző szakszolgálatok pultjai, az orvosi rendelők, vagy a postahivatalok. Sőt sokszor a pénztárnál a boltban is a goromba, hangos beszéd, az egyirányú közlés dominál.
Alig 10–20 év alatt jelentős változáson ment keresztül a kommunikációnk és a kommunikációs igényünk is. A korszerű, „digitális kultúra” ugyanis az életünk különböző szegmensébe férkőzte be magát, ám a legnagyobb kihatással a kommunikációra volt. A személyes kapcsolatot felülírta a közvetett beszéd. A műszaki eszközök fejlődésével egyre többször nyúlunk a telefonunkhoz, a számítógéphez, a telefonhívást lassan felváltotta a chat, a levelet az e-mail (ma már a levelezés szinte ki is halt), sőt lassan az élő beszédet is helyettesíti majd, különösen a munkahelyi kommunikációban.
Az új kommunikáció pedig megváltoztatott mindannyiunkat, kit jobban, kit kevésbé. A közvetett beszéd a másik iránti bizalmatlansághoz vezetett, távolságot tartunk egymástól, ugyanakkor pedig az üzenetek hanyagokká tettek minket. Egyrészt előtérbe került a felszínesség, másrészről egyre inkább átveszi felettünk az uralmat a nem reális világ (nem csak a fiatalok esetében), miközben pedig a hétköznapi beszédünkben egyszerű mondatokat használunk, gyakran rövidítünk, túl tömören fogalmazunk. Hiába a kommunikációs források sokasága, hiába nyílt meg az internettel a világ előttünk, hiába lett a világ egész ideje a miénk, hiszen bármikor bárkit el tudunk érni, valahogy zárkózottabbak lettünk. Ezért például sokan a buszon a fülhallgatójukon inkább zenét hallgatnak, vagy internetes kommunikációt folytatnak, csak hogy ne kelljen a mellette ülővel beszélgetni.
Amíg a többség befelé fordul, egyre nagyobb értéke lett a kommunikációs készségnek. Azok tűnnek ki a tömegből, akiknek meggyőző képessége magasan jó, vagy jól artikulálva, választékosan beszélnek, vagyis a reklámszakma képviselője, a menedzser, vagy a politikus kifejezetten jól boldogul a mai társadalomban.
A digitalizált világ nemcsak a beszédünket, a nyelvünket, a fogalmazási készségünket változtatta meg tehát, hanem az életünket is. Tudományos kutatások sokasága mutat rá arra, hogy az információk inváziója, a túl sok inger, ami ér bennünket nap mint nap, felgyorsította az életünket, türelmetlenné tett minket. Ezért, ha lehet, mindent most és gyorsan szeretnénk, instant, kevés befeketetéssel, rövid idő alatt, sokat. Ez pedig többek között a közlekedésben is megmutatkozik.
„Nem működik a duda sem, nem vette észre?” – kérdezte a szerelőműhelyben a mester, ahova azért vittem az autómat, mert egyik napról a másikra a világítást nem lehetett bekapcsolni.
„Észrevettem (már ki tudja, mióta nem szól – gondoltam magamban), de nem zavart, nem használom” – válaszoltam könnyedén, amire egy szigorú tekintet volt a reakció. Nem értettem, most sem értem miért. Nem tartozom a türelmetlen sofőrök közé, hiszen ha dudaszóval figyelmeztetek egy kerékpárost, meg is ijedhet, és még nagyobb baj lehet belőle, ugyanígy a gyerekek esetében is, inkább lassítok. A lámpánál, vagy az útkereszteződésben bámészkodó, döntésre képtelen, esetleg üzenetezgető sofőrökre meg úgy is türköl más, akinek „sokkal sietősebb” a dolga. Azt is be kell azért vallanom, hogy nem járok mindennap autóval dolgozni, így a vezetés számomra inkább kedves időtöltés, mintsem a gyors transzportálás módja.
Ettől függetlenül azonban gyakran része vagyok a forgalomnak, és egyre gyakrabban az a benyomásom, hogy legtöbben versenyt futnak az idővel, aki pedig akár egy másodpercre is lelassítja őket ebben (nem a szabálytalankodókról beszélek), megkapja a magáét: dudaszót (ha kell ismételten), esetleg egy-két kézmozdulatot (egyéntől függő mennyire szalonképeset), esetleg sértegetést.
Egyébként is valahogy feleslegessé vált a mindennapjainkban a „Jó napot!”, a „Köszönöm.”, a „Viszont látásra!”, a „Kérem” pedig már régen nem része az aktív szótárunknak. Sajnos. Azt pedig külön nem is kell kiemelni, hogy sokszor nincs is szükség arra, hogy mondjunk valamit, egy mosoly is elég. Arckifejezéssünkkel is tudunk és szoktunk üzenetet közölni.
Kipróbált recept: feszült helyzetben a nyugodt, kiegyensúlyozott, viszonylag halk válasz viszonylag gyors megoldáshoz vezet (legalábbis a vitával biztos minden tovább tartana). Egy agresszívan fellépőt pedig a kedvesség sokszor visszavonulásra kényszeríthet.
