Lassan két éve annak, hogy egy picit mindenki számára megállt az élet. Van, akinek egyenesen tragédiába torkollott. Egyesek munkahelyeket veszítettek el, mások családtagokat, vannak, akik egyedülálló lehetőségeket.
Lassan két esztendeje járunk egy meglehetősen sántikáló koreográfiát, amelyben igyekszünk összeegyeztetni az egészségügyi előírásokat a munkahelyünkkel, magánéletünkkel, valamint azzal az egyre abszurdabb arcokat öltő tragikomédiával, amit csak úgy hívnak, hogy a szerbiai közélet.
Már arról is rengeteget hallhattak az olvasók, hogy leginkább a vendéglátó- és a szórakoztatóipar sínylette meg a mostoha vírushelyzetet.
Két évvel ezelőtt rekordgyorsasággal zártak be az éttermek, kávézók, kis falusi dühöngők. Ugyanilyen gyorsasággal ürültek ki a hotelek, lakatolták le a koncerttermeket.
Azóta hosszú idő múlt el, és azt kell mondani, bármennyire is “betettek” ezeknek a helyeknek, lassan–lassan, de legtöbbjük képes valamennyire rendezni veszteségeit és “visszatérni”.
Mondhatjuk úgy is, hogy a mindenkori kocsma intézménye szent és sérthetetlen. Ahogy nálunk azt falun mondták, amikor már valamennyire enyhítettek a kijárási tilalmakon és a nyitvatartási időkön:
– Szabikám, ha a kocsma csak délután hatig van nyitva, akkor már délután egykor el kell kezdeni inni. Alkalmazkodni kell. Darwin is megmondta: csak a legalkalmasabbak maradnak fenn.
Ez a meglehetősen mélyről jövő, borhangú kijelentés pedig nem csak akkor igaz, ha valaki egy kiadósat szeretne vedelni kedvenc dühöngőjében.
Tavaly nyáron kezdődött el végre a koncertszezon. Félhivatásos zenészként nem csak szellemi egészségemen, hanem a pénztárcámon is kifejezetten éreztem a szerencsétlen járványhelyzet hatását, így tavaly gondolkodás nélkül elvállaltam minden fellépést.
A szezonnyitó első fellépés után kérdeztem meg a zimonyi klub tulajdonosát, hogy a válságstáb mikor helyezte érvénybe a nyitva tartásról szóló enyhítést.
– Nem hozta meg. Mi döntöttünk helyettük. Inkább kelljen vitatkoznom a rendőrökkel meg a bírósággal, minthogy hátratett kézzel üljek és nézzem, ahogy csődbe megy a vállalkozásom. Nézd meg ezt a tömeget – mutat ki a színpad elé – szerintem ezek úgy megkalapálnák a hangoló rend őreit, mint azok a gyerekeket meg a szellemi fogyatékosokat a tüntetéseken tavaly nyáron – magyarázta komoran. Látszott, hogy teljesen elege volt a járványból és abból is, ahogyan az illetékesek kezelik a mellé kialakult helyzetet.
Csakugyan. Mindenki kifáradt. Belefáradt a folyamatos egészségügyi fenyegetőzésbe, az önjelölt próféták tévés és internetes szerepléseibe. A kígyózó sorokba az amúgy is égető problémákkal küszködő egészségházak és kórházak előtt. A különböző tilalmakba. A hangos zene hiányába, mert attól “jobban terjed a korona…”
Szinte már normális, hogy ilyenkor a legtöbb embernek az segítene, ha egy kicsit leeresztené a gőzt. Ehhez pedig a kocsma még mindig az egyik legkiválóbb institúció.
Persze, nem a tajt részegségről van szó. Ahhoz nem kell belépni egy dühöngő ajtaján sem. Az ember alkohollal otthon, a négy fal között is hatékonyan szájon tudja magát vágni.
Arról van szó, hogy a kocsmában mégis úgy beszélgethet másokkal az ember, hogy egy kicsit megfeledkezhet a problémáiról. Már két pohár bor is elég ahhoz, hogy nyugodtabb legyen az ember, hogy jobban megeredjen a nyelve, és hogy levetkőzze magáról a szürke hétköznapok terheit, amelyek a járvány kitörése óta egyre jobban nyomják mindenki vállát.
Nem csak a kocsmáról van szó. Bálakról, családi mulatságokról, koncertekről. Az embereknek végleg tele lett a hőcipője a maszkviselés és védőoltás szent kettősségének vitájáról, valamint a mélyállam azon törekvéseitől, hogy mikrocsippel ellenőrizzék Lali bácsit meg a fiát, a Fercsit a faluból, akik már húsz éve ugyanúgy minden reggel megállnak a péknél, miközben reggel viszik a tejet. Valamint délután általában megállnak a bolt előtt bedobni egy szíverősítőt, amit a Pista bá kishúga kever a ház melletti kiskádban, esszenciából meg abból a “vakulós” alkoholból.
Talán ebben az évben már nyugodtan élhetnek, úgy, hogy nem kémkedik utánuk senki.
