Onnan vettem észre, hogy lassan kezd visszatérni minden a „normális” kerékvágásba, hogy az összeesküvés-elméletek, rosszul feliratozott angol/német orvosi nyilatkozatok után, végre visszatértek a ballagási videók, az elsőáldozási képek, és egy-egy nyaralási fotó a közösségi oldalakon az üzenőfalamra.
Végre kevesebb a kommentháború, az elfogult, vagy sokszor elkeseredett szitkozódás. Lassan újra beindul a maga döcögős módján az élet.
Másfél év után újra olybá tűnik, hogy lassan visszatérhet minden a régi medrébe, ismét zavartalanul, kijárási tilalmak, maszkok és hasonlók nélkül élhetjük az életünket.
Valljuk be, ennyi idő után már mindenki tűkön ülve, megváltásként várta a régi, szürke hétköznapokat, amikor nyugodtan elmehettünk moziba, színházba, koncertre, étterembe, stb.
Mondhatni, talán leginkább ezen létesítmények gazdái és iparágak dolgozói köszöntik a lassan visszaálló „régi-új” helyzetet, viszont a másfél éves leállás elég mély sebeket okozott ezeken a területeken.
– Tudod, most hirtelen úgy akar mindenki sok pénzt keresni, hogy kiadása, ha lehet, ne is legyen. Szerbiában profi fényeket, hangmérnököket, színpadmestereket, technikusokat most szinte csak aprópénzért akarnak felfogadni, későbbi kifizetéssel. Tavaly pont ilyenkor volt egy kampányesemény, amelyet mi hangosítottunk, azt is csak decemberben fizették ki az illetékesek. Addig mit csináljak a munkásaimmal? Fotoszintetizáljunk? – ecsetelte a helyzetet az egyik szakmabeli ismerősöm, akivel ugyanezt a témát feszegettük.
– Külföldön sem jobb a helyzet. A Montreux-i Dzsessz Fesztiválra emberenként 3000 eurós biztosítást kell fizetni, amelyet nem térítenek meg. Lehet, hogy ez a svájci viszonyokhoz képest még elfogadható üzlet, de mifelénk semmiféleképp – magyarázta a kolléga, aki szerint a visszatérés igen-igen lassú lesz és talán még hónapokig eltarthat, ha nem egy évig.
Mások saját kézbe vették az ügyet, ha mondhatjuk így. Belgrádban volt zenekarunknak is az első fellépése, egy kultikus klubban, ahol mondani sem kell, telt ház várt bennünket a másfél éves szünet után. A koncertet követően egymás mellé keveredtünk a gazdával valami véletlen folytán, aki azonnal bele is kezdett a helyzet abszurditásának ecsetelésébe.
– Nem hiszed el, hogy milyen éven vagyunk túl! A kocsma hónapról hónapra próbálta túlélni a helyzetet, közben a kormány és a válságstáb egyre-másra szigorította a biztonsági lépéseket, szinte fittyet hányva arra, hogy mi lesz a vendéglátósokkal. „Zene mellett jobban terjed a vírus” és mindenféle ehhez hasonló badarság után, végül is arra jöttünk rá a többi tulajjal, hogy ugyanúgy kell taktikáznunk, mint ahogy a kilencvenes években tettük. Az marad fenn, akinek van annyi bátorsága, hogy fittyet hányjon az intézkedésekre. Technikailag a ti fellépésetek sem volt teljesen legális. De látod, senki sem szólt semmit. Mert mindenkinek tele van már a hócipője. Még a válságstábnak is – fejezte be a normalizálódás reális képének ecsetelését.
Persze, ez csak jobbára egy-egy példa a két leginkább érintett iparból. Ez csak két kiragadott történet a rengetegből, viszont akárkit is kérdezünk, felkészülhetünk arra, hogy komorabb hangvételű beszámolót fog adni.
Bárkivel is beszéltem az elmúlt időszakban, mindenki beszámolt legalább egy kellemetlen történetről, közelebbi vagy távolabbi családi tragédiáról. Mindenkit megtört a bezártság, a vírus, még akkor is, ha a kór nem is volt annyira halálos, mint a spanyolnátha száz évvel ezelőtt.
Elég korlátozni a szabad mozgást ahhoz, hogy az ember állandó nyomás alatt érezze magát. Adjuk ehhez hozzá a véget nem érő híráradatot, amelyet a legtöbb sajtóorgánum ontott magából megállás nélkül, hogy eleget tegyen a szakma egyre csak gyorsuló és amúgy is szélsebes ütemének, amely az aktualitás érdekében sokszor félreteszi a pontosságot és az újságírás amúgy is elmosódó etikai szabályait. Továbbá, fűszerezzük meg egy olyan gazdasággal, amely már évek óta sántikál és egy olyan államvezetéssel, amely felettébb szeret kioktató, olykor lekezelő hangon szólni ugyanazokhoz a polgárokhoz, akik lényegében szavatolják az ugyanazon hatalom létezését…
Hogy ne politizáljunk… Kemény másfél éven vagyunk túl. Már látni lehet (talán) a fényt az alagút végén, bízzunk benne, hogy nem csak délibábról van szó.
