„...egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”
Antoine de Saint-Exupéry
Közel nyolcvan évvel ezelőtt vetette papírra Antoine de Saint-Exupéry leghíresebb regényét, A kis herceget. Ma, újraolvasva is hihetetlenül aktuálisak a „mesekönyv” gondolatai, sőt talán soha jobban nem lehetett azonosulni velük, mint most. Így van ez a cikkem bevezető gondolatával is, amelyet akkor mond a róka a kis hercegnek, amikor a főhősünk éppen barátokat keres.
„Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.”
Nagyon is átérzem a róka gondolatait. Kicsit úgy érzem, hogy manapság, az internet, a folytonos elérhetőség, a mobiltelefonok és a közösségi oldalak kora valóban egy baráttalan, sőt mondhatni barátságtalan kor. Annyira közhely már az, hogy túl gyorsan élünk és annyi felületes ismerősünk van egy-egy közösségi oldalunkon, hogy szinte észre sem vesszük, hogy valójában lényünk egyik legfontosabb eleme szenved hiányt, a társas kapcsolathoz és ezen belül a lelki társhoz fűződő szükségünk. Délibábjaink kergetése alatt szinte észre sem vesszük, hogy valójában társas magányban élünk.
A mai kor embere rettentő kiszámíthatóan és egyszerűen él. Ezt ki is használják azok az információkkal kereskedő óriásvállalatok, amelyeknek egy egyszerű szolgáltatás miatt önként, dalolva adják át legtitkosabb és legértékesebb adataikat. Olyanok vagyunk, mint a hangyák: reggel felkelünk, mosdás, reggeli, közben televízió, rádió, újság, levelek, közösségi oldalak és chatek. Irigykedünk mások mosolyára, felületesen válaszolunk az üzenetekre és indulunk dolgozni, majd a munka után egyéb otthoni teendők, rádió, tévé, közösségi oldalak. Este sincs másként, a szomszédot már alig ismerjük, nem látjuk annak ellenére sem, hogy mellettünk áll, hiszen a kulcsot is úgy rakjuk bele a kapuba, hogy szinte fel sem nézünk a mobiltelefonunkról, majd este a vacsora után jön kötelezően egy film, párunk mellé fekszünk és kézbe vesszük okostelefonunkat. Egyszerűen nem érünk rá egymásra.
A közösségi oldalak hamis közösségi élményt nyújtanak. A virtuális tér olyan, mintha a mézes üveget kívülről nyalogatnánk: Látjuk, hogy méz van benne, össze is fut a nyál a szánkban, de amikor megnyaljuk az üveget, nem érezzük azt a jellegzetes édes ízt. Több száz, vagy akár ezer-kétezer ismerősünk is lehet egy ilyen portálon, aminek köszönhetően úgy érezzük, sok barátunk van, de ez egy hamis érzelem, hiszen a közösségi oldalak pont a barátoktól fosztanak meg bennünket. A barát az ugyanis nem ismerős. A barát az több egy képünket néha lájkoló, magáról mindig boldog fotót posztoló, számunkra csak a virtuális térben létező személynél.
Azt mondta a róka a kis hercegnek, hogy szelídítse meg őt.
„– Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a kis herceg.
– Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka. – Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...”
Fotó: Dávid Csilla
A barátság nem más, mint mély lelki kapcsolat. Hasonló a szerelemhez, azonban nincs benne szenvedély. A barátság az meleg, míg a szerelem forró, hiszen vágy az alapja. Ennek ellenére az igaz barátság ritkább, mint a szerelem, még akkor is, ha a barátságból bármikor lehet szerelem, vagy ha szerelemből kimúlik a szenvedély, barátsággá szelídítve a kapcsolatot. A barátságban egymásra talál két ember. Egy barát kacagása vidámít, gondolatokat, ötletet ad, velünk örül, ha kell, segít, elfogad olyannak, amilyenek vagyunk. Egy barát nem tör pálcát felettünk, nem csalatkozik, de szembesít önmagunkkal. Nem miattunk, hanem értünk. Tükröt állít elénk, hiszen egy kapcsolatban megismerjük önmagunkat is. Jelenlétéért nem vár el semmit. Egyszerűen csak szeret. Ehhez azonban tényleg meg kell ismerni, meg kell szelídíteni a másikat. Türelem nélkül viszont ez nem megy, de a türelemhez figyelem, a figyelemhez pedig önfegyelem szükséges. Mindez pedig nem más, mint a színtiszta szeretet.
„Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele.”
Negyvenkét évem alatt számtalan ismerősöm, haverom, „barátom” volt. Igaz barátom nagyon kevés. Az emberek jöttek-mentek az életemben, volt akitől tanultam, másban csalatkoztam, de volt, aki belőlem ábrándult ki. Megéltem kacagást, vitatkozó estéket, csalatkozásokat és szomorú búcsúzásokat. Sok személyt megismertem, szinte ugyanolyan sokat elveszítettem. A gyerekkori barátok maradtak talán legtovább mellettem: érthető is, hiszen ebben a korszakunkban vagyunk a legtöbbet egymás mellett úgy, hogy kapcsolatunkat nem mérgezi hátsó szándék, vagy álszenteskedő számítás. Ahogy először egymás mellett játszunk, majd egymással, úgy napról napra egyre jobban megszelídítjük egymást. Minél idősebb lettem, egyre csak rövidebb lett a megszelídítésre szánható idő és lett lazább a barátság köteléke. Egyre inkább váltam én is baráttalanná.
„...jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
Ma mindegyik volt barátomnak hálát adok, hiszen nemcsak a jó, hanem a rossz tapasztalat is tanít. Általuk vagyok ma az, aki vagyok. Ezt az ajándékot nem hallgathatom el. Emberek jönnek és mennek az életemben, az életünkben. S bár lehet, hogy idős fejjel már időnk és kedvünk sincs egy másik embert megszelídíteni és lehet, hogy a hegektől már fel sem ismerhető szívünk és már látni sem akarunk. Azonban barátok nélkül, bensőséges emberi kapcsolatok nélkül nem élhetünk. Csak tőlünk függ, hogy kit és hogyan engedünk be az életünkbe.
Itt állok, egy kezemen meg tudom számolni, hány igaz barátom van. Nem panaszkodom, hiszen tudom, többet ér az a pár barát, mint ezer ismerős, ám ha valaki nem idegenkedik a megszelídítéstől és őszinte barátsággal kísérne el utamon, annak a legértékesebb ajándékot fogom adni, amit egy ember csak adhat: az időmet.
