Az egykori Jugoszlávia területén több ezer olyan szülő él, akik azt állítják, hogy újszülöttjüket elrabolták a kórházból. A nem hivatalos adatok szerint az utóbbi 40 évben a régióban a hamisan holtnak nyilvánított újszülöttek száma 6–10 ezer körül mozog. Vannak szülők, akik évtizedek óta keresik gyermekeiket, mert meggyőződésük, hogy azok nem haltak meg világrajövetelük után, ahogyan ezt nekik állították, hanem eladták őket. A legrégibb esetet a ’60-as évekből jegyzik, a legtöbb feljelentés azonban a ’70-es és ’80-as évekre vonatkozik.
A közös valamennyi esetben, hogy a szülők nem kapták meg az elhunyt babák holttestét, hogy nem végeztek boncolást, hogy a halotti bizonyítványba rossz adatok kerültek. Az Európai Emberjogi Bíróság is foglalkozott már a kérdéssel, de érdemi előrelépés nem történt. Kötelezték ugyan Szerbiát, hogy alkosson törvényt az eltűnt csecsemők ügyére vonatkozóan, de azzal az érintett szülők, illetve érdekvédelmi szervezetik elégedetlenek: hiányosnak tartják és megalázónak, hogy akinek egy gyermeke tűnt el, annak 10 ezer, akinek ikrei, annak 15 000 euró kártérítés jár.
A szabadkai Deli Aranka egy azon sok ezer anya közül, aki arra gyanakszik, hogy gyermekei emberkereskedelem áldozataivá váltak. Újszülött ikerbabáiról azt mondták neki, hogy a világrajövetelük után nem sokkal életüket vesztették, azonban holttestüket sohasem láthatta.
– A történetem boldogsággal kezdődött. Mindig ikrekre vágytam, az ismerőseim között is sok ikergyermek született – kezdte a beszélgetést Aranka. – 1996-ban lettem másodszor állapotos, terheségemmel minden teljesen rendben volt addig, amíg a Szabadkai Egészségházban dolgozó nőgyógyászt fel nem kerestem a hetedik hónapban, mert rosszul lettem, szédültem.
A választott nőgyógyászom szabadságra ment, ezért máshoz kerültem augusztus 18-án este. Beutalt a Szabadkai Közkórházba, ahol elvégezték a CT-vizsgálatot és megállapították, hogy a babák szívhangja rendben van. A biztonság kedvéért bent tartottak megfigyelésre. Másnap reggel az orvos a vizsgálat során elrendelt egy koraszülést gátló infúziót. Körülbelül tíz napra rá az egyik baba fejvize elkezdett szivárogni, viszont az orvosi dokumentációk szerint ez már a felvételem utáni napon megtörtént. Ez számomra nem logikus, hisz túl sok idő múlt volna el a baba fejvize nélkül a szülésig, amit az orvos maga indított el 28-án. Ezt megelőzően a férjem szeretett volna másodvéleményt kérni, de az osztályvezető nem engedélyezte. Az orvos többször is odajött hozzám és a fejemhez vágta, hogy a gyermekeim meg fognak halni, mert szepszisesek és engem is mérgeznek. Az addigi terápiát olyan infúzióra cserélte le, ami megindította a szülést. Úgy éreztem, hogy szinte erőszakkal szülök. A másik babámnak a kórházban szúrták ki a burkát, tehát ő még nagyon bent szeretett volna maradni. A szülésből semmit nem éreztem, utasításra csináltam mindent. Elsőként Klaudia jött a világra, majd rá öt percre Alexandrát szültem meg. Egyébként az első kislány 6/7-es, a másik pedig 5/6-os értékeléssel született. Mindkettőt hallottam sírni. Az első babát azonnal elvitte a bábasszony megmérni és elrendezni. A második babát már megmutatták nekem és dicsérték őt. Azt gondolom, hogy ha nehéz eset lett volna, akkor nem állt volna előttem a bába és mutogatta volna a lányomat – mesélte a történteket az édesanya.
A szülést követően Aranka átkerült a betegszobába, a többi szülésen átesett anyuka közé. Sírástól remegő hangon emlékszik vissza az ott történtekre.
– Amíg ott feküdtem, a gyermekorvos felvette a kapcsolatot a koraszülöttek intézményével Belgrádban, mert nem volt elég inkubátor a szabadkai kórházban. Nekem annyit mondtak, hogy a kisujjuk és a tüdő erősödése miatt van erre szükség. Nem értettem, miért ők jöttek el értük, és miért 6 órával a szülés után. Ha tudták, hogy megindított koraszülés lesz, akkor miért nem időben rendezték ezt el? Azt sem értettem, miért nem Újvidékre küldték őket, hisz ott is van egy ilyen intézmény – tette fel az anya a kérdéseket.
Ezt követően a gyermekorvos közölte Arankával, hogy a gyerekeit elszállították a fővárosba. Az édesapa másnap sürgönyt kapott Belgrádból, melyben közölték, hogy mindkét gyermeke életét vesztette.
– A férjem telefonált Belgrádba, oda akart utazni, érdeklődött a további teendőkről, mert a temetés miatt át akarta venni a holttesteket. Azt mondták, hogy ne menjen el a gyerekekért, hisz fiatalok vagyunk, lehet még gyerekünk, és vigyázzunk a meglévő 5 éves kislányunkra. Közölték vele, hogy rosszat teszünk azzal, ha eltemetjük őket, mert én folyton a sírjukhoz fogok járni és nem tudnék szabadulni a fájdalomtól. A férjem ekkor megijedt és nem mentünk el kikérni őket. A későbbiekben antibiotikumot kaptam kapszulában, de abból csak néhány darabot, és később olvastam, hogy nyugtatót is adtak. A betegszobában más anyukák szoptatták a babájukat, nekem meg szégyenérzetem volt. Csak sírtam, egy szót sem tudtam kiejteni. Alig vártam, hogy elhagyhassam a szabadkai kórházat – osztotta meg velünk Aranka.
Aranka nem húzott feketét, igyekezett nem elmerülni a fájdalomban. Ötéves kislányával akart foglalkozni, aki akkor nem értette, hogy a szülők nem egymásra mérgesek. Az édesanyát sokként érte, amikor a bábasszony megjelent a kapujukban, akit nem értesítettek az eseményekről.
– A bába meglepődött, hogy nincs hasam. Mondta, hogyha visszamegy a munkahelyére, töröltet a rendszerből. Valószínűleg emiatt nem kaphattam soha meghívót a kötelező oltásokra – véli az asszony.
A szülők sohasem érezték igazán azt, hogy babáik meghaltak. Erre adott nekik bizonyosságot az, amikor ikerlányaik egyike a tizennyolcadik életévének betöltésekor végzést kapott a választói névjegyzékbe való bekerüléséről.
– A környezetemben sokan azt hitték, hogy nem tudom elfogadni az elvesztésüket. Nem volt mindennap téma a családtagjaim és az ismerőseim között a babáim története, de mindenki tudta, hogy gyanakszom. Nem tudtam, hova fordulhatok segítségért vagy támogatásért, kinek tehetek panaszt a gyanúmmal kapcsolatban. A papír érkezését viszont egy kisebb győzelemként éltem meg. Egyik nap egy rádióműsort hallgattunk, amelyben a vendég Vladimir Čičarević volt, és amelyben az elrabolt csecsemőkről volt szó. Fel is hívtuk. Segített a dokumentumokat összegyűjtésében, a kérelmek megfogalmazásában. Az anyakönyvi kivonatokat is kikértem, és nagy döbbenetemre a személyi számok megléte mellett azt olvastam bennük, hogy a lányok egy hónappal korábban születtek, viszont a haláluk dátuma már nem volt feltüntetve. A kórházból nehezebben kaptam meg az iratokat, de valamennyit átadtak. A kórház jogásza egy fiatal, segítőkész hölgy volt. Először nem akarta ideadni a papírokat, mert 16 évnél idősebb gyerekekről volt szó, de mikor megosztottam vele a gyanúmat, segített. Kiderült, hogy egy másik kolleganőjével együtt titokban fénymásolták ki az iratokat, mert azok nem az archívumban voltak, hanem a szülészeten maradtak bezárva – részletezte Aranka.
Az édesanya elmondta, hogy sok gyermekét kereső szülő több olyan információ birtokába jut, amit nem tudnak bizonyítékokkal alátámasztani, és gyakran zárt ajtókkal találják szembe magukat, ha segítséget kérnek. Aranka a gyanúját a meglehetősen sok adminisztratív hibával magyarázza.
– Bosszantó dolgok hangzanak el, amik igen sokatmondók, mégsem tudunk velük mit kezdeni. Belgrádban is kikértem az iratokat az anyakönyvvezetőtől és a temetkezési vállalattól. Szabálytalanságokra lettem figyelmes, mert bizonyos helyeken nincs ott az orvos aláírása vagy a pecsét. A halotti bizonyítványon csak a felvételi osztály pecsétje szerepel. Javítások vannak a kórház születést bejelentő iratain, átfirkálták és a számok sem egyeznek. Kötelesek lettek volna boncolást végezni, viszont a belgrádi Orvostudományi Egyetemről egyértelmű választ kaptam, hogy ez nem történt meg. A temetkezési vállalat boncolás nélkül fogadta és regisztrálta a gyerekeimet, a halál beálltát is tévesen jegyezték fel. Augusztus végén hoztam őket a világra, viszont a temetkezési vállalat iratain egy hónappal korábbi a halál bejegyzése, az irat szerint hamvasztásukat szeptember 20-án végezték – magyarázta a szülő.
Aranka bosszantónak tartja a mulasztásokat. Kétszer is feljelentést tett, de esetét az elévülésre hivatkozva visszautasították.
– Először Belgrádban tettem feljelentést, amire másfél év után jött az elutasító válasz. Ott a temetkezési vállalat vállalta a saját ügyintézési hibáját. Ezt követően 2018-ban tettem feljelentést Szabadkán, azon személyek ellen, akik neve az iratokban is szerepelt. Idén végzést hoztak arról, hogy nincs alapja a feljelentésemnek. Mint kiderült, kikérdezték a Szabadkai Közkórház alkalmazottjait, akik azt válaszolták, hogy a saját és a gyermekeimet elbocsájtó levelekkel távoztam, amit hibásan adtak nekem oda, vagyis tévedtek. Ez elegendő válasz volt a bíróságnak. Tehát mindkét feljelentés esetében annyit fogadtak el, hogy ügyviteli hibát követtek el – mondta Aranka.
A szülők másik 18 személlyel együtt alapították meg a Vajdaságban eltűnt csecsemők szüleinek egyesületét, akikkel a közösségi médián keresztül próbálnak segítséget nyújtani a hasonló sorsú édesanyáknak.
– Az egyesületünkben felmerülő esetek kapcsán összevetjük azoknak az orvosoknak és más szakembereknek a neveit, akik közrejátszhattak az eseteknél, megosztjuk egymással a logikátlan diagnózisokat. Az eddigi összegyűjtött adatok alapján úgy tűnik, Belgrádban lehetett a babák eltüntetésének egyik gócpontja. Nagyon sok esetben tűntek el ikerpárok az országban. Vagy mindkettő eltűnt, vagy csak az egyiket adták át a szülőknek, a másikról azt mondták, meghalt. A nyomozások alapján kiderült, a skandináv országokban keresettebbek a világos hajú, kék szemű gyermekek. Az én kislányaim ilyenek voltak. Bizonyos esetekben fény derült az igazságra, és a gyerekek találkozhattak az igazi szüleikkel – mondta az anyuka.
Az édesanya a saját kutatásaiban bízhat, illetve mások segítségében. Mint mondja, azt sem állíthatja, hogy gyermekei élnek, de szeretné tudni az igazságot.
– Az országtól nem sok segítségre számíthatunk. Meghoztak idén februárban egy rossz törvényt, ami nem irányozza elő a több ezer eltűnt baba ügyének feltárását, viszont rákényszerítené a szülőket, hogy 10 ezer euró elfogadásával ne merüljön fel bennük több kétség. Tudjuk, ezzel csak az Európai Uniónak akartak eleget tenni. Több szülő döntött úgy, hogy nem él ezzel a lehetőséggel, és mi sem fogunk. Abban reménykedünk, hogy egy újabb, jobb törvényt hoznak meg. A begyűjtött iratok komoly okot adnak a gyanakvásomra, viszont az intézmények sem tudják elírásaikkal bizonyítani nekem az állításukat, hiszen nem tudhatom, hogy az én gyermekeimről szólnak ezek az adatok vagy sem – vallja az édesanya.
Ha Aranka lányai élnek, akkor most 24 évesek lehetnek. Az édesanya lapunknak elmondta, ha rájuk akadna, nem várja el tőlük, hogy anyucinak szólítsák őt, viszont szeretné, ha tudnák, hogy van egy nővérük, egy öccsük, illetve azt is tudniuk kell, hogy a családjuk soha nem mondott le róluk.
