Jó dolog több lábon állni, több mindenhez érteni, és mindezt élvezettel végezni, de ez csak keveseknek adatik meg. A zentai Molnár Attila épp egy ilyen személy, hiszen délelőttönként óvóbácsi, délutánonként pedig odahaza kárpitosként dolgozik, és mindkettőt nagyon szereti. A zentai Hófehérke Óvoda Bambi épületében a nevelői munkában vesz részt, rajzol, játszik a gyerekekkel, időnként gitározik nekik, aztán otthon a műhelyében, néha éjszakába nyúlóan, kárpitozik.
Amikor ellátogatok hozzá, műhelyébe vezet, melyet saját maga alakított ki a házuk mögött. Viszonylag kicsi, takaros helyiség, ahol minden a helyén van. Az egyik falon különböző fogók, kalapácsok és minden más szerszám szépen sorban felakasztgatva, a másikon szövetminták lógnak, két varrógép a falhoz tolva, mellette cérnák, és a központi helyen egy nagy és stabil asztal, amelyen a kárpitozás történik. Ha nem mondaná is látszik, hogy szereti a rendet, de meg is erősít ebben, és hangsúlyozza, hogy néha talán túlságosan is precíz.
Egészen addig, míg Molnár Attila a legnagyobb közösségi oldalon nem kezdett el fotókat közölni a kárpitos munkáiról, sejtelmem sem volt róla, hogy ehhez is ért, ezért arra kértem, meséljen erről a másik oldaláról.
Mint elmondta, hat éve óvóbácsi, és mivel előtte nem kapott munkát a szakmájában, addig egy olyan zentai cégben dolgozott, ahol irodai székeket, foteleket, padokat készítettek. A kárpitozás alapjait ott tanulta meg.
– Azután, hogy felvettek az óvodába, nem foglalkoztam ezzel, de mindig szerettem alkotni, kipróbálni dolgokat. Saját magam csináltam például a családnak egy fa csónakot, vettem egy régi motort, amit átalakítottam a saját igényeimre, szóval mindig kellett valami aprólékos elfoglaltság a munka mellett. A kárpitozás aztán úgy jött megint képbe, hogy két és fél évvel ezelőtt az óvodában a kolléganőm elpanaszolta, hogy nem tudja hol áthúzatni a székeit, és elvállaltam neki. Még szerszámom sem volt hozzá, így a zentai vásárban vettem egy használt kárpitospisztolyt, és mivel varrni nem tudtam, édesanyám varrta meg az anyagot méretre. Ez volt az első munkám így anyuval közösen. Aztán híre ment az óvodában, és mások is kérték, hogy kárpitozzak nekik, és ismerősök is jelentkeztek, mert megtudták valahonnan. Két-három havonkét volt egy munkám, amit élvezettel végeztem és még plusz keresetem is lett. Időközben elkezdtem tanulni a varrást, hiszen szabni már tudtam, és nem hagyhattam, hogy mindig anyukámra kelljen hagyatkoznom a varrásban. Azt akartam, hogy minden munkafolyamathoz értsek, ezért sokat gyakoroltam. Az internetet folyamatosan böngésztem, onnan is tanultam, elsajátítottam a gyémántberakást, vagy más néven darázsfészek technikát, amit igen nehéz megcsinálni, viszont gyönyörűen mutat. Legutóbb Szerbcsernyéről jöttek el hozzám, hogy gyémántberakást csináljak a foteljükre. Először máshoz vitték, de azok végül nem tudták elkészíteni, így nálam kötöttek ki.
Arról kérdezem, mikor és hogyan szaporodott meg a munkája annyira, hogy fél évvel ezelőtt céget is nyitott.
– 2019 őszén elkészítettem a Facebook-oldalamat, ahová feltöltöttem a munkáimat, és az hozott fordulatot. Akkorra már több régi fotelt újrakárpitoztam, merész színeket használtam, és az azokról készült fotók sokak fantáziáját megmozgatták. Általában nagyszülők örökségeként szinte minden házban találni kecskelábú fotelt, régi széket, amit újra lehet gondolni. A világhálón több olyan oldalt is követek, melyen ilyen felújított darabokat mutatnak be, és azt látni, hogy ezek most reneszánszukat élik. Elég csak fellapozni a bútorgyártók katalógusait, mindenki újra elővette ezeket a modelleket. Az újakat általában olcsó fenyőből készítik, hogy megfizethető, sorozatgyártásra alkalmas legyen, a régiek pedig valamilyen kemény fából vannak, így érdemesebb azokat felújítani. Ezt mások is látják, így egyik munka hozta a másikat. Végül már annyi lett a megrendelésem, hogy több hónapra előre tudtam tervezni, és ez arra ösztönzött, hogy vállalkozást nyissak. Ha már van rá igény, akkor csinálni kell, pláne, hogy még szeretem is – mondja nevetve.
A kárpitozáshoz jó szerszámokra van szükség, amelyeket Attila évek alatt vásárolt meg. Azt mondja, ahogy szaporodott a munkája, úgy vett egyre többet, sőt egy idő után nemcsak szerszám, hanem műhely is kellett.
– Kezdetben mindenhol kárpitoztam, a nappaliban, az ebédlőben, ahol értem, majd a kazánházban alakítottam ki magamnak egy kuckót, végül pedig megcsináltuk ezt a műhelyt. Közben elkezdtem beruházni a vállalkozásomba, vettem kompresszort, levegős ragasztópisztolyt és két ipari varrógépet, amit apukámmal újítottuk fel, hiszen ő gépész és varrógépszerelő, és én is gépésztechnikusnak tanultam a középiskolában. A kárpitozáshoz megfelelő alapanyagok kellenek, így lassan kialakult, hol szerzem be a szivacsot, hol veszem az anyagokat – mutat a falon lógó színskálára, majd így folytatja:
– A kuncsaftok a kényelmet szeretik, vagyis úgy jó nekik, ha mindent megtalálnak egy helyen, ezért én az anyagot is lerendelem, a szivacsot is megveszem és a legtöbb esetben el is megyek az áthúzásra váró darabokért. Csak székeket és foteleket kárpitozok, esetleg kisebb, kétszemélyes kaucsokat. Nagyobb darabokat nem vállalok, ha olyannal keresnek meg, akkor abban tudok segíteni az illetőnek, hogy melyik másik kárpitoshoz menjen, mert vagyunk a környéken többen. A székekkel és a fotelekkel is bőven van munkám. A nagyobbak kárpitozásához tágasabb műhely kellene, meg valaki, aki segít a munkában, de én magam dolgozom. Egyedül a feleségem, Kornélia szokott besegíteni, ő a gombkészítő, és néha a szabásba és a fejtésbe is segít, pláne, ha sietős a dolog – mondja büszkén.
Arra a kérdésre, hogy melyek a munka legizgalmasabb részei, azt mondja, hogy a szétszedés, ugyanis akkor látja meg a régi technikákat, de ugyanolyan izgalmasak az utolsó simítások is.
– Szeretem szétbontani az öreg foteleket, mert minden szétszedésből tanulok valami újat. Igaz, a bennük található afrik jó poros, és azt sokáig tart kifújni, de nem panaszkodom, ez is a munka része. Egyébként sokkal tovább tart egy régi darab újra kárpitozása, mint egy vadonatúj darab készítése, hiszen szét kell szedni, ki kell fejteni, le kell róla venni a szabásmintát, ki kell szabni az újat, meg kell varrni, és csak utána lehet kárpitozni. A kárpitozáshoz kizárólag minőségi, dupla szövésű anyagot használok, amely nem rojtosodik. Vannak vékonyabb és vastagabb fajták, és mindenki választhat magának tetszőt. Azt tapasztalom, hogy egyre divatosabbak az élénk színek, az emberek kezdenek ráunni a barnás, szürkés, bézs árnyalatokra és merész színeket választanak. Kedvelt a türkíz kék, az erős zöld, a mustárszín, az élénk sárga, a piros és időnként tarka anyagokat is kérnek. Ezeket az újrakárpitozott foteleket aztán a lakás díszeként használják. Sok helyen egy visszafogottabb ülőgarnitúra kiegészítője lesz egy merész színű fotel, másutt olvasósarkot alakítanak ki a felújított nagy karfás fotellel. Amikor meglátom, mennyire felélénkíti a környezetet az általam kárpitozott darab, az nagyon jó érzés. Az egész munkafolyamatot szeretem, de amikor elkészül, és olyan, amilyennel én elégedett vagyok, akkor büszkeség tölt el – mondja nevetve és hozzáfűzi, hogy nincs könnyű dolga, hiszen ő saját maga legnagyobb kritikusa.
A mester szerint a régi foteleket igazán jól megcsinálták. A fa részük stabil, a rugóik jók, esetleg csak a kötözéseket kell átnézni.
– Régen kemény fával dolgoztak, tudták, hogy az az időtálló. A fotelekben benne hagyom a rugókat, azokkal nem szokott gond lenni, a kötözéseket meg mind átnézem, és amelyik kenderkötél elszakadt, azt újrakötöm. A szivacs az leginkább szétmegy benne, úgyhogy azt cserélem, sőt sokszor vastagabbra készítem és még művatelint is teszek bele, hogy minél kényelmesebb legyen. A fa részt nem bántom, az már asztalosmunka. Volt rá példa, hogy lecsiszoltam egy-egy fotel karját, meg újrafestettem, de azt csak külön kérésre tettem, hiszen az ugyanannyi időt elvett, mint maga a kárpitozás – meséli.
Mivel a kecskelábú fotelek egyre inkább visszatérnek a mai lakáskultúrába, Attila azt tervezi, hogy saját gyártásba kezd. Kialakít magának egy brendet, és megrendelésre ilyen foteleket fog készíteni:
– Ez távlati terv, de lehetőséget látok benne, hiszen rengeteg az olcsó és minőségtelen bútor, és biztos lenne érdeklődés az egyedi darabok iránt. Én terveznék meg mindent, asztalossal készíttetném el a fa konstrukciót, a karokat és a vázat, a többi részét pedig én csinálnám. Csakis kemény fából készülnének bükkből és tölgyből, és vidám színekben pompáznának. Mivel nagyon szeretek új dolgokat létrehozni, ez igazán inspirál. Ehhez azonban már nem elegendő ez a műhely, egy tágasabbon kell gondolkodni, és egy raktárt is ki kell majd alakítani, hiszen jelenleg a raktározáshoz sincs elegendő helyem, úgyhogy bőven van mit tervezgetnem – mondta Attila.